Anglia: kőbunkók és korosztályok

Az angol népszavazásról, mint az várható volt, egyre születnek az elemzések. Lassan felduzzasztják a Temzét is. Érthetően. Nagy tanulsággal szolgálhat. Legtöbbször attól is függően, hogy ki honnan akarja nézni. Pannóniai V. Orbán például a migránsozásig jutott. Mások, például London polgármestere, az angliai regionális szakadás végletéig.

Amely annyiban végletes, hogy London kiszakadását vizionálja. Legalább annyiban, hogy Skóciához, illetve Észak-Írországhoz hasonlóan önálló tárgyalási félként ülhessen asztalhoz akkor, amikor az uniós kiválás belső következményeit tárgyalják. Amelyek nyilvánvalóan többrétűek. Mint a torták. Vagy a hagyma. Mely utóbbi sem okvetlen jó szagú, amikor rárohad valakire. Ahogy a Brexit-népszavazás következményei is rárohadhatnak az angolokra. Akik esetében ismerté váltak azok a statisztikák, amelyek a szavazók megoszlásáról adnak némi áttekintést. Így arról is, hogy a népszavazást nagy átlagban a máséval vert csalán tanmeséje jellemezte. Nem is főleg területi, mint életkori okokból. A felmérések alapján ugyanis a fiatalok zöme az unió mellett tette le a voksát. Miközben 50-60 évig kell majd együtt élnie azon korosztályok döntésével, amelynek tagjai évtizedekkel rövidebb ideig „élvezhetik” majd a következményeket. Ahogy szinte biztosan a kérdést eldöntő hatvan felettiek között fogjuk megtalálni azokat, akik alanyi jogon fogják a mostani ifjúságra tolni a következményekkel való megharcolást, és elvárni az életkor iránti elfogultságot. Összekeverve azt, hogy a buszon átadni a helyet, és orbitálisan szívni egy bukófordulót vett országban nem egészen ugyanaz a kategória.

S talán az sem véletlen, hogy megugrott azoknak az angoloknak a száma, akik a kivándorlás feltétele, az útlevél megszerzése iránt kezdtek hevesen érdeklődni. Mely internetes keresések egyik mellékzöngéjeként kiderült: a szavazók jó része azt sem tudta milyen következménye van a szavazatának. Ami emberi okokból különben érthető. A napi szívásokból egyre jobban kikerülő korcsoportokat lényegesen könnyebb érzelmileg befolyásolni, mint azokat, akik kénytelenek napi szinten mérlegelni az érvrendszereket, gazdasági lehetőségeket. Igaz, ez a megoszlás nem is csak korcsoportok kérdése. Itt már lényeges lehet a vidék-város eltérés, illetve az iskolázottság is. Bár talán nem is annyira csak az iskolázottság, mint az ezzel is összefüggő, általános, információéhség. Gondolva itt a politika, a történelem, a gazdaság, a tudományok ismereteire, és nem a szappanoperák napi mozzanatai iránti fogékonyságra. Valami ilyesmi tükröződik a The Guardian felmérésében is. Ennek alapján igazolódni látszik az, hogy részben tényleg a „vidék” döntött.

De ugyanakkor nem csak az derül ki, hogy az unióban maradásra elsősorban a fiatalok, illetve a városokban szocializálódott fiatalok szavaztak. Az legalább olyan markáns vonulat, hogy az unióellenesség az alacsonyabban iskolázottak körében tarolt. Azok körében, akiktől „elvárható”, hogy a konkrét ismereteket, érveket könnyebben helyettesítsék előítéletekkel, illetve a tekintéllyel. Még akkor is, ha az utóbbi iránti fogékonyságot egyfajta tiszteletnek élik meg a mindennapokban. Amelyet gyakran, és nem csak az angolok körében tapasztalhatunk meg. S amelyből fakadhat különben a korábban említett fals, a tudás és ismeret iránti tiszteletet az életkornak szólóval összekeverő, tiszteletelvárás is. Amely szemlélet szintén nem angol specialitás. Ahogy a többi, korábban említett jellegzetesség sem.

