A horthysta rinocérosz szerepében: Lezsák Sándor

Horthy jelentést tesz a főnöknek?
Forrás: AFP / Roger-Viollet

Az Európát is feldúló két világháború az erőszak rengeteg áldozatával járt. Még akkor is, ha az elsőt sokkal inkább nyerte meg egy vírus, mint a fegyveresek. Talán érthető, hogy sokszor inkább egy tartósabb tűzszünetnek tekintve a két háború közti időszakot, inkább egyfajta folytatásként kezelik a második világégést. A „békeévek” történelmi értékelése, a mindennapok feldolgozása nyilván megérheti a belefektetett energiát. De, azt hiszem, nem egészen úgy, hogy az értékelés felér egy történelemhamisítással.

Akár már a szervező erő okán, mert amikor egy látszólag ártatlan „Konferencia a két világháború közötti magyar kultúráról és társadalomról” címmel szerveznek rendezvényt, de a Horthy Miklós alapítvány részéről, akkor lehet okunk hümmögésre. Mert gyanítható, hogy alapvetően nem a történelemről, hanem az egykori kormányzóról, a folyamatosan nagyobb autoritást, magasabb feneket kereső katonáról, felelősségpánikos, gyáva vezérről fog szólni. Ha nem is egészen ezeket a szempontokat kifejtve, hanem a mennybe menesztve és a valós felelősségét relativizálva, tompítva, és a végén felmentve szinte minden alól Hitler azon kiszolgálóját, aki a saját emlékiratai szerint is meggyőződéses antiszemita volt. S mielőtt bárki valami távoli spekulációt emlegetne, a konferenciáról a nemzeti hírcsatorna, az MTI is publikus beszámolókat közölt. Bennük kiemelve Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének felszólalását, aki a rendezvény Nemzeti Kulturális Alap (NKA) általi támogatását is jelképezte. Legalább kétséget sem hagyva afelől, hogy a neohorthyzmus, és vele mindaz, amit a Horthy-korszak képviselt, a kormányzat maximális támogatottságát élvezi. A Fidesz 5.-ös számú párttagkönyvét birtokló humanoid rasszizmusától, Orbán alig rejtett antiszemitizmusán át Boross Péter legutóbb kifejtett eugenikájáig. Háttérben a gárdaszerű paramilitáns hordákból rendőri segédlettel szerveződő „tornaklubokig”.

Lezsák különben olyasmiket is emlegetett az MTI szerint, hogy az „aki úgy mond ítéletet cselekvő, döntéshozó történelmi személyiségekről, hogy figyelmen kívül hagyja a körülményeket, annak reménye sem lehet arra, hogy reális vagy legalább méltányos ítéletet alkosson”. Ami, ha eltekintünk attól az rendezvénytől, amelynek keretében megszólalt, nagyon szépen hangzik. Ha nem tekintünk el a rendezvénytől, akkor is nagyon szépen hangzik. De csak szépen hangzik. Mert nem szól semmiről. Kivéve arról, amit a kocsmaszociológia úgy fordítana le: „ne azt nézd, amit mond, hanem azt, hogy ki mondja”. Lezsák minden ezen túlmutató szóvirága nem több, mint a valós szándék leplezésére tett kísérlet. Azonban a benne rejlő hazugság is nyilvánvaló. Ami ugyanis egy kocsmában a késelés megelőzését szolgáló csitítás lehet, az egy történelmi konferencián a felelősség hárítását, a valóság relatív, egyeseket tetszés szerint felmentő szemléletét szolgálhatja.

Az országgyűlési főfigurák egyike ugyanis Horthy Miklós megítélése kapcsán említette az elhangzottakat. Alig leplezve azt a szándékot, hogy történelmi felmentést adjon a zsidótörvényekre, az országon áthullámzó gyűlöletkampányokra, a szegedi út mentén megöltekre, a Szakály által mosdatni kívánt idegenrendészeti tömeggyilkosságokra, a halálba küldött százezrekre. Abban a háborúban és annak a háborúnak az előjátékában, amelyben egy világégető diktátor csatlósaként nyert szerepet a tenger nélküli tengernagy. Egy olyan háborúban, amelyben leginkább a Szovjetunióval állt hadban az ország. Azzal a Szovjetunióval, amelynek vezetője szintén nem a demokrácia iránti elkötelezettségéről volt híres. De vajon Lezsák hajlandó-e rájuk, Hitlerre és Sztálinra is alkalmazni a saját szóvirágait?

