Hol a választási határ?

Most olvastam egy írást, amelynek a címe kétségtelenül elgondolkodtató: „Nem erdélyiek és magyarországiak állnak egymással szemben”. Különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy a választások kapcsán valóban kiélesedni látszik a szembefordítása az embereknek. Valóban nem csak Erdély és Magyarország között.

Parászka Boróka, mert az ő írásáról van szó, azt mondja, hogy a „határ a jogszerűség és a jogtalanság, a transzparencia és átláthatatlanság, a méltányosság és méltánytalanság között van”. S ezért nem „erdélyiek és magyarországiak állnak egymással szemben”. Alkalomként pedig azt idézi, hogy egyes ismerősei az „erdélyiek ne ti döntsetek helyettünk, mi se szavaztuk meg Ceausescut nektek” jellegű szövegnek csápoltak. Amitől annyiban megkönnyebültem, hogy nem ismerem személyesen Parászka Borókát. Csak az írásaiból. Így semmi okom kételkedni abban, hogy egyes ismerősi a fenti szövegnek örömködtek. Ugyanakkor az idézet mondatok valós tartalmának igen kevés köze van egymáshoz. A szavazás, és ezzel a döntés joga pontosan olyan elvi kérdés, mint a „milyen színű telefont vegyek” kérdése. Az utóbbit én nézem, magamnak döntök rosszul. A választáskor is döntsön az, aki teljes hátszélességgel viseli a következményeit.

A kívülről jött megváltás valakinek mindig kényszer. A törököt kiverő, majd itt maradó osztrákoktól, az osztrákokat megtámogató oroszokon át, a németeket később kiverő szovjet csapatok hozta sztálinizmusig. Ahogy visszás volt, és maradt az is, amikor az éppen aktuális problémával az unióba rohangál valaki. Majd bízik abban, hogy helyette megoldják a problémáit. Annak idején a fideszes küldöttek, majd orbánia ellenzéke várták az uniós óvónéniktől, és –bácsiktól a megoldást. Érthetően hiába. Amikor a határon kívülről érkezett szavazatokat teszik előre felelőssé a választás bármilyen kimeneteléért, akkor az sem sokkal jobb. Előre elmenekül az ellenzék a saját programok hiányosságai okozta problémák elől. A határ valójában a felelősségvállalás és annak hárítása között van. Az az ellenzék amelyik hárít, valójában kérdésesen akar bármit. Az a politika, amelyik összemossa a személyes nemzetiségi identitást a politikai szerepvállalással, az pedig alig jobb az árja-kultuszon alapló hitleri demagógiánál. Aki pedig felül az utóbbinak, az talán a nyilasoknak is csápolna, ha visszatérnének.

Mielőtt pedig bárki azt kérné számon, hogy ennek mi köze van Parászka Boróka írásához, leszögezem: nem sok. Talán annyi, hogy bárki mellett és ellen értelmetlennek tartom a kampányolást a politikai határon túl. Abban a témakörben, amelynek politikai következményét nem az viseli, aki dönt. Ezt a kampányolást akkor is tisztességtelennek tartom, ha a határon túl élő, baksis-állampolgársággal, milliárdokkal megvettek a Fideszre szavaznak, a Fidesznek agitálnak, és akkor is, ha nem.

A határ valóban nem Erdély és Magyarország között van. A határ valójában a gerinc mentén van. Vagy van. Vagy nincs.

Andrew_s

Apróban: szubjektíven a választójogi véleményről

Hallgatom Parászka Borókát a Klub-rádióban. Nem irigylem a műsort vezetőt. Nehéz lehet úgy kérdezni, hogy ne nyilvánvalóan derüljön ki egy csúsztatáshalmaznak tűnő szövegből a csúsztatások sora, illetve a nyilvánvalónak látszó indulatiság. Az amellyel végül csak sikerült elég demagóg módon elvinni  a témát a választójogtól a DK-utálatig. Nem kell szeretni a DK-t.

Egy újságírónak sem, De még egy "erdélyi magyar újságíró" (így szólt a felkonferálása) esetében is elvárható, azt hiszem, a klasszikus elv betartása. Ami alapján a tények szentek, a vélemény szabad. Mondjon valaki véleményt, és lelke rajta. Ismertesse a tényeket, és legyen korrekt. De mindig kicsit fáj, ha valaki a véleményét úgy akarja eladni, mintha megmásíthatatlan tényirodalom lenne. Nekem most ez, magánvéleményként és a tévedés jogát is fenntartva, úgy tűnt.

Andrew_s

Ellenzéki mutogatás kifele, meg körbe-körbe

A más országokban élő magyar állampolgárok szavazati joga alapvetően egy nagy találmánya Orbánia vezető erejének. Egész egyszerűen azért, mert olyan szinten osztja meg a határon kívül, illetve az azon belül élőket, hogy még véletlenül se lehessen megbékélésről beszélni. S talán az sem teljesen véletlen, hogy az eddig leginkább önfelmorzsolásban jeleskedő ellenzék is felült erre a vonatra.