S ez szintén lehet a Brexit-szavazás egyik tanulsága. Az, hogy lényegesen könnyebben befolyásolhatók azok, akik már alig érintettek a döntésük következményével. Valamint azok, akik alacsonyabb informálódási igénnyel rendelkeznek. Lehetőleg olyan körülmények között, ahol kevésbé számítanak a nagyobb szociális rendszerek. Ahol nyugodtan leélheti az életét úgy, hogy a szomszéd falu is messze van. A szomszéd megye túlsó vége pedig már egy másik galaxis. Mely utóbbi jelenség, nyilvánvalóan nem teljes körben, de az egzisztenciálisan, illetve szociológiailag atomizált városi lakosság-rétegekre is igaz. Természetesen szintén nem csak Angliában. Egyáltalán nem véletlen az, hogy a populista demagógiákat általában az iskolázatlan tömegeknek, mintegy zsigerileg, a gyíkagynak, „címzik”. Ahogy az sem véletlen, hogy az urhatnám vezetők igencsak igyekeznek utánpótolni a tanulatlan tömegeket, és atomizálni a társadalmat.

Végezetül: minden párhuzam a fentebb leírtak, valamint a magyar tendenciák között sajnos nem feltétlenül a véletlen műve. Mely tendenciák alatt az oktatás szétverését, a permanens szabadságharc változó ellenségképeit lehet érteni. Miközben hat a generációk, az egyes lakossági csoportok egymásnak feszítését célzó szándék is. Ugyanakkor persze lehet az angliai tanulságok egyike az is, hogy szinte azonnal társadalmi mozgalom indult egy ellenoldali döntés eléréséhez. Vagy legalább annak elérésére, hogy a döntés következményei jobbára csak azokat érintsék, akik azt meghozták.

Andrew_s

Orbán a nemzeti tutimondó

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Miközben a nemzetközi sajtó az angol népszavazással, és várható hatásaival van elfoglalva, népünk nagy vezére, Orbán Viktor, a pannon géniusz megtartotta a szokásos Kossuth-beszédet. Mármint a Kossuth Rádióban. Abban olyasmiket is hangoztatva, hogy a sportot nemzeti ügynek kell tekinteni. Habár, emlegetett pár mást is.

De azért ez a kell, a fenének sem kell. Aki akarja, tekintse a sportot nemzeti ügynek. Aki meg nem akarja, hadd utálja nyugodtan. Még akkor is, ha tudjuk: egy diktátor hobbija fontos dolog. Nem véletlenül rohad a stadion Nicolae Ceausescu szülőfalujában. Azt is roppant nagyon fel kellett építeni. De ettől még Orbán tarthatja nemzeti ügynek a sportot. Ahogy a római diktátorok is fontosnak tartották a népszórakoztatást. Bár arrafele kenyeret is emlegettek ennek kapcsán. Azonban ez ne szegje senki kedvét, akinek kell a sporteredmények feletti polemizálás. A magyar kormányfőnek is szinte biztosan hálásabb szerep, mint az államvezetés egyéb, sokkal macerásabb, illetve aprólékosabb ügyeivel foglalkozni. Különösen most, hogy a nemzetközi helyzet is fokozódhat, és esetleg nem lesz elég a molylepke-osztályú zsenik által előpufogtatott frázisok utóböffenéseinek ismételgetése.

Bár, az is valószínű, hogy a híveknek simán el lehet mondani a frázisokat. Nekik az FHB-vezető ügye egészen biztosan nem koncepciós ügy, az ultrák igaz hazafiak, a focisták hősök, és Orbán egy zseni, aki nagypapa lett. A többiek meg úgysem számítanak. A Fidesznek. Ahol simán beveszik, hogy a liberalizmus egy baloldali ideológiai, és a „balliberális” eleve szitokszó. Elvégre az, aki szerint a menekült elsősorban ember, nem lehet más, mint csirkefogó. Mert az, aki szerint attól lesz valaki emberebb, hogy a gólya Záhony és Hegyeshalom között ejtette fejre, alanyi jogon zseni. Mint Orbán Viktor. Aki ki nem hagyott volna egy kis migránsozást. Az angol referendum kapcsán is. Amellyel kapcsolatban olyasmiket emlegetett, hogy a bevándorlás kérdése alapvetően meghatározó volt a brit népszavazás eredményét illetően.

