Demagógisztáni napló: kaftánizmus

„Legjobb védekezés a támadás”, tartja egy mondás. Ha pedig valaki sarokba szorul, akkor vagdalkozik. Akkor is, ha egyébként önmagát navigálja be egy sarokba. Valahogy így érezhette Köves Slomó is annak kapcsán, hogy kiállt egy horthysta nyilatkozatokat tevő KDNP-s politikus mellett. Előásva Vágó István egyik korábbi, internetes kommentjének egy részletét, és médiát keresve a gyurcsányozáshoz.

Alkalmasint persze egy díszesre csomagolt gumicsontot is felszolgálva. Bízva abban, hogy ha sikerül az antiszemitizmus sablonját ráhúznia Vágóra, akkor Orbán ellenzékét is sikerül kicsit még jobban megosztania. Az internetes reakciókat elnézve nem is volt ebben teljesen sikertelen. Legfeljebb azonlehet elgondolkozni, hogy a DK-t egyébként sem kedvelők kaptak-e kapva az új muníción, vagy csak simán felültek annak, hogy Köves úr igyekezett olyan keveset kiragadni az egykori Vágó-kommentből, amilyen kevés még az értelmes betűhalom látszatával bír. Noha még a kiragadott részlet sem igazán antiszemita: „nehezen viselem a kaftános-pajeszos-kalapos zsidók látványát, nem hatnak meg szertartásaik, és semmi közösséget nem érzek velük”. Különösen azért, mert nem túl sok olyan eseményről tudunk, amikor Vágó István zsidók deportálása mellett, listázások érdekében szólalt volna fel. Az pedig, hogy ki kinek a társaságát keresi, kivel érez elvi közösséget, az meg mindenki magánügye mindaddig, amíg származástól és belső hittől függetlenül tiszteli a másikban az Embert.

Ez a belső hit pedig elég sarkallatos kérdés lehet. Az evangéliumok szövege (Máté 6) egyértelműen elutasítja például a hivalkodó hitvallást, a köztéri, közösségi harsány imádkozást, a hittel való „feltünősködést”, „menőzést”. Mely szellemben a templom valójában sokkal inkább a közösségi élmény, a tanítás helye kellene, hogy legyen, mint annak a csillogva villogó köztérnek, amivé egyes vallási irányzatok silányítják. Sokkal inkább a világi gazdagsággal, a világi hatalmommal való felvágást szimbolizálva, mint az Istennel, illetve a többi emberrel való viszonyt. Példaként pedig azért ezt említem, mert az egyénre vetülő megnyilvánulások éppen olyan eltérőek, ahogy az egyes vallási irányzatok templomainak külsőségei. Ha egy Jézust követő vallás templomának tetején levő szimbólumra tekintünk, legtöbbször a képviselt vallási irányzatra is következtethetünk. Ahogy az egyes vallások, vallási irányzatok az egyes emberektől is elvárhatnak olyan külsőségeket, amelyek jelzik az egyén hitvilágát.

Beleértve azt is, hogy jelezhetnek olyan hitbéli elkötelezettséget is, amelynek külső jegyei feltünőek. Széles skáláját mutatva a diszkréten kimuatott belső hittől a bigott szemléletű, feltünő jegyeket mutató vallási elkötelezettségig. Amelyet, természetesen mindaddig bárkinek joga van viselni, amíg a tolerancia-elvárás kölcsönös. Az egyén visel, amit akar, és cserébe nem akarja senkire rákényszeríteni. Aki pedig nem ért vele egyet, annak nem kötelező szeretnie. De nem is rángatja le róla, nem tiltja, és nem veti meg ettől a másikat. Sem a származása, sem a kimutatott hite miatt. Alkalmasint ez az a pont, ahol Köves Slomó egy kicsit túltolta azt a bizonyos bicajt. Belemaszatolt a kommentbe valamit, ami szerintem nincs benne.