Mert ebben az esetben Sztálint simán fel lehet menteni. Elvégre miért ne tekinthetnénk úgy, hogy abban a helyzetben, amikor a szinte tényleg a teljes világ a vesztét akarta az országának, csak vaskézzel, és a gyeplőt marokra fogva lehetett megszervezni egy földrésznyi ország irányítását? Hogy közben tízezreket vertek agyon, ítéltek éhhalálra, küldtek táborokba? Kérem, kérem! Ne finomkodjunk. Ahol diktátorok fűrészelnek, ott fűrészpor is keletkezik. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? No meg persze szegény Hitler sem tehet az egészről. Neki sanyarú gyerekkora volt, és sosem hagyták eleget játszani az ólomkatonákkal és a szomszéd babáival. Úgyhogy sose bánjuk, amiért egy vélhetően pedofil, komplexusos idióta terepasztalnak nézte a világot. Meg különben is! A bakui olajmezők egyszerűen kellettek. Tehát tiszta sor, hogy embert és energiát nem kímélve próbálta megszerezni. Miközben Európát is védte. A kommunizmustól. Úgyhogy Hitler sem tehetett mást, mint amit tett. Igazán semmi felelősség nem terheli. Ahogy Sztálint sem. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? Elvégre, ha mindent relatívan kell megítélni, akkor a világ összes diktátorát, véreskezű népvezérét fel lehet menteni. Az olyan pokolfűtőket és gyáva töltényadogatókat is, mint amilyen az Antant kegyelméből kormányzóvá lépett lovas-tengernagy volt.

Ahhoz azért minden esetre pofa kell, hogy egy neohorthysta konferenciát kulturális eseményként adjanak el. De persze tudjuk, a névmágia nem sokat jelent. Hiszen a Sturmabteilung (SA) is „Torna és Sportrészleg” fedőnévvel indult. Úgyhogy tulajdonképpen ezt a szervezetet is fel lehet menteni. Ami annál is inkább időszerű lesz a kormányzat részéről, mert ellenkező esetben nagyon ki fog lógni a lóláb, amikor a paramilitáns tornaklubokat be akarják majd vetni a hatalom szolgálatában. Mint amikor Kocsis Mátét védte bátran a nőverő pofonosztó.

De amiért különösen pofa kellett az említett rendezvényhez, az az, amit az időzítése képviselt. Érdemes emlékezni arra, hogy augusztus 23-án tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján. Egy diktátorra emlékező alapítvány által, kormányzati támogatással azt ezt megelőző napra szervezni egy neohorthysta konferenciát, és azon előadni a lezsáki felmentést tényleg pofa kell. A rinocérosz hátát meghazudtoló bőrvastagsággal. De Lezsák Sándornak bőrből láthatóan nincs leltárhiánya.

Andrew_s

Egy nem antiszemitáknak való éj

Biztos lehetne tudni, hogy hányadik éjszakája volt a múzeumoknak 2014. június 21.-én, de most kapásból nem néztem utána. Sokadik. Mégis, a politika nem kis részben gondoskodott arról, hogy ne csak a tárlatokról szóljon a nyárköszöntő éjszaka. Hanem Holocaustról, antiszemitizmusról, köztéri szobrokról és közös éneklésről is.

A lista két eleme egy ponton összekapcsolódott. A Szabadság téren felállítandó szoborpiszkozat, vagy inkább piszkok szellemi hulladéka, ellen tiltakozók megtámogatására közös éneklést szerveztek. Az Örömódát, melyet az Európai Unió hivatalos himnuszának is avattak Fischer Ádám karmester vezényelte. Nem egy maroknyi kisebbség számára, ahogy azt a hatalom szeretné beállítani, amikor Orbán Viktor „csak azért is hatalom” mottójú mozgalmát kritizálják. A sokaság nem a belekből jósoló koronát körbetáncoló sámánizmus, hanem a felvilágosult kultúra, a kisebbség diktatúrája helyett a többség demokráciája mellett tette le a voksát. Egy énekkel, melynek szerzője századokkal előzte meg Orbán Viktort, Adolf Hitlert, Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit és az Orbánnak kicsit megkésve, de törve nem nyájaskodó észak-koreai vezért. Természetesen egy pillanat kétségem sincs arról, hogy néhány prominens szervezet, mint például a CÖF, a Magyar Hajnal, vagy a Jobbik prominensei már firkálják az első gondolatokat arról, hogy tulajdonképpen Beethoven zsidó volt. De legalább is, a buzilobbi tagja.

