Társadalmi gépház-közöny - újra

A hatalmi viszonyokat feszegetve sokszor felmerülő kérdés, hogy a diktatúrákat, az autoriter rendszereket mi stabilizálja. Nem egyszer olyan eredményre jutva, hogy a belső félelem igazgatja, illetve tartja féken a társadalom többségét. Ezt a jelenséget nem is becsülném le. Ugyanakkor jól látható az is, hogy nem egy esetben erre szinte semmi szükség nincs. Ezt vizsgálva született 2015-ben egy írás, amelyet alig átdolgozva bocsátok ismét a tisztelt olvasók szeme elé.

Az alapkérdés alapja az az írás, amely az ellenzéki kudarcszéria okát is vizsgálta. Kimutatva, hogy az autoriter vezetőnek, a hatalom stabilizálását követően már nincs szüksége kommunikációs legitimitásra. Addigra ugyanis a társadalom absztrakt alfa-szereplője kiválasztásra került, egyfajta pót-apjaként is funkcionálva sokaknak. Így elmondható, hogy amennyiben: „egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.”

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő szerepkő igencsak messze van ebből a szempontból. Azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Azoktól, akik az alfa-szereplő iránti horda-lojalitás tüneteként mutatják a társadalmi pót-apakeresés tüneteit. Ugyanakkor az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálja, és szolgálta a történelem során. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez utóbbi jelenség két ponton is jól tetten érhető a történelmi folyamatokban. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Nem egy esetben a világi hatalomért versengő vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár „csak” olyan formában is, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Így aligha meglepő, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai vezető tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen nagy sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, hogy több diktátor is igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor a bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakció éppen úgy lehet, mint egy társadalmi absztrakció. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy. Ha ezen gondolat mentén elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből más is következhet. Azt, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Különösen, ha mögötte érezhető az össznépi alfa, például a kormányfő, támogatása. Akinek a tényleges személye ebből a szempontból részletkérdés. Ha a helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó, társadalmi vezér-szerepet betöltő, személy vagy testület személye, illetve összetétele.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a 2014-es választások előtt is. Amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik nyugodtan lehetnek akár önjelölt zsenik, illetve egy szűk kör közjelölt zsenijei. A maguk körein kívül szinte senkit nem szólítanak meg. A társadalmi hierarchia „alján” pedig már a puszta létezésük is részletkérdés. 2014-ben az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Hozzátéve, hogy ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni a mai napig. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről, amíg csak a hangszórón szűrődik le a „csatazaj”, addig úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Andrew_s

Társadalmi gépház-közöny

Az ÉS-be tervezett egyik, és részleteiben a netre került írással kapcsolatos véleményt megfogalmazva, megfogalmazódott az ellenzéki kudarcszéria egyik lehetséges oka. De csak a felvetés szintjén. Így, annak ellenére, hogy a Halmai – Sebestyén szerzőpáros által jegyzett írás második része is publikálásra került, magam az előző gondolathoz kanyarodnék vissza.

Teszem ezt különben azért is, mert az említett, a magyar polip szellemiségével, és kapaszkodási pontjaival, foglalkozó írás az ellenzéki kudarcokat sok szempontból mintegy felülnézetből szemléli. Ezt a nézőpontot kétségtelenül nehéz elkerülni, mert kétségtelen, hogy az autoriter rendszerekben meghatározó a hierarchikus pót-papa. Azonban sajátos módon ez a társadalmi pót-apaság nem csak az autoriter rendszerek jellemzője. S ezen a ponton kanyarodnék vissza az előző írást lezáró gondolati fonal felvételéhez. Ehhez a ponthoz:

„Ha ugyanis egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.”