Miközben azt, ha valaki a nyilvánosan melldöngető, hivalkodóan bigott decibel-hitet kifogásolja, azt nem tudom teljesen elítélni. Mert a bigott, diszkriminatív, illetve a mások diszkriminációjával kiegyező, opportunista vallásgyakorlásnak kevés köze van a hithez, és nagyon sok a hit álarcába bújó embertelenséghez. Vallásfüggetlenül. Köves Slomó, amikor kiegyezik a nem is mindig burkoltan diszkriminatív hatalommal minden más zsidót, aki Ember próbál maradni. Erdő, aki szintén támogatón egyezett ki ugyanezzel a hatalommal, minden más keresztényt.

Ugyanakkor tőlem hordjon kaftánt, szűgyig logó keresztet, turbánt, burkát, miniszoknyát, öltönyt, vagy bármi mást az, akinek a hite, életvitele, önképe azt kívánja. Mindaddig, amíg nem jelent kényszert senkire. Sem a viselése, sem a társaság keresése.

Andrew_s

Hétköznapi tudományhitünk

Forrás: tudnodkell.info

Egy cikk-ajánlóval kezdeném, aztán egy másikkal folytatnám. Boldogkői Zsolt tett közzé egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „Illetékes-e a tudomány a vallás kérdésében?”, mely kérdés önmagában is megérne egy külön kötetet. A tanulmány hosszú, de megéri elolvasni. Utána mindenki adja meg maga a saját válaszát a kérdésre. Előítéletekkel olvasni nem ér. Számos gondolata vitatható szerintem, de nem szeretném lelőni senki elől. Tessék elolvasni.

Önmagában a címről azonban eszembe jutott, hogy annak idején, a hit kapcsán magam is karcolgattam pár gondolatot az út menti kavicsokra. Természetesen tudva, hogy a hit, illetve a vallás nem egészen ugyanaz. Köztük néhány a tudomány és a hétköznapi hit kapcsolatát is érintette. Eredetileg az euroASTRA oldalain jelentek meg. Közel egy évtizede, 2009. decemberében. Azt ami szerintem lényegesebb belőle, igyekszem ide is átemelni. Ime:

A hit szó említésekor a legtöbb esetben valamiféle vallási ihletésű kép fog megjelenni a képzetek szintjén. Ez aligha tekinthető véletlennek, mert általában a különböző istenhitek kapcsán beszélhetünk a hit megnyilvánulásáról. Noha hinni valamit, illetve hinni valamiben az nem csak a vallási képzeteket, fogalomképeket jelent. Már cask azért sem, mert az egyik olvasat kétségtelenül bizalmi kérdéseket vet fel.

Ezt jól mutatja, hogy általában annak az embernek hiszünk, akiben megbízunk. Az adott kérdést illető a tudás, az emberi hozzáállása, esetleg hozzánk-állása okán. De nem tekinthetünk el attól sem, amikor nem a részletes megfontolás a bizalom, a hit alapja, hanem például a tekintély, netán a részletes megismerhetőség hiánya. Ha a vallásos hitet tekintjük, akkor ez utóbbi tényezőkkel mindenképpen számolnunk kell. Elég az időről időre folyó a beszélgetésekre figyelnünk a vallásról, a hitről, az Istenről. Netán az istenekről. Tudva, hogy a materialista alapvetésű iskolák történelemóráin az istenhiteket általában az ismerethiány kisöccseinek tekintették. Bár valami primitív felhangot sok isten, vagy hitvilág emlegetésekor nem egyszer kihallhatunk a mindennapi kommunikációkból is. Rendszerint az éppen aktuális hitvilágon kívüli más gondolatrendszerekkel kapcsolatban. Mert sokan rögtön jobban érzik magukat, ha a másik gondolatiságát silányabbnak, alacsonyabb rendűnek titulálhatják.