Ami lehet, hogy igaz. Mert miért hinnénk, hogy a birodalmi nosztalgiára fogékonyak csak más országokban fordulhatnának elő. Nyilván vannak Angliában is. De azért az arányok vitathatóak lehetnek, mert a skótok már kiválnának, és az unióban maradnának. No meg persze azonnal elkezdődött az újabb szavazást célzó petíció tömeges aláírása is. A magyar miniszterelnöktől persze elvárható lenne annyi arányérzék, hogy az Angliába bevándoroltak kérdését, a gazdasági exodus kormányának fejeként nem feszegeti. Mert a szigetországban tényleg tömegesen vannak jelen gazdasági menekültek is. Akik között nem kevés, hanem több százezer magyar is van. Amikor tehát Orbán Viktor az Angliába munkát vállalókat emlegeti, mint problémát, akkor valójában a saját kormányzásáról is elég komoly kritikát mond. Ha a molylepkék nem is engedik ennek felismerését. Ahogy valószínűleg afelett is szívesen elsiklik, hogy a százezrek hazatérte nem csak az angol, hanem a magyar gazdaságot is romba döntené. De a foglalkoztatási statisztikát mindenképpen.

Márpedig Orbánnak alighanem a fő ellenfelei között ott van a valóság is. Amellyel szemben mégis csak jobb a szotyola-rágás, és vejjel való pálinkázgatás. Különösen az utóbbi. Akár csak úgy, magányosan is. Meg persze a sport, mint nemzeti ügy. A többi nemzeti ügy úgyis csak gondolkodásra késztetné a végén. S kinek kell az ezzel járó fejfájás? A kormányfőnek biztosan nem. Neki megvannak a maga szellemi kaptafái, és kész. A világ meg igazodjon hozzá. Csak azok a hangok ne háborgatnák néha.

Andrew_s

Anglia: politikai géprombolás

A BBC előrejelzése szerint győzött az önálló birodalom iránti vidéki nosztalgia Angliában. Jönnek az értékelések majd orrba-szájba. Csak győzzük hallgatni, illetve olvasni. Az azonban biztos, hogy szép nagy lesgólt kapott az Európai Unió.

Ugyanakkor az is bizonyos, hogy példát adhat az izoláció híveinek. Nem csak abban, hogy ki lehet válni egy nagyobb rendszerből. Abban is, hogy sok területen neki lehet gyürkőzni a munkának. Számos területen a nem feltétlenül túlfizetett vendégmunkások dolgoznak arrafele is. Ahogy Németországban, Franciaországban is. A nacionalista angolok ezt követően nekifognak állni az útburkolásnak, csatornapucolásnak? Nagyjából annyira, mint a decibelmagyarok itthon. Úgyhogy rá fognak jönni arrafele is, hogy a vendégmunkás kelleni fog. Csak kicsit drágábban. Talán nem véletlen, hogy skótok az EU-ban maradnának. Alkalmasint persze azért is, mert a szárazföldi terület, még mindig nagyobb piac, mint a bezárkózó, és már korántsem világ-gyarmatbirodalom szigetország.

Miközben az európai országoknak hosszú távon nem igazán van alternatívája a birodalmasodással szemben. Illetve van. A gazdasági és világpolitikai elsüllyedés, jelentőségcsökkenés. Jelenleg a birodalmasodás messzebbre, a jelentőségcsökkenés karnyújtásnyira került. Az előbbivel sokat nyerhetett volna sok-sok ember. Az utóbbi azt jelenti, hogy csökkenő nemzetközi szerepből fakadó erőforrás-beszűkülés sokaknak hozhat rosszabb helyzetet. Még akkor is, ha a nemzeti oligarchák gazdagodni fognak. Mert a kevesebb erőforrás felett élesebb lesz a marakodás. Az országoknak egymással is. Amely utóbbi feléleszthet egy gazdasági hidegháborút, majd ezzel olyan szintű feszültségeket, amelyek végül mégis kikényszerítik a birodalmi szintű működést. Csak sokára. Egy rosszabb állapotú helyzetben. De jellegét tekintve mégis egy föderatív, egyesült államok rendszerét. Ahogy Róma sem maradt annak idején városállam, és Görögország is egységes közigazgatásba olvasztotta a városállamokat. Az előbbi jó ütemérzékkel évszázados birodalmat hozott létre. Az utóbbi nosztalgikus válsággóccá vált. De a városállamok kora mindkettőben eltűnt.