A határon túli, importválasztókra vonatkozó választójogi kezdeményezés, mint arra emlékezhetünk, még 2010-ből ismert. Akkor jelentette be Semjén, hogy ez annyira, de annyira kell a kormánypárt klerikális lobby-platformjának. Nagyjából egy évvel ezelőtt olyan tervbeszámolót tartott, hogy a jelenleg a Fidesz, illetve a KDNP soraiban felhalmozott egykori MSZMP-tagok bármelyike elégedetten csettinthetett. Könnyes nosztalgiával emlékezve vissza az egykori, rég feledett, ám mostanában leporolt kádárista hagyományokra. Habár nem az alsónadrággyártási normákról, és a vályogvetési tervtúlteljesítésről volt szó, hanem a magyar nemzeti demokrácia hőn lobogó vágyainak oltárára helyezett sokadik magyar állampolgárságról. Arról, hogy hányan élhetnek majd azzal a jogukkal, hogy elmehetnek a csalános szélére, majd bottal belepiszkálva és hurokba fogva a másét végezhetik el a csalános megverését. Mert azért alapvetően erről van szó.

S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy kire szavaz az, aki még a szavazatát is levelező állampolgárként kívánja érvényesíteni. Mert még a háborús övezetből menekülők is nagy ívben kerülnék el a jelen magyar viszonyokat. Ha a földrajz ezt lehetővé tenné. Amúgy, ahogy a hazai gazdasági exodus mutatja, a helyben születettek közül is egyre többen érzik szükségét a mielőbbi távozásnak. Erősítve azt a folyamatot, ami már az előző választások előtt is látható tendenciaként vezetett, és vezet napjainkban is, a társadalom szociális abortuszához. Alkalmasint már az előző választások előtt is világossá téve: a kormány számára a választási öngyilkosság egy kifinomult formája, ha a külföldön dolgozó magyarok tömegei érvényesítik a szavazati jogukat. Keresztbe is feküdtek ennek, amennyire csak tudtak. Miközben a választások utáni kivándorlási hullám azt is jelezte, hogy a Fidesznek elemi érdeke fűződik a gazdasági exodus fenntartásához. Egyszerűen szólva: emigrációra kényszerítve az elégedetlenkedőket. Ami rövidtávon kétségtelenül csökkenti a belső elégedetlenkedések tömegbázisát. Hosszabb távon ugyan a magyar gazdaság versenyképességét, innovációs erejét, illetve a társadalom rugalmasságát és túlélőképeségét is. De Orbán aligha tervez hosszú távra. Neki teljesen megfelel a rövid ciklusú szabadrablás úgy, hogy az így elhelyezett aknák a tetszőleges időben bekövetkező leváltása után robbanjanak. Mások talpa alatt.

Ez természetesen az egyik serpenyője annak a bizonyos mérlegnek, amelyet most éppen Ujhelyi István tett fel ismét az asztalra. Tudatos választási csalásként emlékezve meg a semjéni tervfelajánlásokról, illetve a külföldön élő magyar állampolgárok egyenlőtlen kezeléséről. S ebben nyilvánvalóan lehet igaza. Ahogy abban is lehet nézőponti igazság, hogy az egyenlőség akként is teljesülhet: csak az szavazzon itt, aki a következményekből is részesül. Éljen bár Londonban vagy Kolozsváron. Függetlenül attól, hogy hol élnek a rokonai, a fel-, és lemenői. Egyfajta adófizetési cenzushoz is kötve a szavazati jogot. Mely egyenlő kezelés természetes módon szüntetné meg a zsigeri árokásást a határok különböző oldalain élő magyarok között. Ami különben kérdésesen lenne akár az ellenzék érdeke is. Ha ugyanis a potenciális szavazatok számát nézzük, akkor a határokon belülről még mindig többen járulhatnának az urnákhoz.

Akkor, ha az ellenzék felmutatnak majd alternatívákat. Azon túl, hogy a féligazságok lovagjainak odadobják a félválaszok demagógiájának lehetőségét. Amit 2013-ban is megtettek. Egymással veszekedve. Ha erre, egy valószerű, kommunikálható, szövetségben képviselhető, és kompromisszumokon alapuló fellépésre, programra képtelenek, akkor a határon túliak szavazatainak kérdését az ellenzéknek sem túl sürgős rendezni. Addig ugyanis erre, mint kiváló pót-okra, lehet ráfogni, hogy nem a saját pipogyaságuk miatt bukják 2018-at, hanem csakis a londoni szavazatok hiánya, illetve a többiek megléte miatt.