Az említett személyiség-működéstől a “materialisták” sem mentesek. Noha kár tagadni, az ismeretek egy része kétségtelenül a közvetlen tapasztaláson alapul. De minél messzebb keveredünk el ettől, annál inkább a hit veszi, veheti át terepet. Például, a köznapi hit a tudományban. Ami önmagában majdnem olyan nehezen megfogható fogalom, mint a vallás. Ha valaki fennen hirdeti, hogy a tudomány tényei mindent megmagyarázhatnak, akkor tulajdonképpen egy eléggé korlátos fogalomrendszer mindenhatóságát hirdeti. Elég arra gondolnunk, hogy ha a tudomány mindenre magyarázatot adó volta igaz lenne, akkor nem lennének tudományos viták a különböző nézetek képviselői között. De szólhatnánk arról is, hogy meglehetős gyakorisággal kaphatunk hírt egy-egy olyan tudományos újdonságról is, amelynek hallatán kedvet éreznénk a korábbi mindent tudó egyenletek sutba hajítására. Ami egyébként már többször meg is történt a történelem során.

Éppen azért, mert miközben tudományos eredményeket emlegetünk, az amit „tudománynak” tekintünk, az leginkább egyfajta absztrakt megfeleltetése az emberiség aktuális ismereteinek. Valamint az abból levonható következtetések összességének. Az, amit ma tudományos tényként, az oktatást megalapozó igazságok rendszerének tekintünk, a középkor embere számára akár elképzelhetetlen is lehetett. Nem csak azért, mert elképzelése esetén esetleg a máglyán végezte, hanem azért is, mert a olyan ismereteken alapul, melynek akkoriban nem voltak, nem lehettek birtokában. Ez baj lenne? Aligha. Elvégre az egész tudományos fejlődés éppen azon a folyamaton alapszik, hogy az újabb és újabb megfigyelések árnyalják, vagy éppen részletezik a környező világot. Ilyenkor nem egy esetben kellett igencsak újrafogalmazni azokat az elméleteket, melyek a környező világot szándékoztak leírni.

De mondhatjuk-e azt, hogy mindent tudunk? Teljes magabiztossággal még az emberiség összes ismeretanyagát összecsipegetve sem állíthatnánk ilyet. Az egyes emberek tudáskészletét tekintve aztán végképpen nem. Ahol pedig a személyes tudásnak a határára érünk, ott általában átlépünk a hit világába. Mármint akkor, ha kellően szélesen értelmezzük a hit fogalmát. Korántsem alkalmazva azt a nem egyszer elterjedt, de erősen leszűkítő értelmezést, amely az istenhit és a hit közé megbonthatatlan, és kiterjeszthetetlen, egyenlőségjelet tesz. Ami abban a nem egy alkalommal tapasztalható rosszallásban is tetten érhető, ami akkor mutatkozik meg, ha valaki a materiális alapú világnézet kapcsán a hitet emlegeti. Holott ez korántsem a kötél fogalma az akasztott ember házában. Nem olyasmi, ami ellen minden áron, foggal-körömmel tiltakozni kellene.

A személyes tudás, általában, amennyiben úgy tekintjük, mint a személyes tapasztalásokon alapuló ismeretet, ugyanis igencsak csak korlátos. Mert valóban a személyes tapasztalás, mérés eredményeként vagyunk-e birtokában annak az ismeretnek, hogy mennyi a Föld tömege, vagy mik az öröklődés mendeli szabályai? Az emberek többsége számára egy ilyen kérdésre szinte biztosan egy határozott tagadás fedné le a személyes tapasztalatok szintjét. Sok ember számára egy határozott „igen” a személyes ismeretek szintjét. Noha a kettő nem egészen feleltethető meg egymásnak. A kultúra története azt mutatja, hogy az átörökített tudás, a korábban, vagy mások által feltárt összefüggésekben való hit szükséges ahhoz, hogy ne kelljen minden generációnak elölről kezdenie a világ valamennyi törvényszerűségének felfedezését.

De hasonló lehet a viszonyunk a jövővel kapcsolatban is. Amelyben a még nem ismert adatok, a meg nem figyelt jelenségek lapulnak a történelem folyamának hullámai között. Valamilyen külső szervező erőt sejtve a világ történései mögött és valami eleve elrendelést a mozgatórugókban, akkor az elrendelésbe helyezzük hitünket. Mondván: elterveztetett, ami majd eljön. De, sajátos módon, akkor is a hit világa marad, ha szigorúan az anyagi világ tudományát tekintjük a megismerés eszközének. Ebben az esetben a kultúrális hagyományok, és a tudományos eredményeket felhalmozók, iránti tisztelet jegyében valami olyasmit mondhatnánk: a jelen világunkat kielégítően megismerhetjük a tudományos módszertanok alapján, tehát ez a jövőben is így lesz. Bízva abban, hogy az új jelenségeket, a majdan eljövő tudósnemzedékek majd egyenletekbe foglalják.

