Demagógisztáni napló: Katóka új ruhája

Most egy darabig Novák Katalin elnöknőről fog szólni a média. A szerteágazó vélemények halmazában az egyik csapásirány az, hogy jelölésével egy Fidesz-csinovnyik lesz az új nemzeti golyóstoll. Amiben lehet valami annak a fényében, hogy Áderről nem igazán készült olyan kép, amin orbános-fideszes fülönfüggővel pózolt. A másik vonulat egy igazán vérbeli politikai húzásnak értékeli. Ami szintén érthető.

Már csak azért is, mert Orbánt és környezetét elég sokszor lehetett hímsoviniszta tahó kijelentésekre ragadtatott állapotban hallani. De arról sem kell okvetlenül megfeledkezni, hogy az akkor még élettársat a vak komondoron átpofozó lokáldöbrögi Fidesz-képviselőként volt olyan roppantbátranerős. Ahogy, szintén visszatekintő üzemmódban emlékezhetünk a családon belüli erőszakot elmarasztalni szándékozó törvények körüli huzavonára is. Azért persze remélem, hogy Novák Katalint nem pár nyaklevessel beszélték rá a jelöltség elfogadására. Elvégre elég magas fizetésért volt képes olykor lenézni nembéli társait. Úgyhogy még az is lehet, hogy tiszteletbeli hímsovinisztának tekintik a kormány körüliek.

Ugyanakkor a jelölésével a fideszes taplóságok élét megpróbálhatják kicsit tompábra püfölni. Miközben szinte biztosan számolnak a szexista kártyával. Ha nem is egészen abból a szempontból, hogy a nőket idióta lombikokként kezelő jelenleg ország-házmester kulturáltabbá válna általa. De abból a szempontból biztosan, hogy a köztársaság első nőjét illető kritikákkal szemben szinte biztosan kijátsszák majd az említett kártyát. Azonnal nőgyűlölő szemétnek kiáltva ki a kritikát megfogalmazó ellenzékieket. Ha nő az illető, akkor is. Legfeljebb hozzátesznek majd az LMBTQ-s pakliból pár lapot.

Azt, hogy milyen lesz valójában Novák Katalin államfőként? Azt nem tudjuk. Független, például, valószínűleg nem lesz. Már csak azért sem, mert Orbán semmilyen politikai előnyért nem nevezne, neveztetne ki a frakciójával szerintem senkit, akit ne tartana a markában. A munkássága kiteljesedéséhez nyilván ajánlanak majd neki irodavezetőt és mindenféle szakszemélyzetet. Tiszta kezű megbízható embert. Mint amilyen az igazságügyben ténykedő, lehallgatásokért is felelős államtitkár volt. Elvégre egy igazi orbanista szakember minden pénzt megér. A másokét.

Andrew_s

Emberek és jogszabályok

Az elmúlt pár napban a „gender” tematizált elég sok vitát. Az internetes fórumok olvasgatásának tanulsága az, hogy eredményesen. Ugyanakkor van két másik hírcsokor, amely mintha kicsit kevésbé lett volna „érdekes”. Valószínűleg azért, mert lényegesen megosztóbb, a politikusok egy része már régen nem konfrontálódik. Legfeljebb a fizetésével.

A genderre visszatérve egyébként a tanulságokhoz tartozik, hogy kifejezetten szélmalomharcnak tűnik, hogy Orbán vak hívői legalább kicsit kitekintsenek a bili peremén túlra. Alkalmasint tisztázandó, a fogalom valós jelentését is. Számukra az, hogy „gender” továbbra is azonos a buzival. A nő pedig szopjon, dugjon, szüljön és kussoljon. A furcsa legfeljebb az, hogy Orbán nőnemű hívői is lelkesen csatlakoztak ehhez. De talán mégsem furcsa. Ha figyelembe vesszük, hogy annak idején a Fidesz nőtagozatának is megfelelt, némi egyszerűsítéssel, a családon belüli erőszak lerendezése azzal, hogy „ted szét a lábad és nem lesz pofon”. Ezzel ezt a kérdést el is engedném a jelen írásban.

A két másik hírcsokor ugyanis nem kevésbé lehet érdekes. Különösen, ha megpróbálunk párhuzamokat keresni. Az egyik az, hogy nyilvánossá váltak a kilakoltatási statisztikák. Jelentős felívelést mutatva a kilakoltatások számában. Amiért a kérdés kétségtelenül síkos politikai pályát jelenthet, az az, hogy a kilakoltatottak nem képeznek homogén csoportot. Talán nem csak szerintem van különbség az egyes esetek között. Aközött, például, ha valaki feltör egy lakást, majd beköltözik, és a tulajdonost esetleg fizikailag is bántalmazza, ha az ezt rossz néven veszi, illetve aközött, ha egy krízis miatt bedől a család egzisztenciája. A skála egyébként nyilván finomíthatő a két véglet között. De a hatalmi kommunikáció sem szokta túlbonyolítani a kérdéseket. Nagyjából a középsúlyos értelmi fogyatékosok szintjén kommunikál, és láthatóan bejön a Fidesznek. Ahogy annak idején számos más történelmi esetben is bejött.

Az egy más kérdés, hogy azok, akik a másik életébe nyernek beavatkozási jogot, azok miként élnek ezzel a joggal. Milyen mérlegelések mentén döntenek. Valamint az is, hogy milyen mérlegelések mentén cselekszenek. Mert a kilakoltatásokkal kapcsolatban azért nem árt figyelembe venni azt sem, hogy nem csak döntések születnek a kérdésben. Megjelennek azok is, akik odamennek egy lakásba, nyakon fogják a kisgyermekes szülőket, és kirakják az ajtón kívülre. Esetleg a saját ajtajukon kívülre. Felülemelkedve azon, hogy a másik oldalon is emberek, gyermekek vannak. Olyanok, akiknél alig jobb a saját lehetőségeik tárháza. Mert azt ugye csak igen kevesen gondolják, hogy a kilakoltató fogdmegek a milliomosok, az ingatlanügyletek haszonélvezői közül kerülnek ki. Igaz, mondhatják: a törvények alapján járnak el.

A másik hírcsokrot tematizálja az, hogy a hazai menekült-ügyi sorskezelés az éhezést sorsolta a menekültek egy részének. Azoknak, akiknek ugyanaz a hatalom dobta kukába első fokon a menedékkérelmét, amelyik megtagadja ezt követően az élelmet. Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (BMH) jogértelmezése szerint ilyen esetben csak a gyermekek ehetnek. A szüleik nem. Cserébe arra biztatnak mindenkit, hogy menjenek vissza Szerbiába. Ha gondolják, akkor a gyermekeik nélkül. A jogszabály a BMH szerint így szól. Akinek nem tetszik, az forduljon a nemzetközi bírósághoz. Esetleg fel. De akkor, ha a nemzetközi bíróság számukra kedvezően dönt, az továbbra sem fogja azt jelenteni, hogy a sorstársaik megússzák. Mármint az éhezést. Különösen azt követően, hogy a civil szervezeteknek gyakorlatilag lehetetlenné tették a segítségnyújtást. Melyre a parlamenti fizetésvadász szakcsoport nyilvánvalóan megteremtette a törvényi környezetet. A rendszerben egyébként itt sem a jogi döntést hozók dolgoznak. Ami akkor is igaz, ha talán volna Fidesz parlamenti frakciójában is olyan, aki saját kezűleg csavarná ki a kenyeret a menekült gyermek kezéből, ha az a szülei felé nyújtja. Esetleg anélkül is. Aki megteszi, legalább elmondhatja, hogy a jogszabályok alapján cselekedett.