Andrew_s

Kétszázezer fülkébe megy...

A KDNP már a táblán sem talán
Forrás: Webrádió

...annyi az import már. Valami ehhez hasonlóval lehet összegezni a KDNP hattyúdalának ördögűzős fórumát. Ez persze így nem teljesen igaz. A KDNP gyakorlatilag évek óta megszűnt, és a pont is felkerült már a záró-bekezdésre. Celldömölkön meg nem űztek ördögöt.

Azonban a Sátánt is emlegető, és azóta is igencsak kénköves homállyal burkolt dolgozatáról elhíresült Semjén Zsolt még egyszer azért fellépett. Választási nagygyűlést tartottak a tiszteletére, és ott gyorsan le is szögezte a klerikális platform vezetője, hogy „az Orbán-kormány ma Európa leginkább kereszténydemokrata kormánya”. Ami nyilván azt jelzi, hogy valahol baj van. Lehet probléma a kereszténydemokráciával, mivel a centralizáló, egy kézbe gyűjtött vezetés nem igen demokratikus. De lehet, hogy keresztény, ha azt a hierarchikus papsággal azonosítjuk. Ellenben Jézus éppen a papsággal került annak idején viszályba. Tehát lehet, hogy nem a kereszténységben van az értelmezés gyenge láncszeme. Ellenben ennek fényében az orbáni vezetést nehéz kereszténynek és demokratának tekinteni. Ellenben lehet, hogy az európai kereszténydemokráciák közül mégis Orbánia a legmarkánsabb. Ezt döntsék el az európai kereszténydemokraták. Már akkor, ha akár ezt az írást, akár Semjén ömlengéseit olvasásra méltatják. Bár, tekintettel arra, hogy a KDNP-nek már a képviselőiről is a Fidesz-székházban döntöttek, igyekezni kell az olvasással. Amíg még legalább névbejegyzésként szerepel ilyen párt hazánkban. Már akkor, ha még érdekel ez valakit.

De Semjén Zsolt gyűlésének elvileg nem is a KDNP felszámolásának bejelentése volt a fő témája. S a gyakorlati sem. Ellenben bejelentette a tervutasítás felhozatali elvárásait kormányzati ciklus végére. Nem hónapos retekből, hanem állampolgárból és szavazóból. Eszerint: „a parlamenti ciklus végére meglesz a 600 ezer állampolgársági kérelem, addig csaknem 550 ezer ember le is teszi az állampolgársági esküt, és 200 ezer körül lesz azoknak a száma, akik regisztrálnak a választásokra”. Úgyhogy gatyát felkötni, és nosza. Mindenki hozzon magával még egy állampolgárt. A ciklus vége közeleg, és a Vezér nem lesz elégedett még a végén. A túlteljesítést is meghonorálja talán. Talán még Semjén Zsolt is kap valami alig szagos mócsingot az uraság asztalárnál. Szolgálatai alapján alighanem meg is érdemli. Olyan politikusoknak adott fedőszervet a pártjával, akik aligha a szakmaiságukkal öregbítették hírnevüket. Elég csak Hoffmann Rózsára, az oktatáspolitika bombázójára gondolni. A szétbombázójára.

Ám, már megint elkalandoznánk ezen az ágon. Maradjunk a leltárnál. Ami alapján jelentősen megnövelték az állampolgárok számát. Mintegy félmillával. Nagyjából annyival, ahányan immár külföldön dolgoznak. Miközben érdemes tudni, hogy a kérelmezők jó része szintén külföldön lakik. Az orbáni legkereszténydemokratább kormányzat tehát szinte úgy működik, mint egy állampolgársági szélcsatorna. Az egyik oldalon kirepülnek az állampolgársági dokumentumok. A másik oldalon pedig kirepülnek az állampolgárok. Esetleg vonatoznak, autóznak. Jézus ugyan nem igazán mondott olyat, hogy „űzd ki országodból a fiatalokat”. De az unortodox Biblia talán már ezt is tartalmazni fogja. Addig marad az említett csatorna. Amelynek kimeneti oldalán igencsak megnehezítik a választójog gyakorlását. Nem véletlenül. Egy egszisztenciális menekült ritkán gondol jó szívvel a korbácsot lengetőre. Az egyik oldalon tehát van félmillió ember akinek a szavazatát lehetőleg kiszorítják az összesítésből. A másik oldalon ellenben van több százezer potenciális szavazó, akik hálájára számít a kormányzat.