Kevésbé elvont zsidósággal rendelkeztek ugyanakkor azok, akik annak idején a csillagos házakban laktak. Azokban a házakban, amelyek lakói közül sokan váltak a Szakály-féle történelmi kukabúvárok „idegenrendészeti eljárásainak” áldozataivá. Mely történelmi szemlélet egyre közelebb kerül a kormányzathoz, és lassan inkorporálódik a kormánypolitikába. Elég a neohorthyzmus hatalmi pártolására, a történelem, értékelés helyetti, már a miniszterelnök személyes élettörténetére is kiterjedő, kollektív meghamisítására gondolni. Alkalmasint a Múzeumok Éjszakája az említett házakról is szólt. A csillagos házakról. Nem véletlenül, mivel számos adat immár történelem, és a nyilaskeresztes különítmények tobzódásának emlékei immár legfeljebb múzeumi tárgyak. Még! Ha ugyanis a hatalom továbbra is a weimari szakácskönyvet forgatja, és a fasizálódás diktatórikus útjait tapodja, akkor a történelmi rímek azokat a régi napokat idézhetik. Ami már régen jócskán túlmutat azon, hogy rendszerváltás előtti szerepeken cívódjanak az emberek. Még akkor is, ha olyanok szidják a rendszerváltás előtti rendszert, és hozzák vissza Horthy, illetve Szálasi eszméit a hatalom közelébe, akik az említett vezérek rendszereiben legfeljebb vályogvetők lehettek volna. Ha túlélik. Mert nem mindenki élte túl. Túl sokan voltak, akik nem.

Mert valaki rájuk bökött és származásuk, vallásuk, vagy pusztán antipatikus voltuk miatt kirekesztettnek nyilvánította őket. Olyanokat, akik az őket kirekesztőknél ezerszer többet tettek a hazai kultúráért, tudományért, vagy művészetért. Ahogy például Róth Miksa is, akinek művészete helyet kapott számos közintézményben is. Alkalmasint ma múzeum az a ház, amelyben élt és alkotott. A Nefelejcs utca 26-ban. Ahol Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete” 1939-ig működött. A dátum talán ismerős lehet az „idegenrendészeti eljárók” szellemi jogutódjainak. Sic! Egyébként munkásságáért annak idején a híres üvegfestő megkapta a Ferenc József Rend lovagi fokozatát. Ciki lehet a Monarchiát visszasíró antiszemitáknak. De az üvegművész emlékházát, az ott kiállított műveket más okból is érdemes megtekinteni. Egyrészt jelzik azt, hogy a közintézményekbe munkákat rendelőknek volt ízlésük.

De azt is érdemes megfigyelni, hogy Róth Miksa műhelyéből magánszemélyek, korának polgárai is szép számmal rendeltek díszablakokat, festett üvegeket. Ez pedig két dolgot biztosan feltételez. Azt például biztosan, hogy az akkori polgárság ezt meg tudta fizetni. A másik az, hogy az akkori polgárságnak, a Róth-műhely fizetőképes kuncsaftjainak nem csak pénze volt. Az akkori pénzes ügyfeleknek a kulturális elvárása túlmutatott a szotyhéj-köpködésen, a B-közepes üvöltözésen, és az ízlése is jobb volta annál, hogysem egy vezető repiajándékként kapott hátizsákját, használt kólás-dobozát nyilvánítsák fétisnek. Az oszd meg (a tömeget) és fuvalkodj (fel) jegyében.

„...Halált virágzik most a türelem. -

Der springt noch auf- hangzott fölöttem. ...

„

(Radnóti Miklós: Razglednica 4.)

Andrew_s

Hominem te memento!

Forrás: Fidesz

Orbán Viktor újabb üzenetet intézett az ő népéhez. Ezúttal Balmazújvárosban nyilatkozott. Amitől már kezdett viszketni is az egér, hogy vajon ott milyen folyam akart kiönteni, hogy a miniszterelnök arra fele vette az irányt. Aztán eszembe jutott két dolog. Az egyik, hogy az árhullám manapság nem napi téma hazánkban. A másik pedig az, hogy a nemzeti gátőr szerepe a tavalyi hó alá temetve pihen.