Ahogy a jogszabályokra hivatkozott annak idején Erdő Péter is, amikor megtagadta a segítséget a menekültektől. Ami részéről egy teljesen érhető gesztus. A Bibliára nem hivatkozhatott. Abban ilyen passzus ugyanis nem igazán van. Ahogy a hatalom oldaláról megnyilatkozó decibelkeresztényeknek sem nyújtanak megnyugvást. Az lehetne persze egy másik kérdés, hogy mennyire tekinthető kereszténynek az, aki a hatalom gyakorlását szolgáló törvények nevében alapvetően embertelenné válik. Azonban alig hiszem, hogy ez különösebb személyiségi konfliktust okozna bármelyik politikusnak. Elvégre a fizetésük megvan. Ameddig nyalnak, addig meg is marad. Márpedig csatakos nyelvcsapásokat bőven láthattunk a politika, illetve az erdőpéter-osztályú egyházfik részéről eleget. Nem véletlen talán, hogy ettől a bagázstól a pápa is elég világosan elhatárolta magát annak idején. A végrehajtási jogalapot ugyanis ez a politikai csürhe teremti meg a mások meghurcolásának. Végrehajtók meg szoktak akadni. Akik aztán a jogszabályokra hivatkoznak.

Azonban talán érdemes lenne a sok végrehajtónak, és a nekik, lehetőleg arctalanul, az internetes fórumokon, tapsolóknak figyelembe venni. Amikor embereket gázosítottak el, illetve lőttek a Dunába, akkor is jogszabályokat, hatalmi rendelkezéseket hajtottak végre. Az emberséget azok képviselték, akik kijátszották ezeket a hatalmi intézkedéseket. Azok, akik enni adtak az éhezőknek, és fedelet az üldözötteknek. Rájuk ma is sokan emlékeznek. A táborok kápóira, a gázkamrák építtetőire, a másokat üldözőkre jobbára csak a bírósági akták.

Andrew_s

Ferenc pápa, a renitens

Fotó: Osservatore Romano

Valami baj lehet a szellemi elemek rendszerével. Talán valami spirituális fronthatás érvényesül. Azt lehet ugyanis olvasni, hogy Ferenc pápa mindenféle renitens dolgot cselekszik. Csupa olyasmit ami okkal töltheti el értetlenkedéssel a hazai hivatalos média fogyasztóit.

Legutóbb is, mit volt képes tenni ez a vatikáni? Elment meglátogatni az annyi vitát kiváltott Torinói Leplet. Eddig rendben is van. Ezen még Semjén Zsolt vezéri és keresztényi fővadász sem akadhat fenn. De ami ezzel a programpontjával árukapcsoltan megesett! Az írták ugyanis a programjáról, hogy: „Az egyházfő a fiatalkorúak torinói börtönének rabjaival, bevándorlókkal, hajléktalanokkal és egy cigány családdal ebédel”. A fiatalkorúak börtöne még csak érthető. Pláne most, hogy nálunk Pintér Sándor már a 14-18 évesekből is polgárőrt akar faragni. A pápa nyilván elmondta a torinói fiatalkorúaknak, hogy jól viselkedjenek, mert ellenkező esetben rendel néhány polgárőrkiképzést kapott vamzert a nagy magyar belügyértől. S akkor két héten belül olyan rend lesz, hogy a büfizéshez is engedélyt kérnek. Magyarul természetesen. Mert az import-vamzer nem biztos, hogy tud olaszul. Legfeljebb egy táblát hoz magával. Mindegy. Azért a börtönlátogatás még elmegy.

De aztán nem átallott hajléktalanokkal is vegyülni. Holott a pápa nyilvánvalóan magas poszton ülő valaki. A hajléktalan meg éppen ilyen nyilvánvalóan nem kapart eleget. Ellenkező esetben lenne szép nagy ingatlanja. Akár több is. Így viszont, mint azt a magyar politikusok főkaparnokától rudjuk, nem ér semmit. Márpedig micsoda dolog, hogy a pápa ilyen senkikkel szóba áll. Esetleg olyan nyilvánvaló ostobaságokat mondogatva közben, hogy a hajléktalan is ember. Amikor nem is tudhatja, hogy kire szavazott. Volna. Magyarországon. Ahol nyilvánvalóan csak az ember, aki Orbánra szavaz. A torinói hajléktalan, aki aligha tartozik ebbe a körbe, nyilvánvalóan nem ember. Félrebeszél ez a pápa, vagy ilyen meleg van Itáliában.

S akkor még ott vannak a bevándorlók is. Ráadásul Ferenc pápa még olyanokat is mond, hogy az ő családja is bevándorló. Még ilyet! Ilyet mondani. Itt! Szinte egy dakota-köpésnyire Magyarországtól. Amelyről a vak is láthatja, hogy vért és verítéket nem kímélve védi a zsidó-keresztény-mór-római-germán-főniciai-görög-stb. alapú monokulturális földrészt a bevándorlóktól. Ha máshonnan nem láthatja, hát itt vannak a táblák. Magyarul, amit ugyebár mindenki ért, aki Orbánra szavazott. Tehát az emberek értik. A torinói bevándorlók pedig legfeljebb akkor, ha Magyarországról vándoroltak oda. Az orbániai társadalom szociális abortuszának következtében. De ők lehetnek a kisebbség. S akkor a pápa csak úgy odamegy, és beszél velük, eszik velük. Holott már a nagy Semjén is megmondta, hogy szüksége a migránsokat diszkriminálni. Márpedig ő, mint Isten magyar politikai helytartópártjának elnöke ezt nyilván első kézből tudhatja. Odafentről. A vezértől.

Akitől egy ilyen renitens pápai programsorozat kapcsán igazán elvárható lenne az érdemi reakció. Legfőbb ideje lenne, hogy Orbán Viktor a helyére tegye a dolgokat, és megmondja Ferenc pápának, hogy hol a helye. Az Istentől Orbán Viktoron át, hozzá vezető hierarchia mentén. Megüzenhetnék már neki Felcsútról, hogy ne ugráljon, mert már készül a gránitkőbe vésett új leirata Isten és Orbán dolgainak. Amivel leváltják a jelenleg ismert Bibliát. Alapkönyv címen.