Semjén Zsolt szerint ebből kétszázezret kívánnak realizálni. Amihez érdemes figyelembe venni, hogy az „arányos” választási rendszer jóvoltából közel háromszázezer ellenzéki pluszszavazattal lehetne csak megverni a kormányzatot. Ez azt jelenti, hogy szinte minden külföldön dolgozónak a kormányzat ellen kellene szavaznia ahhoz, hogy a csatorna túloldalán importált szavazatokat „közömbösítse”. Alighanem ez is belejátszik abba, amiért annyira fél a londoni, berlini, és egyéb szavazóktól Orbán, mint a tömjénfüsttől. Igaz, erről Semjén Zsolt nem beszélt a választási nagygyűlés kapcsán. Nyilván nem véletlenül. Nem is vette volna jól ki magát. A Vezér sem hiszem, hogy engedte volna neki. Magától pedig nem mondja. Neki a mócsingért is szolgálni kell. A Vezért. A kereszténység és a demokrácia meg várhat.

Andrew_s

Mert boldogok, akik regisztráltatnak.

Forrás: Metropol.hu

 A választási törvény rugalmas változtatás-sorozatának egyik legtöbb indulatot, kritikát kiváltó technikai részletkérdése kétségtelenül az előzetes regisztráció. A kormánypártok szerint a külföldiek részvétele miatt van rá szükség, míg az ellenzék szerint az általánossá tétele úgy manipulatív, ahogy van. Majdnem azt írtam, hogy úgy hülyeség, ahogy van, de ez nem lenne igaz az ellenzéki pártokra, mozgalmakra általában. Ellenben sokkal többször hallani olyan véleményeket, miszerint sérti a szabad és titkos választáshoz való jogot. Ha Lázár János legutóbbi ötlete valóban beterjesztésre és elfogadásra kerül, akkor ezek a vélemények újabb tápot kaphatnak.

A Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkár által felvázolt Fidesz-es ötlet ugyanis egyszerre három választásra terjesztené ki az egyszeri feliratkozást. Bár elvben rugalmasan, és több csatornán lehetővé téve a regisztrációt. Márpedig az, hogy egyszerre több, különböző célú választásra is kiterjed egyetlen regisztráció hatása, önmagában is megkérdőjelezhető. Ugyanis az, aki mondjuk az Európai Parlamentbe küldendők ügyében szívesen járulna az urnákhoz, nem okvetlenül akar beszállni a haza parlamenti helyekért folyó sallerkedésekbe. S igaz lehet ez, akár súlypontosabban, az önkormányzati választások esetében is. A különböző választások ugyanis korántsem ugyanazokat szólítják meg, és így a szavazások árukapcsolása alighanem azok szemében is aggályos lehet, akik különben egy kézlegyintéssel hajlamosak elintézni a tiltakozásokról szóló híreket. Márpedig Lázár János az ötlet beterjesztése mellett foglalt állást, és a kétharmados parlamenti szavazógép ismeretében aligha kétséges, hogy majd megszavazzák a végén.

Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a lex-Antallnét is jegyző államtitkár emlegette flexibilitásnak elég gyorsan nyúzópróbája leend. Ha ugyanis a regisztráció szavazás mínusz 15 napja valóban jogvesztő hatású, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a szavazópolgárok körében a szavazást megelőző két hétben tilalmassá válik a költözés. Mert ki itt regisztrált, felejtse el, hogy lakhelyet változtat. Külföldre se menjen, de külföldről se jöjjön haza. Felejtse el! Külön problémát jelenthet az, ha a regisztráció évekre szól. Ebben az esetben a szavazásra vágyók, az akaratukat legalább látszólag kinyilvánítani akarók számára a regisztráció a röghöz-kötés eszköze lehet. Így tehát a flexibilitásnak biztosan ki kell terjednie azokra, akik lakhelyet változtatnak. Amennyiben demokratikusként marad meg a választás, ilyen esetekben a 15 napos határidő sem lehet jogvesztő. Pontosabban az átregisztrálásra mindenképpen lehetőséget kell adni. Eljutva oda, hogy szinte biztosan lesznek olyanok, akik még aznap reggel is regisztrálhatnak. Ellenkező esetben valóban sérülhet a szabad választás joga.

Hasonló lehet a hatása a családi állapot megváltozásának, vagy akár a biológiának is. Az utóbbi például olyan módon, hogy Lázár János sem tudja garantálni azt, hogy a választást megelőző jogvesztő időszakban senki sem tölti majd be a szavazásra jogosító életkort. Bár esetleg lehet, hogy az előregisztráció előregisztrációját tartja ezen állampolgárok számára nyitva az ötlethalmaz. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy a még nem nagykorú helyett a szülei nyilatkozhatnak-e majd az ő majdani részvételükről az összes létező választáson. Ha feltételezzük ugyanakkor, hogy a gondviselő ilyenkor alanyi jogon jogosult nyilatkozni arról, hogy a gyermek majd biztosan szavazni akar, akkor az messzebbre is vezethet. Éppen azért, amiért Orbán Viktor sok szempontból egy centrálisan gondoskodó állami rendszerben gondolkodik. Mondhatni, univerzális hozzáértőként akar mindenki apukája lenni.