Most a félvállazás korszakát éli a kormányfő. Útban a kancellári szék felé. Az idei személyes jelszava tehát, hogy az uniós választást sem szabad félvállról venni. Ellentétben a megjelentekkel. Bár őket sem félvállról, hanem félkézről vette inkább a nemzeti nagyúr. A képek tanúsága szerint ugyanis nem mondott le az immár lassan védjegyévé vált hétköznapi bunkóságról. Arról, amit annak idején kisgyerekként belevertek az utolsó kanász legkisebb kölkének is a fejébe: zsebre, vagy hátra tett kézzel nem fogunk kezet. Mert megtiszteljük a másikat azzal, hogy őszintének látszunk. Amihez hozzátartozik annak a demonstrálása is, hogy a másik kezünkben sincs sem disznóláb, sem bugylibicska. Valamint annak kinyilvánítása, hogy nem kell a zsebünkben bátorítani magunkat az emberek közé keveredéshez. Különösen akkor nem, ha egybenyakú kísérőnk is akad ehhez a hatalmas feladathoz. De ez persze csak külsőség. Fontos, a másikról alkotott véleményt leleplező külsőség, de mégis csak külsőség.

A tudósítás részletei legalább ennyi figyelmet érdemelnek. Orbán Viktor szerint azért nem szabad félvállról venniük a szavazást, mert: „nem adhatunk az ellenfeleinknek még egy esélyt”. Ezen természetesen lehetne abból a szempontból rugózni, hogy a demokrata éppen a másiknak adott egyenlő esélyről ismerszik meg. De Orbánia demokrácia-felfogása annyira ismerten közelít a Magyar Népköztársaságban uralkodóhoz, hogy már szinte nem is az. Minden egyes újabb megnyilvánulását elemezni lassan tényleg értelmetlen. Ahogy a tükörfényes padlóra pottyantott első papírfecnit, a frissiben pucolt ablakra tapadó első porszemet még érdemes figyelni, de egy szemétdombra néző mocskos ablak minden újabb koszrétegét már nem is lehet beleltárazni. Rezignáltan megállapíthatjuk tehát, hogy a kormányfő újabb orbáni kultúr-réteget rittyentett a demokrácia alapjait beborító trágyakupacra. Oszt jónapot.

A tudósításnak egy másik szólama az, ami talán még ennél is figyelemre méltóbb. Az, hogy a helyszínre köz-, vagy öndelegált „utca embereinek”. Nem lévén véletlenül bekapcsolt mikrofon, és a szervezőkben kihagyó önfegyelem, talán sosem fogjuk megtudni a delegáltság műfaját. Hallgatóságnak minden esetre megfeleltek. Miközben Orbán ezeket mondta: „A közfelfogás szerint a miniszterelnök nem ember, csak egy gép, aki vasból van, de mindannyian tudjuk, hogy ő is csak emberből van,” Rákosi Mátyás elvtárs Isten bizony könnyezik a meghatottságtól. Ilyen módon talán még ő sem vezette volna fel a választási győzelemért mondott köszönetet. Miközben legalább világosan kirajzolódhat a gyanú, hogy a kormányfő egy moszkvai út során titkon belopódzhatott egy még korábbi államvezető levéltárába. Arrafele volt divat a vasat folyamatosan megedzeni. Meg vasöklöket emlegetni. Acélos kitartással. Annyira vasakaratú alapon, hogy maga az állam vezetője is Acél Józsiként ismertebb. Egy pillanatig sem vonva kétségbe, hogy a Sztálin sokkal acélosabban is hangzik, mint a Dzsugasvili. Mely utóbbi olyan kispapos is ráadásul.

Orbán Viktor legalább öndeklaráltan nem vasból, hanem emberből van. Valahol ott a zsebe mélyén. Habár az, hogy „Respice post te! Hominem te memento!” ugyebár mögüle és nem zsebileg hangzana fel suttogva.

Andrew_s

Jutalomvisszavonás Sztálin emlékére

Forrás: Fideszfigyelő

Orbán Viktor immár a jutalmazások keretében is a kézileg vezérelt rendszer mellett tette le a voksot. Ismét elfeledkezve arról, hogy a „jó király” mítoszának táplálása nincs olyan messze a „naivnak festett despota” képzetétől. Különösen azért, mert a jutalmak visszafogásának kommunikációs buborékját már lelőtték korábban is.