Andrew_s

Orbán még 2006-ban, Gyurcsánynál tart

1990-ben voltak valami választások Magyarországon. Most hirtelen tekintsünk el azoktól a körülményektől, melyek megelőzték ezt a választást. Ahogy attól is, hogy egy olyan kerekasztal készítette elő, mellyel kapcsolatban legalább annyi kérdés merült fel az évek során, amelyet megválaszoltak a politikusok. Az azonban kétségtelen, hogy érdemes megemlékezni arról a korszakról.

Erre a következtetésre juthatott a vezérkar is, mert az erre emlékező konferencia színhelyeként igen exkluzív konferenciatermet jelöltek ki. A Parlament Felsőházi termét. Talán bízva abban, hogy a sámángyűlésnek is helyet biztosító épület, amely annyi marhaságot meghallgatott már, ettől a konferenciától sem fog összedőlni. Még akkor sem, ha a szervezők közt üdvözölhetjük a rasszista idegenrendészeti tömeggyilkosságok védnökének intézetét, a Veritas Történetkutató Intézet is. Mely intézet nyitóoldalán konferencia beharangozóját különben a „Sportemberek a fronton – sport a hátországban” cím alatt olvashatjuk. Talán nem is annyira véletlenül, mert a választási emlékülés egyik főszónoka nem más, mint a hazai stadionépítési mozgalom kormányzati főszónoka. Orbán Viktor miniszterelnök. A történészek, illetve Boross Péter mellett. S alig lennék meglepve, ha a felszólaló történészek számára egy téma tilalmasnak lenne jelölve.

Nevezetesen az, hogy az ellenzékinak állított, de inkább Pozsgay keze nyomán megszületett kerekasztal-tárgyalások során, és még jó darabig Orbán Viktor, illetve a Fidesz még igencsak liberálisnak állította be magát. S szó nem volt arról, hogy konzervatív, vallási alapon szervezett, álszekularizált országot szeretne berendezni az itt lakóknak. Feudális hűbérrendszerrel, és államilag biztosított, törvényileg garantált baksissal a haveroknak. No meg alamizsnával a népnek. Azért persze van ennek függvényében is valami pikáns abban, hogy „Orbán Viktor szerint azonban ma van elegendő felhatalmazásuk, erejük ahhoz, hogy valóra váltsák a polgári Magyarország programját”. Ugyanis vagy akkor, vagy most nem fejtegette le az igazság minden rétegét történelmi hűség érdekében. Habár az is elképzelhető, hogy se most, sem akkor nem tette. Mert az igazság másutt van. Mindig ott, ahol az alapvetően felelősségpánikos, és egyedül a hatalom megszerzését célnak látó személyiség látni akarja. Mint az a gyermek, akinek az éppen frissen kitalált valóságverzió az abszolút igazság. Csak ugyebár egy miniszterelnöknek érdemes előbb felnőni. Legalább a feladathoz.

Arról, hogy kormányfő polgári Magyarország 25 éve megálmodott berendezését nevezte a következő három év tétjének és feladatának egy másik ország-korszak juthat eszünkbe. Az a jó néhány évtized, amikor folyamatosan rakták le a szocializmus alapjait, és minden egyes tervidőszakban elmesélték, hogy a következő végére már akkora lesz a szocializmus, mint ide a Tűzföld. Talán csak a véletlen okozta áthallás, hogy annak idején is emlegettek három éves terveket. Az ötéves tervek mellett. De, szinte „természetesen” erről az áthallásról nem tett említést. Holott egykori KISZ-funkcionáriusként akár hallhatott is a terv-időszakokról. Mert azért érdemes a nagy polgárias, vagy nagypolgárias, komplexusok közepette nem elfelejteni, hogy az egy pártra jutó „komcsik” aránya a Fidesz-KDNP komplexben semmivel nem kisebb, mint az ellenzékben. De az sem kizárt, hogy nagyobb. Már akkor, ha a jelenleg a hatalom arcait nézzük. A főkomcsizó főházmesterrel, Kövér Lászlóval az élen.

Abban a kijelentésben azonban lehet valami, hogy 2010-re a többség a rendszerváltás vesztesének érezte már magát. A mindennapokra körbetekintve azonban ez nyugodtan extrapolálható azzal, hogy: „s ez napjainkra semmit nem változott, csak súlyosbodott”. A vesztességeket, egy szűk, a saját túlélését a gazdasági szférákon keresztül is bebiztosító hatalmi oligarchián kívül ugyanis mindenki a bőrén érezheti. Amikor közrabszolgaként kénytelen túlélni a mindennapokat, amikor a családtagjai az ország elhagyására kényszerülnek, amikor a gyermekei oktatását a szétverten központosított szellemi esztergapad (nem) látja el, amikor Audiból kiszállva osztanak malacot a kormányzati segédlettel is elszegényített embereknek. Az utóbbit különben Hegedüs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó, az általa vezetett Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány nevében hajtotta végre. Mely alapítványi név nem véletlen. A nagy vesztesek a gyermekek, akik éhezése pusztán rossz szokás a KDNP egyik főbivalya szerint.

A veszteség-jelentés tehát, teljesen igaz. Csak éppen nem enyhült, hanem súlyosbodott az utóbbi években. Nem is csak annyiban, hogy kevesebb jut az anyagiakból. Az sokkal inkább megalázó, hogy az orbáni propagandagépezett pontosan azt a gyakorlatot folytatja, ami mindennél jobban leleplezi a hatalom valós természetét. Ahogy Észak-Koreában, vagy annak idején Romániában, úgy Orbániában is heves és kiparancsolt tömegektől elvárt a taps mindehhez. Ha nem megy, akkor ünnepségre kivezényelni szándékozott iskolásokkal. Az utóbbi időben az óvodától újjáélesztett kultusz-neveléssel. Bűnbakkeresésekkel, és bűnbakképzéssel. Megtalálva minden bajok okát a szegényekben, a külföldiekben, a bevándorlókban, vagy éppen a kivándorlókban. Esetleg a belföldiekben, ha azok nem tapsolnak elég hangosan. Az utóbbi kategóriába tartozik alighanem az, hogy ismét előkerült az őszödi beszéd témája.

Amiről azért érdemes tudni, hogy nem manapság, hanem közel kilenc éve hangzott el. Ha tehát a regnáló miniszterelnök még ebben bármi olyan témát lát, ami mintegy legitimálja a cselekedeteit, kiszólásait, akkor nagy baj van. Olyan, amiről leginkább talán az orvosi kamara egyes tagjai tudhatnának érdemben szólni. Ha mernek. Bár az országgal, s mindannyiunkkal is. Hogy hagyja, hogy hagyjuk.