Amennyiben ezt komolyan akarja venni bárki is, akkor egyrészt akár örökletes uralkodóvá is kikiálthatja a miniszterelnököt. Másrészt azonban felfogható úgy is, hogy amennyiben az állam és annak vezetője univerzális szerepre törekszik, akkor mindenkit alanyi jogon legyen kedves beregisztrálni. Tulajdonképpen Orbán Viktor is megtehetné, de az állami apparátus mindenképpen. A legtöbb állampolgár esetében úgyis rendelkeznek minden olyan adattal, ami ehhez a regisztrációhoz szükséges. Államatyuska tehát lehet nyugodtan olyan gondoskodó, hogy ezt a gondot leveszi az emberek törődött vállairól. Igaz, ez gyakorlatilag a jelenlegi rendszerhez vezetne, de milyen szépen lehetne kommunikálni. Sőt, Orbán Viktor akár magának a szavazásnak a gondját is nyugodtan leveheti a következő lépésben a polgárok válláról. A megoldás is kipróbált csapásokon keresztül valósulhat meg a magánnyugdíj-pénztári át-, és visszalépések mintájára. Lázár János például beterjeszthetne egy javaslatot, hogy mindenki alanyi jogon regisztrált, és elegendő csak annak elmenni a választásokra, akik nem a jelenlegi kormányzat fennmaradását szeretnék. Mindenki más automatikusan Orbán Viktorra, illetve a Fidesz-re szavazottnak tekinthető. Csak a választók kedvéért, megkíméléséért és idejének megvédéséért természetesen.

Utána Lázár János nyugodtan beterjeszthet egy indítványt az egyenlítő áthelyezéséről. Azért, hogy a banán is megteremjen. Mert micsoda dolog lenne különben, hogy banánköztársaságunk már van, de a banán csak üvegházban terem. A nagyobbik gond ezzel csak az lenne, hogy Orbán Viktor a jelen állapotok között esetleg még hitelt is adna a dolognak. Annak, hogy valóban hatalmában áll az egyenlítő áthelyezése. Amennyiben pedig ez mégsem sikerül, akkor hamarosan azokról az összeesküvőkről vizionálna, akik ezt meghiúsították, és akik ellen új szabadságharcot kell indítania.

Simay Endre István

Választási kéveszindróma.

Az ellenzék nem kristálykéve.
Forrás: http://www.tankonyvtar.hu/

A tényleges országgyűlési választásokig, így 2012. augusztusának közepe felé, még egy évnél is kicsit több van hátra. Azonban tény, hogy számos olyan változás következett be a választási rendszerben, melytől azt várják, hogy befolyásolja a választási eredményeket. A kormányzó hatalom nyilván azt várja, hogy a változások az ő malmára hajtják a vizet. Az ellenzék, szerepe szerint, és nagyjából egységesen, éppen ezért kritizálja a változtatásokat. A kritika hangjai között pedig megjelentek azok az jelenleg még vékonyka szólamok is, melyek felvetik, hogy a rendszer változtatása visszaüthet. Ezekről a hangokról néha nehéz eldönteni, hogy valós cselekvési szándékot takarnak, vagy egyfajta csodavárást. A tényleges változásokhoz ugyanis az elegendően kevéske, hogy valaki elmesélje, hogy az ágyú megfordítható.

Megmondani a tutit ugyanis elég egyszerű, és a világ tele van lépcsőházi teoretikusokkal. Egy választási győzelemhez eközben kevés lesz majd a szokásos, „ha akkor azt tettük volna” kezdetű szólam. Főleg utólag. Lényegesen fontosabb az, hogy milyen kommunikációs munkát tudhat valaki magáénak a szavazások előtt. Ebben például a jelenlegi kormányzat pártjai ellenzékként példamutatóan teljesítettek. Amennyiben a regnáló kormány munkájának rombolásában, majd az egészért a kormányzat kommunikációs felelőssé tételében mérjük a teljesítményt. Nem véletlen tehát, hogy kormányzati pártszövetség a kétharmad birtokában éppen ez ellen igyekszik a legjobban védekezni a választások megnyerése óta. Az is nyilvánvaló, hogy a parlamenti kétharmad birtokában mindehhez akár az alkotmányozáson keresztül is hátteret képes teremteni önmagának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne módot találni a választások során ténylegesen elérni a Fidesz által megváltoztatott választási rendszer visszafele való elsüthetőségét. Erre többen, többféle stratégiában gondolkodhatnak, és egy igen alapos tanulmányt a közelmúltban tett közzé a Bajnai Gordon nevével fémjelzett Haza és Haladás Alapítvány. Külön tanulmány, és összefoglaló prezentáció keretében gyűjtve össze azt, ami szerintük egy ellenzéki győzelem kulcsa lehet.