Az Európai Egyesült Államok is valószínűleg éppen úgy létre fog jönni, ahogy annak idején a géprombolók sem tudták tartósan hátráltatni az iparosodást. A politikai géprombolók ettől még nagy kárt okozhatnak. Magyarország pedig kezdhet felkészülni arra, hogy mit kezd majd azzal a jelenséggel, ha esetleg pár százezer magyar, korántsem csalódástól mentesen, hazatér. Különösen, mert korántsem biztos, hogy a statisztikai célból összehazudozott közmunkarendszerben gondolják megtalálni életük értelmét. De ez még várat pár hónapig magára. Meg talán az angol kilépés sem biztos. S korántsem biztosan teljes.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: DK-s tévedések Orbániában

A magyar miniszterelnöknek nehéz lehet az élete. Mármint abban az esetben, ha legalább vázlatosan fejbe kívánja tartani, hogy mit mond. Nem feledkezve meg arról sem, hogy kinek, és miről mit mond. A jelek szerint azonban eléggé merülőben lehet az a bizonyos akkumulátor. Sorra keveredik, lassan már naponta önellentmondásokba. Látszólag.

Ilyen volt az, amikor villámgyorsan sikerült a párizsi merényletek kapcsán adott reflexiókkal szembemennie a valósággal. De ami a legfurcsább volt, a TEK vezetőjével is. Amely ellentmondás már akkor jelenthette, hogy a 2010 szeptembere óta működő szervezettel valami gond lehet a miniszterelnök szerint. Konkrétan: fabatkát sem ér. Amit nem látszik cáfolni az a bejelentés, amely Lázár Jánostól származik, és egy terrorellenes koordinációs központ felállításáról szól. Okként a párizsi támadásokat jelölve meg. De könnyen lehet, hogy lassan, ám biztosan épül az ellenőrző- és elhárító-szerveket is ellenőrző, és az azok soraiba férkőző, még gondolkodni képes elemek elhárítását is koordináló szaktestület. Azt a lehetőséget sem zárva ki, hogy az egy éve is felmerült árnyékkormány-koncepció ténylegesen a megvalósulás útjára lép. S ebben az esetben kell egy terror-kontroll a miniszterelnöknek, és kell egy Lázárnak is. Kerül, amibe kerül. Az országnak. Az ellentmondás ebben az esetben tehát látszólagos. Úgyhogy, amikor a DK megreklamálja az új központ létjogosultságát a TEK árnyékában, akkor tulajdonképpen nem is igazán érthetjük, hogy mit nem értenek.

Ahogy teljesen érthetetlen egy másik reklamációjuk is. Ebben azt nehezményezik, hogy amikor David Cameron brit miniszterelnök ultimátumszerű javaslatcsomagban akarja korlátozni az unión belüli szabad munkavállalást, akkor Orbán Viktor nem szólalt fel az ötlet ellen. Dacára a számos é számtalan, Angliában dolgozó magyarnak. Molnár Csaba (DK) egészen odáig elmerészkedett, hogy ez a hallgatás a szigetországban dolgozó magyarok elárulása. Annak igazolásával, hogy Angliában egy magyar kevesebbet számít, mint egy angol. A DK elrugaszkodását a valóságtól jól jelzi ez a kis közbevetés. A helyzet ugyanis az, hogy egy átlag dolgozó magyar Magyarországon sem ér semmit a kormány szemében. Jól mutatja ezt az, hogy a minimális ellátottságért való rabszolgamunkát is gyakorlatilag csak közmunkában képzeli el a hazai vezetés. Ez pedig nem más, mint a munkát végző végzetes lenézése és semmibe vétele. Ehhez Cameronnak az égvilágon semmi köze. Orbán Viktort meg nem érdekli.