Andrew_s

Basszustalanítás az Omega-koncerten

Valamikor régen, még a Kisstadionban, élő legendaként lépett fel az Omega-együttes. Ott lenni különleges élmény volt. A hely, a hangulat és a zene. Mert a koncerteknek saját élete van. Rövid elő-, és olykor nagyon hosszú utóélet mellett ott és akkor pörög, vibrál az este. Így volt ez az Omega régi koncertjeivel is. Talán ezért is gondolta a Vezér, hogy a házánál húzzák a fülébe at egykor legendás dalokat.

Amely dalokat, noha az együttest sokszor a frontemberrel azonosítják, jórészt nem Kóbor Jánosnak köszönhet a banda. Annyira nem, hogy a külföldön felvett „Omega Red Star from Hungary” angol nyelvű felvételeinek egy részén nem is az ő hangján szólalnak meg a dalok. Az énekes ezeken több esetben az a basszusgitáros, aki különben számos dal szerzője is. S aki a kezdetekben, Presser Gábor mellett a képzett zenészeket képviselte az együttesben. Mihály Tamás nevét azonban most mégsem a nosztalgikus érzések dobták be a köztudatba. Még csak nem is az együttessel kapcsolatos visszaemlékezések sem, melyeket könyvben is megjelentetett. Sokkal inkább az a politikai kiállás, mellyel érzékeltette: véleménye szerint egy átpolitizálódott, politikai jelképpé, a vezéri hatalom jelképévé vált helyszínen nem az igazi fellépnie egy valamikor önálló legendát elért együttesnek.

Akkor sem, vagy talán éppen azért, mert az említett helyszín a miniszterelnök háza végében van. Az Omega ugyanis a nyáron Felcsúton, a vezéri aréna színpadán lép, vagy lépne fel. Mely helyszín ugyan egy stadion, de milyen messze van az egykori Kisstadiontól! Nem csak kilométerben. S nem is technikában, melybe nyilván beleadtak mindent, amit az orbanista beruházók csak mozgósítani bírtak. De hol lesz vajon az a katartikus hangulat, ami az 1970-es években jellemezte az Omega-koncerteket. A sokszor ráadásszámként is elhangzó „Gyöngyhajú lány” felhangzását. Mert lehet természetesen annyi pénz, amennyiért jobb sorsra érdemes művészek is elszegődnek udvari muzsikusnak. Így volt ez Franz Joseph Haydn korában is, csak akkor Esterházy Pál Antal herceg maga fizette a számlát. Ami manapság mintha nem lenne divat. Mert olcsóbb egy szólammal elhitetni a hívekkel, hogy szó nincs közpénzekről, mint odamenni a pénztárhoz és kicsengetni a házi-stadion árát. Szóval! Van nyilván az a pénz.

Még talán az a pénz is van, amelyet készenlétbe helyezve meg lehet tölteni egy stadionnyi koncerttermet. Természetesen válogatott legényekkel és leányokkal. Mert alig valószínű, hogy Orbán Viktor személyi védereje ne gondoskodna a potenciális jelenlevők alapos szűréséről. Talán már településre sem engednek be mást, mint aki mindenben megfelel majd a nemzeti Omega-koncert látogatói számára előírt követelményeknek. S, ahogy mondanák a sarki krimóban, ez a nem mindegy. Az, hogy annak idején, 1979-ben, az emberek önként álltak, ültek, aludtak sorban azért, hogy szert tehessenek, az ORI székházában működő pénztárban a jegyre. A Kisstadionba. Majd azért tapsoltak, hogy kifejezzék örömüket, és ráadásra csalogassák az együttest. Ha azért lesznek a tervezett koncerten sokan, hogy elmondhassák: voltunk a vezér stadionjában. Vagy azért, mert kénytelenek vele, akkor az nem annyira önkéntes. Ha azért szól a vastaps mert beintik, és elvárják, akkor az lehet hangos, de egyben hamisan is szól.

Márpedig egy művészt lehet megfizetni, és székláb-faragásra is kényszeríteni. Orbanisztánban is. De a valós siker a közönség őszinte öröme, vastapsa. Lenne. S talán ez is benne van Mihály Tamás abbéli döntésének, hogy az együttes kóboroljon nyugodtan Felcsútra, de nélküle. Miközben, sajnos, abban is igazat kell neki adnunk, hogy a felcsúti stadioban fellépni egy mögöttes jelentése kinyilvánítását is jelenti. Olyan jelentéstartalommal,a mely messze túlmutat magán a koncerten. Egyfajta politikai hűségesküt sugallva. Bezárva azt a zenét, amely egykor nem a szívek bezárkózását, hanem éppen a hidak kiépítését szolgálta.

Ez természetesen éppen úgy nem jó, ahogy annak idején a kokárda pártjelvénnyé silányítása sem volt jó. De erre is igaz, hogy ameddig lesz annyi pénz, és lesz olyan együttes, amelyik számára annyi pénz lesz (elég). Addig lesz olyan verébvezér, aki odaszórja. Amit azért is sajnálok, mert esetleg a régi emlékeket is tönkreteheti. A régi nagy számokat is elinflálja, Ha az együttes nem mondja le a koncertet, az Omega e téren sem lesz egyedül. Csak kár lesz érte.

Andrew_s

Kemény közmunkát hirdetett a mi Vezérünk

Forrás: Wikipedia

Tudom! Egyre inkább utánlövés- és gumicsont-gyanús ügy lesz Orbán Viktor évértékelőjéhez visszatérni. Holott könnyen lehet, hogy pár év múlva egyfajta mérföld-kőnek fog tetszeni. Holott valójában nem sokat mondott, Inkább csak az ismert lózungokat. Némelyik mégis megérhet egy extra kört. Például a keményen munkálkodás jelszava.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. S ez egy igen érdekes mondat. Nem is feltétlen azért, mert a kijelentés alapját, rokon-értelmű megfelelőit meg lehet találni a nemzetközi világ média-múltjában. Az önmagában nem jelentene többet, mint a beszédíró tájékozottságát. Ami alapjaiban egy nagyon dicséretes dolog. Buksisimit érdemel. Még akkor is, ha tudjuk: Orbán Viktor nem napszémosként dolgozott. Ha dolgozott egyáltalán keményen az életben bármiért is. A hatalmat leszámítva. Amiért érdemes lehet ezen a kijelentésen elmélázni az sokkal inkább Orbán Viktor kiépített rendszere. Ami viszont már korántsem olyan, amitől az embernek a buksi simogatása jut az eszébe. Ha csak nem péklapáttal. Mert ennek a kijelentésnek igenis van múltja Orbániában.