Ezekben igen alapos stratégiai elemzés van, de alighanem tévedés lenne azt hinni, hogy univerzális szakácskönyvek állíthatók össze arra nézve, hogy konkrétan mi is lehet a teendő. A pillanatnyilag érvényes ötletek ugyanis pontosan ilyenek. Pillanatnyilag érvényesek. A játékszabályok pillanatnyi állása szerint, az éppen aktuális játéktérben fogalmazhatóak meg csupán. Nehezen lehet ugyanis arra konkrét stratégiai útmutatót felállítani, hogy a következő időszakokban milyen új törvényi változásokat fog a Fidesz vezérkara keresztülszuszakolni a kétharmados szavazógőzhengerrel. Akár éppen az ellenzék mozgásának és belső erőviszonyainak változásai nyomán. Így végső soron egyrészt mozgó célpontra kellene lőni az ötletelések során, másrészt egy rázkódó hullámvasútról kellene az ugráló célpontot eltalálni. Felelősséggel tehát szakácskönyvet nem, legfeljebb bizonyos alapelveket lehet, lehetne lefektetni a közös érdekek mentén és azok figyelembevételével. S persze a választói dinamikáról szóló feltevések fényében.

Márpedig a kormányzat éppen az utóbbit igen erősen a befolyása alá kívánta vonni az elmúlt időszakokban, és ez a szándék jelen időben is nyilvánvaló. Ennek csak egy része a választás területi egységeiről szóló térképek átszabása. Tulajdonképpen ebbe a körbe tartozik a külföldiek választójogának kérdése. Mert kezdetben vala az állampolgárság megadása, amikor is még voltak olyan vélemények, hogy az így szerzett állampolgársággal nem fog kapásból vele járni a választójog. Aztán persze győzött az a szemlélet, hogy nem lehet a levelező tagozatos honfikat sem másként kezelni, mint az itt élő és itt adózó társaikat. Tehát legyen választójogai is akár hetediziglen az odakint ragadottnak. Az Orbán Viktor amerikai látogatásakor meghirdetett levelezős magyarsághoz vezető programhoz tehát levelezős szavazati jog is társul, ami gyakorlatilag állampolitika szintjére emeli a választási küzdelmeket. Még akkor is, ha persze lehet azon vitatkozni, hogy Kövér László Nyirö-temetéses akciója használt, vagy ártott-e a Fidesz külföldi szavazóbázisának.

De az biztos, hogy a haza belügyeként kezelendő országgyűlési választásokkal kapcsolatos küzdelmek exportcikké válhatnak. Óhatatlanul más országok belvilágába is beavatkozva. Például, ha sikerül néhány árokkészítő gyalogsági ásó exportjával esetleg Szlovákiában is elérni, hogy ne beszéljenek az emberek egymással azon az alapon, hogy a Fidesz-t vagy ellenzékét támogatják. Arról már nem is beszélve, ha valaki egész egyszerűen nagy ívben fütyül arra, hogy itt mi zajlik az éjjeliben. Felvetve persze azt, hogy azért még meg merhet-e e szólalni magyarul, vagy az előbbi két tábor egy emberként fogja betemetni az egymás közti árokásás hulladékával. A hazai csatározások nagy vívmányaként mindjárt három részre is szakítva a külföldi magyarságot. Ahelyett, hogy a kulturális identitás ápolásával valóban egy nemzethez tartozónak érezhessék magukat. Pusztán azért, mert vannak, akik magukhoz ragadják azt a jogot, hogy eldöntsék azt a fogós ravasz kérdést, hogy ki a magyar. Esetleg magukat érezve az idecsámborgó félázsiai szerzetek messiásának egyedül magukat érzik eme kérdés megválaszolására alkalmasnak. S akkor feltehetjük azt a kérdést, hogy valóban ezt szeretnénk? Valóban csak az a magyar, aki erre, vagy arra szavaz? A megosztott, kényelmetlen helyzet előállhat akkor is, ha nyíltan, nyugodtan szavazhat mindenki arra, akire akar, és nem kell számolnia azzal, hogy van egy-két további szereplője is a történetnek. Nevezetesen az ott lakó nem-magyar, de honos népesség.