A recesszióra hivatkozva 2012-ben is megtagadták a jutalmakat a kormányzati szférában dolgozóktól. Az év végi látványkommunikációs akció azonban nem egy esetben sima porhintésnek bizonyult. Élesen megkülönböztetve azt a kommunikációs stratégiát, amely az „Orbán az igazságos” szólamáról, és azt a képet, ami a valóságról szól. Így aztán nem véletlen az, hogy amikor az idén kiosztott nagy jutalmakról esik szó, akkor nehéz ettől az előzménytől elvonatkoztatni. A forgatókönyv ugyanis vészesen hasonlóan indul. Megjelenik a színen Orbán Viktor, és felhívást intéz az ő népének városvezetői köreihez. Szorgalmazva a pénzek visszafizetését, illetve a jótékonykodásra való felhasználását. A hírt a Blikk röpítette világgá, és hivatkozási alapja egy levél, melyet Kubatov Gábor országos pártigazgató és Kocsis Máté kommunikációs igazgató jegyez. A levél tényét Kocsis Máté megerősítette.

Ahogy Zsigó Róbert sem mondott mást azon a sajtótájékoztatón, ahol a jutalmak kérdése szintén felmerült. Közvetve megerősítve azt is, hogy Orbán Viktor maga a Fidesz, mivel a tudósítás a párt honlapján „A Fidesz nem helyesli az év végi jutalmazást” címmel jelent meg, de a szövegben már kifejezetten a pártelnök kéréséről van szó. Mielőtt pedig bárki elkezdené a kételyek helytelenségét emlegetni: nem vagyok sem naiv, sem álnaiv. Megannyi korábbi jel alapján pontosan tudható volt már korábban is, hogy kormánypárt mára gyakorlatilag az Orbán Viktor egyszemélyi vezetésének legitimitását szolgáló szervezetté vált. Az említett kommunikációs bakinak tűnő jelenségek korántsem jelentenek mást, mint azt, hogy egyre kevésbé érzik a pártban úgy, hogy akár a látszatra is figyelni kellene. Pontosan úgy, ahogy már a közmédia esetében sem. Akár államtitkári szinten is megengedve a nyílt ferdítéseket. Ebben a kommunikációs környezetben a TV2 esetleges Fidesz-befolyás alá vonása sem jelent mást, mint a barakk falára erősített újabb képernyő felszerelését.

Végső soron azt a képet erősítve, hogy teljesen mindegy, hogy mi történik, ha sikerül a megfelelő képet festeni róla. Például a nem szimpatikus híreket a szenzációhajhászás bélyegével ellátni. Ahogy azt a már korábban is kipróbált receptkönyv bevezetője is tartalmazta: „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét". Jól mutatva azzal is a párhuzamot, ahogy a Fidesz addig fárasztotta a híveit a baloldali média-túlsúllyal, hogy azok immár a nyílt kormányzati térnyerésre is vakká, süketé váltak. Ja, és az említett receptkönyvi idézet nem Orbán Viktortól származik. Ahogy az idézet gondolatok folytatása sem: „Ma megváltozott a helyzet, van lehetőség arra, hogy a sajtó teljesítse nemzetnevelő feladatát. Mi a magunk részéről minden segítséget megadunk ahhoz, hogy a magyar újságírás erre a színvonalra emelkedhessék és így újabb hatalmas pillérrel támassza alá a magyar demokrácia épületét”. Mely folytatás már nyílt meghirdetése a centrális erők által felügyelt sajtó megteremtésének. Habár 1948. március 23.-án Rákosi Mátyás a magyar sajtó színvonal-emelésének programjaként hirdette meg.

Egy új TV-csatorna esetleges beemelése az orbáni befolyási övezetbe, valamint a jutalmak kézileg vezérelt felügyelete tulajdonképpen egy tőről, a diktatúrák fájának gyökeréből fakad. Nem azért, mert ne lehetnének pofátlan jutalmak, vagy akár végkielégítések. Azonban ezek nem csak akkor pofátlanok, ha más, és nem a saját oligarcha-klientúra kapja. A kiegyensúlyozott jogállamiságba ugyanakkor a látványpolitika szerepe is mérsékelt, és a jogszabályokat sem azok kommunikációs értéke alapján rángatják. A személyes látszatkeltésnek alárendelt hatalmi gesztusok inkább illenek Rákosi Mátyás, illetve példaképe Sztálin korához. Igaz is. Lehet, hogy egy tudatalatti reakcióként váltak ezek a hírek Joszif Visszarionovics Dzsugasvili születésnapján a kormányzati kommunikáció fókuszpontjaivá.

Andrew_s