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben a hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő igencsak messze van ebből a szempontból azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Márpedig az utóbbiak azok, akik okkal „gyanúsíthatók” meg az ÉS-ben megjelenő írás által is emlegetett „társadalmi apakomplexussal”. Amely komplexus sok szempontból inkább tünete az alfa-szereplő iránti horda-lojalitásnak, mintsem oka lenne. Az azonban kétségtelen, hogy az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálta. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez a történelem során két ponton is jól tetten érhető. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében, vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár csak olyan formában, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Nem véletlen tehát, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai absztrakt alfa tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, ha sok diktátor igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor ez a folyamat, amit különben az említett Halmai – Sebestyén féle írás, noha kicsit másként, de szintén érint, nyilvánvalóan csak az egyik oka annak, hogy az ellenzék jelenleg nem rúg labdába. A bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Alkalmasint akár egy társadalmi szinten ugyancsak absztrakt szereplő is betöltheti ezt a szerepet. Mert ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakcióhoz hasonlóan társadalmi absztrakció is létezik. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy.

Ha pedig elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből az is következhet, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Ha mögötte érezhető az össznépi alfa támogatása, akkor tényleg részletkérdés az utóbbi. A helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó társadalmi alfa-szerepet betöltő személy vagy testület.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a választások előtt is, amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik lehetnek ugyan önjelölt zsenik, vagy szűk kör közjelölt zsenijei, alul senkit nem szólítanak meg, és puszta létezésük is részletkérdés. Az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Miközben, ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Amely jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Andrew_s

Kell-e a királynak legitimáció?

Furcsa dolog más írásában olyasmiről olvasni, amit korábban magam is érintettem, és ami nem kizárólag a napi hírek ilyen-olyan olvasatáról szól. Még akkor is, ha nem teljesen vonatkoztatható el azoktól. De mégis, egyfajta folyamat-szemlélet, mondhatni szellemi oknyomozás része. A maffiaállammal kapcsolatban, a Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek, mintegy kedvcsinálónak az ÉLET ÉS IRODALOM LIX évf./39. számában megjelenő írásából, kikerült első rész mindenképpen ilyen.

Annak az oknyomozása, hogy amit naponta tapasztalunk, az hogy fér össze azzal, amit egyénenként sokszor elutasítanak azok is, akik tömegben maguk is naponta tekernek egyet a főhatóság előtti malmokon. De nem cikkismertetőnek szánom a továbbiakat. Akit az írás érdekel, olvassa el a Kanadai Magyar Hírlap vagy a Gépnarancs „hasábjain”. S mielőtt folytatnám, leszögezném, hogy a bevezetésben említettek korántsem azt jelentenék, hogy másolással vádolnám a szerzőket. Pusztán arról van szó, hogy máshonnan nézve másik lejtőjét látjuk ugyanannak a hegynek. Így aztán az egyik pontról oknak látszik valami, ami maga is következmény egy másik pontról szemlélve. Ami, sajnos, a csúcsokra törő oligarchikus uralkodóréteget egyrészt nem érdekli, másrészt nem érinti. Az említett írásnak több pontja lenne alighanem vitatható. Így, legalább is egyelőre csak egyet emelnék ki.

Ezt: Kell-e legitimáció?

Olyan kérdés ez, amely látszólag alapvető akkor, ha az autokratikus vezetés elfogadtatását alapozza meg. Az említett írás szerint is megfontolandó alapvetés az, hogy az „autokrata rendszereknek megfelelő legitimációra van szükségük”. S mert ezt követően hosszan taglalják a szerzők, hogy a maffiokrácia miként képes egyfajta álvalóságot létrehozni a saját legitimálása érdekében, a szerzők válasza sejthető. Sejthetően: igen. Ami részben igaz. Ám a cikk szerzői erre egy elég sajátos választ adnak. Azzal, hogy „az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”. Holott könnyen levezethető, hogy valójában az autokráciának nincs szüksége arra a fajta kommunikációs legitimációra, ami mottója az lehetne: „én csak a te érdekedben nyomlak el”. A levezetés megalapozásához visszanyúlnék egy korábbi íráshoz, ami voltaképpen két részletből tevődik össze. Az egyik rész a társadalommal foglalkozik, mint absztrakt hordával. A második rész azzal, hogy ebből miként vezethető le az a birodalmasodás, amely rendre lezajlott történelemben a társadalmak fejlődési során.