Eszünkbe juthat például az, hogy 2012-ben Orbán Viktor meghirdette a maga munkaalapú társadalom-vízióját. Ami kapcsán persze eszünkbe juthatott már akkor is, hogy a magyarországi szocializmus kedvenc jelszava volt a munkával megalapozott permanens osztályharc. Permanens szabadságharcban pedig a jelen magya miniszterelnök sem szűkölködik. Akárhányan is szűkölnek a szükségtől mögötte, de leginkább alatta. Az 2012-ben is látszott, hogy az orbániai workfare egy igazi unortodox értelmezése a klasszikusan sem éppen széles körre kitalált workfare eszméjének. Alapja a közmunkás-rétegek, az egzisztenciálisan zsarolható, a megélhetéssel sakkban tartott tömegek „előállítása”. Valamint kölcsönös kijátszása egymás ellen. Egy olyan társadalmi modellben, ahol az állam nem kiegyenlíti az ellentéteket, hanem ráerősít azokra. Egy olyan társadalmi modellben, ahol alamizsnára kényszerített tömegek jelentik azokat az embereket, akik keményen dolgoznak. S olykor megalázkodnak a puszta életben maradásáért.

Mert arra is érdemes emlékezni, hogy az unortodox workfare elvét nemhogy elengedte volna Orbán Viktor, hanem egyre erősebben szorítja magához. Amiben számos hű támogatója is akadt. Leginkább például a belügyminiszter, aki az alapelv meghirdetése után közel egy évvel már szinte nemzetközi mércének ajánlotta a határozatlan idejű közrabszolgaságot. Beleértve azt is, hogy „finom” presszióval, akár kényszerítené is a tömegeket ebbe az irányba. Talán azért, mert Pintér szerint maguktól talán mégsem vonulnának munkatáborokba az emberek. Bármennyi méz van a spárgán, és bármennyire szorít a szükség. Az emberi méltóság megtöréséhez még keményebb rendszerekben is kellettek azok aljadékok, akik végrehajtották az olykor „idegenrendészeti eljárásnak” rehabilitált szállítmányozásokat. Erről persze Pintér konkrétan nem tesz említést, de a történelem ismerete még sokaknak megadatott. Bármennyire is dolgoznak a feledtetésén a Szakály-osztályú meztelen-csigák.

A keményen dolgozó tömegek, tehát az orbáni világképben elsősorban azok a közmunkások, akiket akár nyomást gyakorolva is belekényszerítenek abba a helyzetbe, ahonnan kitörés nincs. Legfeljebb kiegyenesített kaszákkal. Nem azért, mert a magyar emberek semmire kellők és lusták. Hanem azért, mert az éhenhalástól sem feltétlenül megmentő közmunka egy olyan elszegényedési spirált táplál és hajt, ami bővítve termeli újra a szegénységet. Nem véletlen, hogy a szabadulást sokszor és sokan a határok átlépésében sejtik. Nem befele, hanem kifele. Külföldön dolgozva a saját és családjuk megélhetésének biztosításáért. Keményen dolgozva, de nem éhbérérét és szolgáltatások igénybe vételére is elegendő bért kapva. Aki marad, és még nem közmunkás, annak sem okvetlenül jobb. Olyan társadalmi transzferrendszerek közepette, amelyek a szegényeket szegényítik és a gazdagokat gazdagítják, a tömegeknek sokszor csak az önkizsákmányolás marad. Egyre több munka végzése a szinten maradás illúziójáért.

Ami, nem mellesleg egészségileg sem hasznos. De nem is zavaró egy olyan helyzetben, amikor az egészségügy a lerohadás állapotában van. Olyan helyzetet imitálva a szegényeknek, mint a lágerkórház. Aki egyszer komolyabb bajjal bekerül az egyre elcsigázottabban fásuló szakszemélyzet fogaskerekei köz, az nem biztos, hogy nem tepsiben távozik. Nagyjából olyan helyzetet teremtve, hogy az emberek addig számítanak, amíg keményen képesek dolgozni. Ha kell korbáccsal is a közmunkába hajtva. Aztán, amikor már nem tudnak az újgazdag oligarcháknak pénzt hozni, akkor egy formalizmusból még egészségügynek hívott rendszer malmai között eltűnhetnek a színről.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. Ezt az előzmények ismeretében nyugodtan lehet fenyegetésnek is tekinteni. Mígnem mindjárt a határra kitehető a tábla: „Arbeit macht frei“.

Andrew_s

Kövér az Antant-paranoid

Forrás: Varánusz

Kövér László évet értékelt. S ennek során nagyon fontos megállapítást tett arról, hogy az USA nem a szentek egylete. Annyira, hogy röpke eszmefuttatása során eljutott odáig, hogy tulajdonképpen a hóesésről is Amerika tehet. Vészesen emlékeztetve arra a nem is olyan régen volt szakaszára a Fidesznek, amikor Gyurcsány volt a hibás mindenért.

Világosan jelezve, hogy miközben Amerikában sem szentek élnek, a Fideszre és a magyar kormányra ez nem igaz. Az említett helyeken csak szeplőtelen szellemiségek zombulnak. Nyilvánvalóan olyanok, akik semmiben sem hibásak, és semmiről sem tehetnek. Egyszerűen tökéletesek. Egyvalamiben egészen biztosan. Tökéletesen hülyének néznek mindenkit. Most éppen a parlamenti házmester, aki legutóbb alighanem azzal szerzett vidám napokat az USA szenátusában, hogy gyakorlatilag feljelentette John McCain szenátort, és egy füst alatt a magyarországi ügyvivőt is. Elfeledkezve arról a szemernyi apróságról, hogy a szenátus elnöke nem utasításadó főnöke a szenátoroknak, és André Goodfriend nem volt döntéshozó a kitiltási botrányban. Az utóbbi a kitiltási listáról nagyjából annyit tehet, hogy ő volt a postás. Kövér László, Orbán Viktor nyomdokain haladva, a postás személye ellen intézett támadást. De legalább nem akarja az ügyvivőt impotenciavizsgálatra küldeni, és férfiasságát ellenőriztetni. Ami azért mégis csak haladás a vezérbika szellemiségéhez képest.

Kövér szerint az évértékelőjében az USA úgy javíthatja a helyzetét, hogy az „Egyesült Államok abbahagyja a Magyarországgal szemben gyakorolt, szövetségesek között merőben szokatlan és barátságtalan magatartást”, Gondolom azért, mert ellenkező esetben a házelnök úr összevonja a bajuszát. Esetleg hadat is üzen. Arra fel, hogy szerinte „az amerikai külügyi döntéshozatal apparátusának középszintjén nagyon régóta vannak Magyarországnak, illetve a Fidesz-KDNP szövetségnek ellenfelei és ellenségei”. S most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy olyan formáció, amit KDNP-nek hívnak, önállóan csak a cégbíróságon létezik. S arról is, hogy a Fidesz korántsem egyenlő az országgal. Inkább figyelmezzünk arra, hogy a tudósítás egy korábbi szakasza szerint az amerikaiak „geopolitikai játszmáikban bennünket, a cseheket, a románokat, a szlovákokat eszközként használnak”. Ami ugyebár két dolgot jelenthet.