Még akkor sem, ha a fentieknek látszólag ellentmond az, hogy Shengen él a miniszterelnök szerint. Ami egyben az unión belüli szabad lakosságáramlást is jelentené. Ami különben a magyar kormánynak továbbra is igencsak érdekében áll. Eltekintve attól is, hogy Orbán Viktor már januárban nyilvánvalóan letette a szándéknyilatkozatot: Magyarország skanzenné kell, hogy váljon. Az érdek ettől független. Gyakorlatilag sokkal inkább az, hogy a hazai elégedetlenkedőknek még mindig nyitva maradjon egy hajszálvékony kijutási lehetőség az országból. A gazdasági exodus kormánya számára ez ugyanis elengedhetetlen. Ha ugyanis a jelenleg kint dolgozó százezrek hirtelen hazajönnének, akkor az ország ellátórendszerei simán belerokkannának. Ha valaki az egészségügyre, oktatásra tekint, akkor annak felméréséhez nem kell kristálygömb, hogy ezeknek a rendszereknek a jelenleg itt lakókkal is csak a bajuk van. Amennyiben így is az összeomlás határán billegnek. Arról a politikai kockázatról sem feledkezve meg, hogy a kint dolgozók nem feltétlenül azok, akik bármi áron kitartanának Orbán mellett.

Ez nagyjából azt jelenti: tévedés lenne azt hinni, hogy a miniszterelnök figyelmére érdemesítené a kint dolgozókat. Alapállapotban valószínűleg tesz rájuk nagy ívben. Amellett, hogy a túlkompenzált szellemiség alján nyomorgó kiskirály még egyfajta elégtételt is érezhet. Nagyjából azzal a megfogalmazással, hogy: „Elhagytatok? Szívjatok!”. Mert az teljesen világos, hogy Orbán Viktor szellemi horizontján nagyjából az a két kategória létezik csupán, amelyek a feltétlen hívek, és a szemét árulók halmazait fedik le. Az utóbbival szemben pedig nem létezik árulás. Egyrészt, mert Orbán szemében nem is magyarok, hiszen az ország és ő önazonosan létező a miniszterelnök világában. Másrészt, mert az előzőből következően nem is emberek. Ha egyáltalán olvassa is a DK árulást emlegető közleményét, akkor valószínűleg nem is érti. Ha valami fel is dereng, az legfeljebb egy gyurcsányozást ér nála.

Az ország meg lassan semmit. Orbán szemében legfeljebb hűbérbirtokot. A külvilág szemében meg legfeljebb egy fáradt legyintést: „áh, Orbánia...”.

Andrew_s

Kolbász helyett putri Albionban

Fotó: EISimay

A külföldön való munkavállalás kapcsán legtöbbször annak politikai vetületét szedegetik elő. Okkal, és joggal. Már csak azért is, mert tényleg kell valami megejtő arcátlanság a növekvő foglalkoztatás emlegetéséhez úgy, hogy ez Angliában, Németországban, illetve a világ egyéb tájain valósul meg. Miközben Záhony és Hegyeshalom között dübörög a társadalom szociális abortusza, és kifele a gazdasági exodus. Kifele, ahol a kolbász nem okvetlenül a kerítésbe kerül beépítésre.