Az uóbbi esetben a hitünk alapjául egyfajta megismerési extrapolációt választunk, és a tudományban, az emberi elme megismerőképességében fogunk hinni. Ehhez valamilyen istenkép nem fog ugyan csatlakozni, de a hit igen. Miközben persze tudjuk azt is, hogy a megismerhető tudás határa nemzedékről nemzedékre változó lesz. Ezt a tény nagyon sokszor sikkad el a hétköznapokban. Noha ahhoz, hogy a ma tudományos eredményeit a ma nemzedéke számára, az aktuális jelenségek valós megértésévé konvertáljuk, célszerű lenne a határosság ismerete.

Mert csak attól várható el a közös tudás gyarapítása, aki tisztában van azzal, hogy léteznek határai a mai tudáskészletnek. Ellenkező esetben nem a változó tudáshoz való alkalmazkodás képessége kerül a középpontba. Akkor, ha a múlt példáit nem ismerve, és a jövőre nézve sem tudja megkülönböztetni valaki azt, hogy hol van a valós megismerés határa, illetve hol kezdődik a hiten alapuló vélelem. Nagyjából úgy, mint amikor az iskolában csak a kőbevésett egyenletrendszereket ismeri meg valaki. De nem tanítják meg ezek mellé azt a használati utasítást, mely nagyon zanzásítva úgy foglalható össze, hogy „jelen ismereteink szerint". Így, miközben tölcséren keresztül adjuk, adagoljuk a személetet, esetleg megfeledkezünk valami fontosabbról.

Arról, hogy azok az iskolák voltak a saját korukban hatékonyak, ahol szerepet kapott a hit a haladásban, a ma ismereteinek meghaladhatóságában. Ahol szerepet kapott az önálló véleményalkotásra, az önálló gondolati koncepciók kialakításának képességére való nevelés is. Mert a történelem megannyi „eretnek" gondolata példázza, nem az iskolában tanultak iránti vakhit az, ami előrevisz. De a hétköznapok is talán bizalommal teljesebbek azoknak, akik ismerik a kor ismereteinek határait. Mert talán jobb eséllyel fogják elfogadni saját ismereteik határait is. Mely utóbbi nem egy esetben lehet alapja annak, hogy továbblépjenek. Továbblépjenek a tanulmányokban, hivatásválasztásban, ismeretgyűjtésben.

Andrew_s

Áldott állatok

Forrás: The Local Es

Látszólag egészen bulvár jellegű hír, ha egy templomban állatokat áldanak meg. Márpedig Madridban van olyan hely, ahol ez évről évre megtörténik. Egy olyan rendezvény keretében, amely hagyománya a XIX. századig nyúlik vissza. A házikedvenceknek kiosztott áldás azonban nem csak emiatt több egy kicsi hírnél az uborkaszezon idejére.

De nem is azért, hogy hosszan fejtegesse valaki azt, hogy ez mennyire konform, vagy összeegyeztethetetlen a hitélettel. Mármint az ő éppen aktuális hitéletével. Mert a házak, istállók, haszonállatok megáldása nem újkeletű a történelemben. Assisi Szent Ferencről pedig tudjuk, hogy jó viszonyt ápolt az állatokkal. Ezt őrzi az október 4.-re rögzített „Állatok Világnapja” is. A történetnek ez a része így szinte szót sem érdemelne. Az állatokat „sportként” gyilkoló, magát kereszténynek beállító emberek meg majd lerendezik a lelkiismeretükkel a hajtóvadászatokat. Ha van lelkiismeretük. Ahogy valószínűleg azoknak sem sok van, akik mások „szőrös gyerekeit”, vagy akárcsak kóborló kutyákat, macskákat képesek képesek vegzálni, kínozni. S alighanem ez az a pont, ahol érdemes visszakanyarodni a spanyol állatáldásokhoz.