Az egyik az, hogy Kövér házelnök kartárs rövid-távú memóriájával komoly gondok vannak. Ugyanis vagy mindenkit kihasználnak, vagy csak a Fideszt utálják. Ez így elég önellentmondónak tűnik. Tehát marad a második értelmezési lehetőség. Már amennyiben a házelnök szellemi képességeit nem érheti csökkenésre vonatkozó vád. Az USA igazgatásában fanatikus és szemellenzős ellenségek ülnek, akik a környező népek teljes vezetését abba az irányba orientálják, ami a Magyarország elleni geopolitikai hadviselés irányába tett lépésekhez vezet. Ez azért elég paranoid világlátás, amennyiben a realitásokon is túlmutatóan elhatalmasodik. Olyan, ami vezetett már hazánk erősen vitatható világháborús szerepvállalásához a múltban. S amely szerepvállalásra legfeljebb a szadista fasiszták lehetnek maradéktalanul büszkék. Még akkor is, ha aligha vitatható személyes kiállásokat is eredményezett. Mert egy ország lakossága nem egyértelműen fehér vagy fekete. Amitől a vezetése még lehet akár értelmét vesztett hatalommániás őrültek gyülekezete is.

Mindamellett itt érdemes visszakanyarodni ahhoz, hogy szentek-e az USA vezetői? Nyilvánvalóan nem. S kár lenne a geopolitikai érdekeket is tagadni. Alighanem eme érdekek egyik legnyilvánvalóbbika, hogy nem szeretnék a Moszka-központú Varsói Szerződés újjáéledését tétlenül végignézni. Ebből a szempontból Magyarországnak nem feltétlenül, de az orbáni politikának szinte biztosan vannak ellenzői. Az is valószínű, hogy árgus szemekkel figyelik azokat a feldobott labdákat, amik az ellenzék orra előtt hatástalanul elszállnak. Aztán jó magasról lecsapják. Azonban nem az USA szenátora fejtegette Tusnádfürdőn, hogy milyen szép is az emberi szabadságjogokat is megtépázó illiberális állam, és nem az USA biztonsági erői adtak védelmet a gárdisták esküvésének sem a Hősök terén. Ahogy aligha amerikai megbízott Vida Ildikó sem. Vagy ha igen, akkor ezt egészen biztosan nagyon fondorlatosan készíthették elő.

S szinte már hallom a szélsőjobbról felhangzó műhazafi beszólásokat arról, hogy a feltétlen behódolás pártján, a hazafiság minimuma alatt állok. Nekik azt válaszolnám, hogy a haza érdekeit régóta, tulajdonképpen Szent István óta, a világgazdasági trendekbe való kompromisszumos beilleszkedés szolgálta. A kompromisszum ugyanis alkalmas egy mindenkinek előnyös „win-win” helyzetet teremteni. S csak a kompromisszum képes erre. A kocsmában lehet keménykedni, de annak az eredménye az, hogy valakit nagyon pofán vernek a végén. Amikor is jaj annak, aki kellő felkészültség nélkül áll ki anyázni a kocsma közepére. Mert valószínű, hogy egy idő után a környékből is jönnek a katasztrófaturisták a megcsodálására. A haza érdekeit is jobban szolgálná egy kompromisszumra kész tárgyalásokat szorgalmazó, és legalább az ésszerűség normáit betartó szemlélet, mint a permanens harc és üvöltözés. Mielőtt ide is katasztrófaturisták és békefenntartók fognak ellátogatni. Akik elől szerintem Orbán és Kövér urak az első vonattal távoznának. Ha el nem küldik őket előbb a melegebb éghajélatra.

Andrew_s

Tarlós a szőnyeg szélén

Arra megyünk elvtársak

Tarlós István ellátogatott Moszkvába. Alighanem ugyanazért, amiért vezére annyira kedveli Putyint. Érdemes ugyanis emlékünkbe idézni, hogy Tarlós gyakorlatilag korlátlan vétójogot lobbizott ki a magyar fővárosban. Moszkva saját kormánnyal rendelkezik és főpolgármestere kormányzói rangban tevékenykedik. Igazán olyan vezetője van tehát, aki rangban igazán talpnyalásra lehet érdemes Tarlós szemszögéből.

Onnan lentről, a bányászbéka fara tájáról, ahova sikerült leküzdenie magát, és amit alighanem igen komolyan éreztethettek vele. Formailag ugyan egy Urbanisztikai Fórumra kapott meghívást Budapest főpolgármestere Szergej Szobjanyintól, de a hírek nyomán alighanem régi emlékeket idézhetett az esemény. Az idősebbek, és Tarlós sem az ifjúságot képviseli, még emlékezhetnek azokra az időkre, amikor egy-egy jelesebb alkalomból raportra rendelték a KGST illetve a Varsói Szerződés egyes tagállamainak vezető tisztségviselőit az akkori centrális erőtér központi fekete lyukába. Annak a korszaknak a légköri nyomásait idézheti fel a putyini adminisztráció, amely a csak erőből értő törpevezérek számára nagyon gyorsan demonstrálni akarhatja, hogy hol a szőnyeg széle. Az a terület, ahol helyet foglalhatnak azok, akik politikai gesztus gyanánt például idióta átnevezgetéssel gondolják olajozgatni az utca-névtáblák gyártóinak üzleti fogaskerekeit.

Mert az átnevezgetések alapvetően jó üzletet jelenthetnek azoknak, akik az említett közterületi eszközöket állítják elő. Valamint mindazoknak, akik céges levélpapírokat, és hasonlókat gyárthatnak. Nem vitatva azt sem, hogy politikai gesztust is jelenthet egy-egy átnevezés. A Moszkva tér átnevezése például feltétlenül ilyen gesztusként is értelmezhető. Függetlenül attól, hogy a szép, veretes, de leginkább hosszú, új nevet a sznobokon és újszülötteken kívül csak a hivatalból erre kényszerülők használják. Ami a tér korábbi, és jól megszokott, nevének elvételét illeti, Szergej Szobjanyintól minden esetre igen komoly orrot kaphatott Tarlós István ezzel kapcsolatban. A találkozóról beszámoló budapesti főbunkó ugyanis saját bevallása szerint is biztosította az orosz főpolgármestert arról, hogy méltó helyet találnak a Moszkva tér elnevezésnek a magyar fővárosban. Bár nem a régi helyén. Mondhatnánk: egyelőre. Mert papíron ugyan a két főváros megegyezéséről szóltak a tárgyalások, azért lehet elképzelésünk arról, hogy Tarlósnak igencsak be kellhetett térdelni az íróasztal alá, és megnyalni a szája szélét a tárgyalások kapcsán. Alighanem világossá tették számára, hogy pontosan ugyanazzal a vazallusi engedelmességgel tartozik, mint elődei a ’950-’960-as években: „Nix ugribugri öcsi, csak ha mi pattogtatjuk az ostort”.