Ez nagyjából akkor kezdhet végelegesen megvilágosodni az idegenbe, például Angliába, szakadtaknak, ha megpróbálják a lakhatásukat megoldani. Nem is feltétlenül csak azért, mert személyesen kénytelenek valami nyomortanyán meghúzni magukat, vagy a csatornakanyarban csövezniük. Elég lehet az is, ha a bérbe-adandó lakások listája mentén tesznek egy virtuálisan induló, majd a valóságban befejezett kirándulást. A virtuális induláshoz nem kell sok. Viszonylag gyorsan el lehet érni a legtöbb angol városban valami nagyjából ingyenes internetet. Komoly laptop sem kell hozzá, mert a legtöbb telefon is már alkalmas erre. Ezzel el lehet keveredni a bérlakásokkal üzletelő cégek honlapjainak köreiben, és szétnézni a bérelhető lakhatások kínálatában. Az szinte biztos, hogy nem igazán fog senki olyan képet találni, ahol kilóg a falból a vezeték. Tehát nyugodt lelkiismerettel választhat az olcsóbban bérelhető szobák köréből is.

Fotó: EISimay

Lehetnek természetesen árulkodó jelek az esetleges lepukkantságra, de azért valamilyen szintű kényelmetlenségre nyilvánvalóan felkészül az, aki nem a legdrágább apartmanok közül válogathat. Márpedig akár kétszeres, háromszoros szorzók is előfordulhatnak. Miközben természetesen minden lakás jó állapotú, és frissen festett, valamint kiváló eszközökkel felszerelt. A honlapokon. Mert amikor odajut valaki, hogy a gyakorlatban is megtekintsen egy-egy lakást, akkor égbe kiáltó különbségek tapasztalhatóak. Akkor már meg lehet tapasztalni azt, hogy milyen az a lakás, amit bérbe adni szeretne a tulaj, de az előkert zöldfelületét a küszöbig burjánzó gyom jelenti, illetve az előszobában a puszta drótra felfűzött égő világítja meg a felső szintre vezető lépcső fordulójában penészedő függönyt. Amely kép után már alig lepődik meg az ember, hogy a konyhában enyhén belepenészedett morzsákkal fogadja rozsdás kenyérpirító. Inkább azon lepődik meg, hogy a nappaliban a repedezett asztal mellett nem egy kecske fogadja, és a húgyfoltos ágyról nem kell néhány szárnyast is lekergetni. Mert az egész képről Rejtő Jenő, vagy Nagy Károly munkássága jut az ember eszébe. Amikor is, a duár bérbeadása esetén, frissen kergetik ki a kecskéket.

Természetesen a többség kifordul az ajtón, és távozik. Elkönyvelve a közvetítő cég telefonszámát, mint soha többet felhívandót. Már csak azért is, mert alig másfélszer több pénzért igen színvonalas lakás is bérelhető. Már akkor, ha rendelkezésre áll a szükséges, mintegy két-három ezer font havonta. S ez az, amiért az előző példát említettem. A lakhatás ugyanis itt is pénz kérdése. Ez aligha nagy újdonság. Azonban az, hogy a fenti, éppen csak kecskementesített lakást is meg lehet hirdetni, a potenciális piac meglétét is jelzi. Azt, hogy van olyan réteg, amely tagjainak az említett lakásmegoldás igenis piacképes, illetve egyedüli megoldás az albioni ködszitálás ellen. Azoknak, akiknek hiába lenne esetleg igényük tisztább, felszereltebb lakásra, nem igazán jut rá pénz. Miközben nyilván jelzi azt is, hogy a bérbeadóknak is van egy olyan rétege, ahol nincs személyes igény az olyan marhaságokra, mint higénia, érintésvédelem, tisztaság. Egyszerűen azért, mert ellenkező esetben a lakás megtekintésekor nem személyesen feszítenének a tulajdonos büszke szerepében.

S, hogy mindebben semmi egetverő nincs? Tényleg nincs. Pusztán azt jelzi, hogy tényleg nincs Angliában sem kolbászból a kerítés. No meg azt is érzékelteti, hogy jobb azért egy biztos álláslehetőséggel a tarsolyban megérkezni. Az időnként fel-feldobott negatív híradások ugyanis azt jelzik, hogy meglehetősen könnyű olyan helyzetbe kerülni a bizonytalanságba érkezők helyzetével visszaélők miatt, amikor is már a kecske sem megvetendő előzetes bérlője egy valaminek. Amit inkább lehetne tégla-putrinak tekinteni, mintsem lakásnak.

Andrew_s