Sokaknak jelentenek ugyanis a négylábú kedvencek olyan társat, amely a gyermekeket, olykor a szülőt, a testvért pótolja. Olyan társat, aki szeretet ad. De ami talán fontosabb: odafigyelést, szeretet igényel. Fontossá téve az emberi lakótársat. Márpedig ez néha talán fontosabb lehet bárminél. Alighanem soha nem lesz pontos statisztikánk arról, hogy egy-egy házi kedvenc évente hány embert ment meg az öngyilkosságtól. De azt hiszem, hogy nagyon sokat. Ahogy azt is tudjuk: számos személyiségzavar, szocializációs probléma esetében nagyon fontos szerepe van a terápiás állatoknak. Ilyen esetekben igazán áldásos a létük ezeknek a társaknak. Így igazán megérdemlik, hogy ezt valahogy a „gazdi” is kifejezésre juttassa.

Ha a hite úgy kívánja, akkor az egyház segítségével. Mely esetben a sok-sok év hagyománya azt mutatja, hogy van olyan templom, ahol a híveknek ebben is szolgálatot tesznek. Ugyanakkor félnék attól, ha ezt úgy kezdené bárki kezelni, mint annyi mást a nagyvilágban. Egyfajta divatként. Mintha azt mondaná, hogy nem is igazi keresztény, aki a nem áldatja meg az egyébként kutyába se vett macskáját. Ahogy sokan beíratják hittanra a gyermeküket is valami vélt vagy valós külső, homályos elvárás alapján. Anélkül, hogy egyébként jelentőséget tulajdonítanának az egésznek. Összecsereberélve a humanista tanítások szerinti viselkedést a hivalkodó melldöngetéssel.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: polgár(h)idegháború

Pár napja pörög a kommunikáció a legújabb kampányplakátok körül. Azok körül, amelyek immár a mindennapi sorosozás jegyében születtek. Ezekre a kék plakátokra a járókelők jelentős része szelektíven már régen vak. Miközben Orbán hívei révült mosollyal csettinthetnek. Néhányan meg háborognak. Alkalmasint joggal, de látványos eredmény nélkül.

Egyébként, személy szerint eléggé kíváncsi lennék Orbán hithű tapsoncainak a reakciójára egy olyan plakát láttán, amin az szerepelne: „Ne hagyjuk, hogy Orbán röhögjön a markába utoljára!” Holott egy ilyen plakát, pontosabban annak sejtetése, hogy Orbán röhög a markába, valószínűleg jobban leírná a kialakult helyzetet. S nem csak azért, mert a plakátok készítése elég jó üzlet lehet annak, aki hajlandó megcsinálni, és kihelyezni egy-egy ilyen szellemi végterméket. Azért azonban mindenképpen jól mulathat az ország adófizetőinek a kárára, hogy a kialakult kommunikációs offenzíva jól mutatja: a Fidesz stratégiája visszaigazolódni látszik. Az a stratégia, hogy nagy ívben tojnak a társadalom egészére. Kiszúrják a seggfejek szemét néhány üveggyönggyel, egymásnak ugrasztják az embereket, és eközben a saját híveiket átvitték az árkon. Meg a bokron is. De az utóbbit már nem veszik észre. Valójában az a néhány millió szavazó biztos szavazat hajtja a motort. Valamint az, hogy ezeket a szavazatokat be is biztosítsák maguknak. Ebből a szempontból a Soros-plakátok valójában legfeljebb egy mérföldkövet képeznek az út mentén. Esetleg az emberi moralitás egy sírhantját. De alig valószínű, hogy ez utóbbi érdekelné a Fidesz kommunikációs gépezetének szorgos szénlapátolóit. Hagyjuk is őket lapátolni a szenet.