Mert alkalmasint az orosz apparátustól most éppen Paks kapcsán kivívott teljes függőségnek van egy ilyen mellékhatása is. Nem feledve, hogy az ország ezzel megtámogatott energetikai, és a „keleti nyitás” gazdasági függetlensége is nagyjából a „parancs értettem” kategóriára korlátozza Orbanisztán mozgásterét. S ezzel, akármit gondolnak a vezér vakbuzgó, de leginkább vak, hívei az orosz közigazgatási és állami adminisztráció maximálisan tisztában van. Tarlós István moszkvai sarokba szorítását tehát könnyedén követheti néhány magyar hivatalnok Moszkvába rendelése. Beleértve akár a miniszterelnök gyakoribbá váló beszélgetéseit is. Putyinnal. Ameddig az utóbbi úgy nem dönt, hogy Felcsút kiválóságának lerendezésére a Kreml portása is teljes mértékben elegendő. S ezen az úton a most megígértetett Moszkva tér csak a kezdő flaszterkockák egyike. Tulajdonképpen csak egy finom jelzés a már említett mozgástér határainak megrajzolására.

Amely mozgástérben simán előfordulhatnak még olyan esetek, mint amit Orbán Viktor a Déli Áramlat kapcsán már megtapasztalhatott. Amikor teljes lendülettel verik bele az orrát a sárba. Aztán megengedik neki, hogy mosolyogva ecsetelje annak igen kiváló voltát. Ahogy most Tarlós István folytatott általa „nagyon jó hangulatúnak nevezett beszélgetést”.

Andrew_s

Schmitt Pál negyven közrabszolga éhbérén nyomorog

Ha véletlenül aggódtam volna azért, hogy szegény Schmitt Pálnak a végén koldulnia kell, most már akkor is megnyugodhatnék. A közeljövőben nem lesz rászorulva. Valószínűleg. Másoknak meg amúgy sincs más lehetősége. Esetleg még elmehetnek prostituáltnak. Igazán nagy dicsőségére a dübörgő közrabszolgaságnak. Viszon még így is szinte morális magasságokba emelkedve a legújabb Nemzet Sportolójához képest.

Mert a sport-témában az utóbbi években legütősebb hírt a plagizált doktorijával generáló, egykor, még sportolóként, talán tényleg jobb predesztinált bukott politikus lett most a Nemzet Sportolója. Ezzel a korábban csak lehetőségként felmerült kiválasztottság tényszerűvé vált. Mert például akár vissza is utasíthatná Schmitt Pál ezt a tisztességet. Ehhez azonban tükörbe kellene néznie. Amellett le kellene mondania arról a kis extra jövedelemről, amit kiválasztott sportolóként még hozzáragaszthat a havi bevételhez. Amely utóbbiról ugyan csak becslést közöltek, de ez a becsült havi bevétel is igen jelentősnek tűnik. A hivatalos címek, és törvényileg garantált bevétele „nettó 1 millió 844 ezer forint”, ami könnyedén felkúszhat havi kétmillió fölé az ingatlanokból származó becsült jövedelmével. Mindezt úgy, hogy ebben benn van az a köztársaságelnököknek kijáró tiszteltdíj, ami az ő esetében a hatalmas bukta miatt, inkább tiszteletlenségi díj. S lehet ugyan azt mondani, hogy vannak ennél nagyobb jövedelmek is, de azért éppen a bukás körülményei, illetve a mostani kiválasztás egyfajta morális tartalma tesznek legalább két tételt nevetségessé a Schmitt Pálnak juttatott pénzekből.

Ugyanakkor a plágiummal bukott egykori doktor beválasztása a grémiumban alapvetően mocskolja be a Nemzet Sportolója cím korábbi viselőit éppen úgy, mint a többi, még élő cím-birtokost. A sportot ugyanis aligha úgy könyvelik el általában, mint a morális nullák pasziánszát. Az ugyanakkor erősen elgondolkodtató, hogy az, aki ilyen szinten bizonyult erkölcsi semminek, az mintegy negyven közmunkás bérét élvezheti nettó jövedelemként. Alsó hangon. Míg az említetteknek, a közmunkásoknak csak az alsó polc jut. A világból. Ami még mindig lehet igazi magasság. Egy olyan országban ahol a közzé tett legújabb „részeredmények” szerint igen előkelő pozíciót foglal el Magyarország. A szegénység kútjában zuhanók között. Legalább is az MTA szociológusainak legújabb adatai szerint. Nem csak az EU átlagához képest, hanem még térségileg is több mint a lakosság negyedét sújtja a súlyos nélkülözés. A tíz év alatti gyermekeknek pedig közel negyven százalékát. Ugyanakkor jelzik, hogy a növekvő elszegényedés mögött nem a foglalkoztatottság csökkenése áll. Ami mindennél világosabban jelzi, hogy a statisztikai foglalkozatottságot növelő közmunka valójában nem segít az érintett családok valós gazdasági helyzetén. Ez a jelenség különben már jóval korábban is előre becsülhető volt. Az elszegényítési spirál alapvetően nyomorpolitikát jelent Orbániában. Ahol még a workfare is tud unortodox lenni.

S amivel kapcsolatban tévedés lenne azt hinni, hogy csak a képzetleneket érintené. Jól mutatja ezt az a folyamat, ami a kivándorlási számokban jelentkezik. Amely elég sok családot érint, és az olykor közölt, valós prostituálódás ellenére nem elsősorban a szex-ipar jelenti a felszívó erőt a határon kívül. Bár az is elgondolkodtató lehet, ha a beteg édesanyját támogatni valaki csak külföldi, és ilyen munkával képes. Amivel kapcsolatban lehetnek persze eltérőek a vélemények. De az mindenképpen a hazai foglalkoztatáspolitika szégyene, hogy belföldön sem kevés a pedagógusból, egészségügyi dolgozóból lett prostituált. Alkalmasint az oktatáspolitika, a pedagógus-életpályamodell elég sajátos letükröződéseként. Nem feledve természetesen azokat a tömegeket sem, akik nem szó szerint, hanem átvitt értelemben kényszerülnek prostituálódni. Mert a szegénység lehet ugyan tisztes a romantikus regényekben, de a napi gyakorlatban inkább megaláz, kiszolgáltatottá, védtelenné tesz.

Az ezzel visszaélő hatalom pedig önmagát tapsoltathatja egy falat kenyérért. Vagy egymásnak ugraszthatja a kiszolgáltatott rétegeket. Manipulálva, a páholyból, a haver disznajának kolbászával telt szájjal kiröhögve az arénában egymással acsarkodókat.

Andrew_s

Skócia nem Orbanisztán

Egy népszavazás sok mindenre jó. Leginkább arra, hogy az emberek visszanézzenek, illetve magukba révedjenek. Valamin tarra is, hogy időt áldozzanak a múlt mellett a jövőbe merengésre is. S persze leginkább arra, hogy a különböző érvek, ellenérvek csatájában vívják meg az ideológiai széncsatákat. Tehát egy szavazás, ha nép, ha nem nép, jó dolog. Azoknak, akik az erre való felkészülés során hivatalosan teret kapnak a megszólalásra.