A magyar export-cikkek köre tehát kibővülni látszik postai termékekkel és választási csatározásokkal. Nem is függetlenül egymástól, mivel az is nyilvánvaló, hogy a regisztrációs és kampánytermékek kivitelét is meg kell majd oldani. Mert persze a regisztrációs rendszer is olyan, ami a választói dinamikát célozza meg. Talán abból kiindulva, hogy csak a biztos pártválasztóknak tegye lehetővé a kormányzat a választáson való részvételt. Bízva azokban a statisztikákban, hogy ezek közül többen voksolnának a változatlanságra. Valamint abba is bízva, hogy a szemellenzős hitszavazók azok, akiket a választási kampányok amúgy sem befolyásolnak, illetve csak a lelküket simogató szózatokat hallják. Ők azok ugyanis, akik közreműködésére bármikor számíthatnak, és akik akkor is kiállnak például a fórumokon is az egykulcsosnak állított jövedelemadó mellett, ha különben másnap ők sem tudnak elmenni a boltba vásárolni. A regisztráció örve alatt persze egyfajta előrehozott kampányról is intézkedtek egy füst alatt. Olyan kampánytól, melynek elhúzódó költsége okán talán jogosan számítanak a kisebb ellenzéki mozgalmak kifulladására. Elvégre, ha az országos közgazdasághoz nem is okvetlenül értenek a kormányzat oldalán, legalább a pártpénztárak szintjén tudhatnak számolni. Bár például a Szolidaritás szerint éppen a regisztráció segíthet egyfajta ellenzéki összefogást.

De a többi véleményt nézve is nyilvánvalónak tűnhet, ha a kampányjavaslatok legtöbbje egyfajta ellenzéki összefogással számol a Fidesz leváltása érdekében. A másik, és önmagában sosem megmért kormányzó párt, a KDNP ebben valószínűleg nem játszik. Az összefogás, vagy akár egy választási párt létrehozása pedig jó ötletnek tűnhetne. Már akkor, ha a szándék valós, és a lehetőség megalapozott. Márpedig az összefogások várható erővonalai és határmezsgyéi is igen rugalmasak, és találgatásra méltóak lehetnek. S alighanem itt buknak ki azok a kommunikációs problémák, amik könnyedén akkor is vesztésre ítélik az ellenzéket, ha különben megvan a tömeges igény a kormányváltásra. Az egyfordulós választási rendszer például garantáltan lehetetlenné teszi az első forduló utáni kényszeregyezségek létrejöttét. Feledtetve azt, hogy előtte ki mit mondott a másikra, a másik jelöltjére. Az azonban folyamatos kommunikációs csapdát okozhat, ha mindenki csak azt képe kommunikálni, hogy mit nem akar. Azt ugyanis már remekül tudhatjuk, hogy az LMP mindenkivel összeállt volna, míg újabban lehetőleg senkivel nem akar szövetkezni, és ideges sündisznóként szúr bármerre, ha kell. Ahogy azt is, hogy DK kicsi, az MSZP öreg. Végső soron a kommunikáció, kívülről nézve sokkal inkább a „mit, miért, kivel nem” körül forog.

Olyan képzetet keltve, mintha tulajdonképpen az ellenzéki tagság, a valós gondok helyet, inkább egymással lenne elfoglalva. Ami természetesen lehet egy létező állapot, de óhatatlanul azt is sugallja, hogy tulajdonképpen nincsenek meggyőződve a Fidesz leválthatóságáról. Úgy indulva választási csatározásba, mint amikor valaki azzal megy be vizsgázni, hogy „úgyis megbukok”. Az esetek többségében tényleg rossz jegyet kapva, vagy megbukva. Ahhoz azonban, hogy sikerüljön legalább valami eredményt elérni, és a sokszor felvetett ellenzéki összefogással valamit kezdeni, ez roppant kevés. Sokkal inkább szüksége lenne annak a tudatosításában, hogy mi az, ami az ellenzéki kévét összetartja. Már persze akkor, ha a közös ellenségképen kívül van valami, ami alkalmassá teheti az ellenzéket arra, hogy kikristályosodjon valami a jövőre nézve. Hátha elérhető egyszer, hogy a választás ne arról szóljon, hogy ki a legkevésbé rossz választás, ki néz kevésbé hülyének, mint a másik. Beleértve azoknak az értékeknek a kommunikálását is, mely mentén az importszavazók is megszólíthatóak. Ellenkező esetben a korántsem ásványi szilárdságú kéve széthullik és szálanként fog elveszni az egymásra mutogatás jelenleg igencsak terjengő mocsarában. S ami biztosan nem vezet sehová, az a választási bojkott. Akár regisztrációval, akár anélkül. A bojkott ugyanis demonstrációnak jó, de döntésként a mackósajt és brummogás viszonyát idézi.

Simay Endre István

Hazafiság levelező tagozaton.

Forrás: http://m.wikitravel.org

Az este olvastam a hírt, hogy a miniszterelnök nyilatkozott Chicagóban, mely várost nem annyira a csúcstalálkozók, hanem a maffia városaként ismerheti az, aki az amerikai filmekből hallott először a városról. Orbán Viktor nyilatkozata, azért megnyugtató módon, nem a maffia képviselőinek szólt, hanem a magyarság helyi képviselőinek. Talán ezért is látta szükségét kifejteni, hogy a hazát tulajdonképpen zaciba csapták. Ennek kapcsán kerestem ugyan az IMF-tárgyalásokat megszakító miniszterelnök önbevallását, vagy pénzügyminiszterének minősítését, de a híradásban nem sikerült megtalálnom. Ami persze lehet személyes figyelmetlenség is.