Inkább folyamatában pislantsunk rá a fősodornak tűnő kommunikációs áramlatra. Visszatekintve arra a korszakra, amikor a Fidesz második kormánya felállt. Akkortájt láthatóan megindult, majd 2012-re kifejezetté vált egy nagyon jelentős kommunikációs stratégia. Az, hogy Orbán először csak kicsit, majd egyre inkább kezdett nagyon drasztikus kiszólásokkal élni. Ellenséget keresve, szalonzsidózva, vagy „csak úgy”. Először gondosan vigyázva arra, hogy mindig legyen egy féligazság abban, amit mond, és mindig legyen egy biztos visszavonulást ígérő félmondat a beszédeiben. Ezzel elérve azt, hogy a rá, pontosabban a Fideszre szavazók könnyebben meggyőzzék magukat: jól szavaztak, amikor rá szavaztak. Ezt követően már mondhatott egyre vadabbakat, mert a többség, immár puszta „önvédelemből” is meggyőzte magát, hogy a vezérnek biztos igaza van. Mert ellenkező esetben legalább saját magának be kellett volna vallania, hogy hülye volt, amikor a Fideszre szavazott. Néhányan megtették, és le is morzsolódtak. De nem lévén egy érdemi jobboldali alternatíva, ők inkább otthon maradnak a szavazásokkor. Velük tehát valójában úgy veszít szavazót a kormánypárt, hogy az ellenzék sem nyer szavazatot.

Az önigazolást választó rétegek aztán eljutottak ahhoz a ponthoz, hogy Orbán legvadabb baromságait is hajlandóak voltak, a még elviselhető szintre redukálva, megmagyarázni maguknak. Eközben folyamatosan elszakadtak a realitásoktól éppen úgy, mint a társadalom valós többségétől. Egyre inkább egy zárt kasztot alkotva. Az orbánhívők zárt kasztját. Akik egy idő után már csak azért is egyre hangosabban tapsolnak Orbánnak, mert nincs valós választási lehetőségük. Elvi van, de racionális nincs. Olyan nincs, ami arcvesztés nélkül tehetné lehetővé a visszakozást. S ettől a ponttól önerősítővé, és egymás előtt is Orbán messiás voltát bizonygatóvá válik a folyamat. Annyira, hogy Orbánnak mára már ellenpontoznia sem kell a kiszólásait. Valójában végig sem kell gondolnia. Egyházának hívei már nem igényelnek racionalitást. Ha pedig véletlenül találkoznak a valósággal, akkor átmennek az út túloldalára.

Sajátos módon a társadalom is érthetően marad közömbös. A többség, jórészt egyfajta napi túlélési stratégiaként szelektíven vakká és süketté vált. Legfeljebb fáradtan legyint a legújabb húzások, az aznapra rendelt nagy lopások, plakátok és hasonlók láttán. Ebből a szempontból a sok kicsi, egyenként igencsak fékezett habzású, és hatásfokú  tüntetéske csak fokozta ezt a hatást. Jól láthatóan elérve azt, hogy a legnyilvánvalóbb szemétségek, a nyílt hazaárulás határait súroló jelenségek, megnyilvánulások is csak egy fásult legyintést érnek sokaknak. Értelmét adva annak, hogy Orbán csapata miért élt a sok kicsi provokáció eszközével. A híveiket egyre jobban zárt egyletté kovácsolta. Miközben az ellenzőket kifárasztotta.

A kampányhoz közelebb kerülve jól láthatóan igyekszik még jobban leszakítani a híveket a társadalomról. Elérve azt, hogy meg legyen az a minimális szavazatszám, amivel meg lesz a parlamenti többség. Őket ellenzéki oldalról gyakorlatilag lehetetlenné vált megszólítani. Ülnek a kormánypropaganda biztosította fekete lyukban, és még tapsikálnak is hozzá. Az egyre fásultabbá tett többséget is elég nehéz kimozdítani az apátiából. Ha pedig, valami különleges csoda folytán, mégis sikerülne ezt megtennie az ellenzéknek, és Orbánt sikerülne leváltani? Akkor valószínűleg ott lesz a hívek suttyóosztályú rétege, akik majd megint hidakat zárnak le, köztereket hugyoznak össze, ha a vezér majd azt kéri tőlük, hogy mozduljanak.