Messzire ugorva, képzeljünk el egy Föld méretű birodalmat. Akár annak végállomásaként, ami számos diktátor dédelgetett álma volt. Hogy legyen saját állama. Ezt a birodalmat képzeljük el az autoriter vezető totális tereként, és az elnyomó-fenyegető rendszer olyan egyensúlyával, ami egyensúlyban levőnek tekinthető az ellátási minimummal. Ellátási minimumnak tekintve azt az ellátottsági szintet, ami alulról is meggátolja egy belső, összehangolt ellenzék kialakulását. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ellátási szint elvesztésének lehetősége nagyobb fenyegetettség, mint a hatalmi rendszer közvetlen fenyegetése. Alkalmasint megjegyzem: a „legvidámabb barakkban” pontosan ilyen okokból sem volt számottevő ellenzékiség. Akárhány ellenálló került elő utólag. Tehát: van egy totálisan autokrata vezetés alatt álló, Föld méretű, belülről konszolidált birodalmunk. Ha itt feltennénk azt a kérdést, hogy szükséges-e a kommunikációs legitimáció, akkor nagy valószínűséggel egy magabiztos nem lenne a válasz. Befele nincs értelme ezzel foglalkozni, mert a hatalom teljes és a rendszer konszolidált. Kifele meg nincs kinek, hiszen nincs konkurencia, nincs külső bírálat, nem kell kifele „eladni” senkinek a helyzetet, és belülről sincs kihez fordulni alternatíváért. Így mindenféle álvalóság-megteremtésnek igen csekély lenne a piaca.

Valójában persze kisebb „birodalmaknak” sincs valójában szükségük legitimációs kommunikációra ameddig az említett elnyomó-fenyegető alrendszer és az ellátási minimum egyensúlyban van. Ebből értelemszerűen következik, hogy amennyiben a juttatható javak fejadagja csökken, akkor az elnyomásnak nőnie kell. Illetve minél lazább a gyeplő, annál több baksis fogja atomizáltan tartani a társadalmat. Ameddig a rendszer zártan tartható. Nem véletlen, hogy a diktatúrák egyik fő jellegzetessége a fokozódó bezártság igénye. A kulturális, és információs transzparencia csökkentése. Egyben annak csökkentésével, hogy belülről „elszegődhessenek” a konkurenciához. Azaz, nő az igény a vasfüggöny iránt. Valóban még mindig nincs szükség legitimációs kommunikációra. Az említett, „én csak a te érdekedben nyomlak el”, mottóval semmiképpen. Vagy, ahogy az említett cikkben szerepel: az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”.

Ameddig az említett egyensúly megvan, addig erre, befele, nyilvánvalóan csekély szükség van. Jól mutatja ezt a felismerést számos diktátor esetében, hogy kommunikáció nem is az álvalóságok megteremtése irányában hat. Sokkal inkább a hiányzó kenyérmennyiséget pótló, a többi „hordában” alacsonyabb értékű entitást mutató” kiválasztottság-érzés növelése irányába mozdul el. Sokkal inkább egy belsőleg motivált, szellemi vasfüggöny kialakítása érdekében, mintsem a hordatagok érdekeit hangoztatva. Alkalmasint ez az elmozdulás Orbán Viktor kormánykommunikációja esetében is megfigyelhető. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti melldöngetés, mint a „nektek így jó lesz” motívuma. Mondhatnák azt is, hogy Orbán Viktor rájött: a Halmai-Sebestyén cikkben is említett legitimációs motivumra nincs szüksége.

Alkalmasint pontosan azért nincs, amiért a hordavezérnek sincs szüksége hasonló legitimációra. Ha ugyanis egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül. Az „én a népemmel csak jót teszek” hangoztatására tehát az autokrata vezetés reklámja, és nem fenntartása érdekében lehet szükség. Nem befele, hanem kifele. Azért, hogy külső beavatkozással például az emberi jogok védelmét hangoztatva ne töröljék el. Jól látható ez a kifele és befele szóló kommunikáció különbségét látva. Amit Orbán Viktor esetében is felhánytorgatnak. S ezért érthető az a jól látható jelenség is, hogy a kifele szánt, de befele indifferens kommunikáció „leleplezése” nulla hozadékot hoz az ellenzéknek.

Andrew_s