Az orbáni nyilatkozatból inkább a szokásos „elmútnyócévezés” refrénje hallatszott ki. Azt ecsetelve, hogy milyen romhalmazt is vettek át 2010-ben. Mármint bocsánat, nem romhalmazt, hanem egy halmaz adósságot. Egy olyan kormánytól, melynek válságkezelő eredményei közé nem tartozott be a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, és az ötletszerű adóztatási kísérletek. De nyilvánvalóan ez is szemlélet dolga. Ahogy annak megítélése is, hogy az elhíresült Kósa-Szíjjártó nyilatkozat indította-e el a hazai valutát a lejtőn, vagy elindult volna magától is, ha Bajnai marad kormányon. Az internetes fórumokat olvasva ezek körül a vélemények körül szinte hitvitára emlékeztető csörték zajlanak. Orbán Viktor hitvilágának nyilvánvalóan az a kedves, ha nem az egykulcsos adó költségvetési ingoványát látja a közelben, hanem a Bajnai kormány gerendáit a távolban.

Így talán stílszerű is, hogy a chicagói Szent István-templom épületében hangzott el az a hittétel, hogy az előző kabinet zálogba bocsátotta az országot. Kellő rosszmájúsággal persze azt is lehetne mondani, hogy a zaciba csak azt veszik be, ami értékes. S arra adnak hitelt, amiben fantáziát látnak, míg Fellegi miniszterurat hiteltárgyalások és hitelnyújtás helyett inkább csak előszobáztatták a nagyvilágban. Ami azért némi hitelességi, értékvesztési gyanút ébreszthetne a nemzetközi zálogházban. De ilyen rossz májjal, mintegy cinizmussal igazán nem illik egy kormányzatot illetni, mely olyan nagy áldozatokat hoz. Az adótörvények ötletszerűsége alapján elsősorban a zsebünk oltárán. De a szabadságharcnak ugyebár ára van. Nyilván tudta ezt Kossuth is, amikor Amerikában járt. Igaz, ő nem ígért gyorstalpaló állampolgárság-szerzést. Ám változnak az idők.

Manapság állampolgárságról illik, úgy tűnik, beszélni külföldön az ott élő magyaroknak. Az pedig, aki azt hiszi, hogy magyarnak lenni nem papír, hanem kulturális és nemzeti identitás kérdése, vessen magára. Az pedig, aki szerint az állampolgárság egy jogi megfelelése ennek azok számára, akik valóban az adott állam polgárai, és ott élnek, ott fizetnek adót, és ott döntenek az ott élők közügyeiről, végképpen szégyellje össze magát. Különösen akkor, amikor maga a miniszterelnök nyilatkozik arról, hogy immár nem csak az állampolgárság szerezhető meg majd gyorsítva, hanem szavazni sem kell ehhez ide dugnia az orrát annak, akinek esetleg a szélsőségektől nehéz levegő nem annyira tetszik. Vagy csak jobb szeretik Kalifornia napja alól elküldeni véleményüket arról, hogy mi történjék idehaza.

Ezzel a forradalmi megoldással kiterjesztve a levelező tagozatot immár a hazafiságra is. Pontosabban arra nem, mivel a magyar kultúra generációs átörökítése nyilvánvalóan független a szavazatoktól. Az természetesen az ott élők felelőssége gyermekeik felé. Akik előtt szerintem is szélesre tárt kapu kell, hogy álljon, ha az óhazába visszaköltöznének. Magukkal hozva azt, amit tehetségük lehetővé tesz. Míg ottmaradtukban is segítséget kell adni, hogy őrizői legyenek magyarságuknak. Ha tehát bármely egyetem levelező tagozata nyílna meg, állami segédlettel a külhon akárhányad-generációs közössége előtt, alighanem üdvözlendő lenne. De a szavazati jog ilyetén kiajánlása egyfajta állampolgári búcsúcédulával felérő gesztus. Olyan cédulával, mely megadja a döntés lehetőségét a döntés következményeinek viselése nélkül. Amiről a szomszéd nemi szervének és a csalánnak a példája is felvillanhat. Óhatatlanul levelező tagozattá téve azt a hazafiságot, melyből itthonra úgy tűnik sokaknak csak a melldöngetés, és a neohorthysta kommunikáció marad. Kérdés persze, hogy azok leszármazottaiból, akiknek felmenőit éppen a mostanság szélsőjobbról felkarolt Horthy Miklós üldözte ki az országból, mennyire kérnek majd Orbán Viktor levelezős hazafiságából.

Simay Endre István