Az ország valószínűleg a sok éve folyó hideg polgárháború új fordulójába vágott bele az új kampánnyal. A Soros-plakátok ebből a szempontból nem többek a híveket kondicionáló segédeszközöknél. De legalább rohadt drágák is valószínűleg. Szinte biztosan többe kerülve, egy iskolás ebédjénél. Mely utóbbira Orbán valószínűleg éppen úgy tesz rá, mint a híveire. Mármint nem a szólamok, hanem a valóság szintjén.

Andrew_s

Blaszfémia-törvény annulálva. Dániában. Általában...

Dániában, ahol a skandináv országok közül egyedül élt törvény az istenkáromlás, a blaszfémia büntetésére, visszavonták az említett törvényt. Egy 334 éves törvényt helyezve így hatályon kívül. Miközben talán érdemes elgondolkodni azon is, hogy legutóbb egy, a Facebook-ra kitett, Korán-égetést bemutató videó kapcsán jártak el a törvény nevében.

Azért érdemes elgondolkodni ezen, mert nyilvánvalóvá teszi: általában érvényes törvényről beszélünk. Nem ez, vagy az a vallás istenének gyalázása ellen alkalmazható törvényről, hanem általában a hit megtestesítőjéről. Még akkor is, ha a törvény keletkezésekor, a XVII. században nyilvánvalóan a keresztények istenét védte eredetileg. Csak azóta a világ továbbfejlődött. Úgy általában. A jelek szerint még Európában is. Úgy általában. Még akkor is, ha vannak, akik szívük szerint Hippói Szent Ágoston egyházi antiszemitizmusának jegyében járnának el. Lehetőleg Tomás de Torquemada eszköztárával. A keresztény humanizmus jegyében. Gondolom. Úgy általában. Ha a tüzes vasat ők tartanák, és nem rajtuk hűtenék le. De leginkább akkor, ha mindezt szóban el lehetne intézni. Mert a szájukkal annyian hisznek a keresztények Istenében, hogy csak úgy dől a hangzavar a fejükből. Hazánkban mindenképpen. De talán másutt is.

Miközben vannak, akik hisznek valamilyen istenben. Míg mások a tudományos könyvespolcban hisznek. De legalább is abban, hogy van olyan ember, aki képes lehet levezetni az alternatív univerzumok kvantumegyenleteit. Ha vannak ilyenek. Úgy általában. Mert a többség erre éppen úgy nem képes, ahogy a többség vízen sem jár. Hacsak nem tudják, hol vannak a cölöpök. De ettől még tiszteletben lehet tartani egymás hitvilágát. S talán erre jöttek rá azok, akik minden isten gyalázását egy kalap alá vették. Demokratikussá téve a panteont, és szavazásra bocsátva a szférák bérleményeinek feltöltését. Az említett törvény visszavonás tehát alapvetően egyfajta társadalmi bizalmat jelent. Azt a bizalmat, hogy a társadalom megérett arra, hogy a tagjai tiszteljék egymást. Legalább annyira, hogy ne akarják megszabni a másiknak, hogy mivel kapcsolatban milyen hitvilágot dédelgessen. Dániában. Legalább ott.

Mert itt hallani vélem a kirohanásokat arról, hogy a dánok lefeküdtek a muszlimoknak, és maholnap iszlamista lesz mindahány. Megerőszakolva még a tenger halait is talán. De nekik azért a figyelmükbe szeretném ajánlani: csak az istenkáromlást nem bünteti a törvény ezután. A bűncselekményeket, köztük a nemi erőszakot is, továbbra sem jutalmazzák kormány-kitüntetéssel. Ami szintén egyfajta társadalmi bizalmat feltételez. Azt a bizalmat, ami kizárja, hogy a származása, illetve a vallása miatt tekintsenek eleve bűnösnek bárkit is. Ellenben lecsukva a bűnöst a származásától és vallásától is függetlenül. De azért, és csak azért, amit elkövetett. Aminek megértése, illetve elfogadása valószínűleg hatalmas előrelépés lenne sokaknak. Magyarországon is. Például, az előítéletektől vezetett státuszhívő decibelkeresztényeknek is. Úgy általában.

Andrew_s