Megjelennek a hivatalból fanyalgók, és félhivatalból elemzők. Egész-, és félcédulások. Ha valamiben, akkor a Magyarországon élőknek ebben igazán rutinjuk lehet. Nagy nemzeti ünnepeket lehet ülni vesztes csaták emlékére, és halotti tor gyanánt merengeni évszázados sérelmeken. Tág teret adva annak, hogy mindenki, önmagát felmentve utálja a másikat. Nem utolsó sorban a saját lelki nyomorát kompenzálandó. Meg persze olykor a fizikai nyomoráért is megtalálva a szükséges bűnbakot. Nem véletlen, hogy a nagy nemzeti hátranyilazást nem egy esetben komoly hatalmi erők tűzték zászlajukra. Revansot akarván venni azokon a sérelmeken, amit esetleg az üknagyanjuk dédapja szenvedett el. Vagy az sem, ha az éppen valahol a világ másik táján élt akkortájt. Nem tudván, hogy majdani egyszeri leszármazottja szerint nem is ott élt, ahol, nem azzal, akivel. S ha mégis, akkor lélekben már akkor genetikai ősmagyar volt, amikor azt sem tudta, hogy Pannónia valahol ott van a nap körül kerengő geoidon.

De történelmi problémáik nem csak a magyaroknak vannak. Jól mutatja ezt, hogy hasonló, vagy még régebbi nyavalyák miatt számos helyen ölik egymást az emberek. Ha másért nem, akkor egy „i” miatt. Mint azt Madách is megénekelte egykoron. Alighanem különben olyanok által felpiszkálva, akiknek a hatalmon kívül semmi sem szent. Mármint a saját hatalmukon kívül. Az egykori hétköznapok tehát bőven adnak lehetőséget arra, hogy a ma hétköznapjait megkeserítsük egymásnak. Már akkor, ha az emberek fogékonyak rá. Amit nyilvánvalóan képes fokozni a kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság. Tágabb teret engedve az anyázásnak, a hibáskeresésnek a mindennapokban.

Amiért ez eszembe jutott, mármint a hétköznapi ellenség-faragás, és –keresés, az a minap lezajlott skót népszavazás. Az elemzők természetesen elemezték előre, és fogják még hosszasan elemezni utólag is. Még azt sem merném kijelenteni, hogy minden skóciai szíve csücske az Egyesült Királyság égisze alatt egzisztálni. Ami mögött szinte biztosan megvannak a régi sérelmek. Lefejezések és hadjáratok. Talán még a viking törzsekig visszanyúló sérelmekkel, és az újabb kori vallási nézetkülönbségekkel tarkítva. Mindezt nem is citálnám elő. Az azonban elég nyilvánvaló, hogy nem tört ki a világvége az egység fennmaradásától. Ahogy nem tört ki az egekig érő öndicséret sem a másik oldalon. Talán ezért is merészelték ezek a fura népek a hét közepére tenni a népszavazást. Még akkor is, ha az eredményét semmilyen menet közben végrehajtott választási törvénykezés nem borítékolta előre.

Ahogy nem voltak kölcsönösen vádaskodó nagy utcai kampányesemények sem. Senki nem akarta a hétköznapi kapcsolatokat, cikk-cakkban kötött barátságokat és házasságokat megmérgezni és szétbarmolni sem. Az egész szinte észrevétlenül zajlott. Az elemzők vad törzsei sem egymás rokonságát elemezték, és kimaradtak a másik szomszédjában lakók életvitelének elemzése is a mindennapokban. Hiába! Az angoloknak és skótoknak van még mit tanulniuk a magyaroktól. Mert lám, még egy rendes ellenségeskedést sem képesek önerőből úgy végrehajtani, hogy aztán évtizedekig ne beszéljenek a szomszédok egymással. Ahogy eredményhirdetésileg is van még mit tanulni. Mert micsoda ostoba dolog, hogy nem forgatták fel a városokat. Akár örömükben, akár bánatukban. Ahogy elmaradtak a választási csalást emlegető hídlezárások is. Szinte észre sem lehetett venni a NAGY ESEMÉNYT. Az emberek élték a mindennapjaikat. Bementek dolgozni, és nem köpték szembe egymást.

Mert hát ezek már csak ilyen fura népek. A népszavazáson hoztak egy döntést, és csak úgy tudomásul veszik. Szijjártónak lenne még mit evangelizálni a csatorna mentén. Bár lehet, hogy amennyiben megpróbálná elmagyarázni a hites orbanista szabványt, akkor csak odaszólnának neki egy pub-ban: „Ülj le öcsi, s igyál inkább”. Vagy azt sem. Legyintenének, hogy „bolond ez a gyerek”, aztán rá se bagóznának többet.

Andrew_s

A képviselet ugatása nem hallik a T-ig

Érdekes gazdasági növekedésnek néz elébe a magyar távközlési piac valamint a távközlésben is használt eszközök gyártása. A Nokia nem is olyan régen jelentette be, hogy a komáromi gyár pályafutásának vége, mint a botnak. A 2012-es fekete február után. Mostanság pedig az a hír, hogy a Magyar Telekom szabadul meg ezerhétszáz embertől. S ez alighanem csak egy szektora a gazdaságnak, és a beszállítói láncokat is figyelembe véve, szinte csak a jéghegy csücske.

Természetesen lehetne az előbbivel, a Nokia ügyével is foglalkozni, mivel a történet a színfalak mögött nyilván nem olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert nyilván nem véletlenül került a Microsoft fennhatósága alá. Mely céggel kapcsolatban szintén röpködnek a különböző előjelű hírek. Habár aligha kell attól tartani, hogy hamarosan csődbe menne. Amitől még persze dönthet úgy a cég, hogy az internetes kapcsolattartás, illetve piac, előretörésével nem feltétlenül kell egy önálló magyar irodát fenntartania. Különösen, mert az ország tulajdonképpen azt a pozícióját is elvesztette, hogy kelet felé EU-s hídfőállás legyen. Ahogy Eötvös Gábor mondaná: „Van mááásik!” De ne fessük az ördögöt a Graphisoft-parki épületek falára. Van elég munkanélküli az országban ördögfestegetés nélkül is. Bár könnyen lehet, hogy az említett technológiai szektorból kirakottak jó eséllyel indulnak a határon túli munkaerő-piaci versenyben is. Akkor pedig velük is tovább kozmetikázhatják Orbanisztán statisztikáit.

Az ördögpingálások helyett tehát ragadjunk vissza a szügyig érő dágványba, amiben a hazai gazdaság száguld. Centiről milliméterre. S ebben a valóságban mégis csak a Magyar Telekomot érintő hír az, ami hírszerű. Még akkor is, ha a különadók miatt talán nem is túl meglepő. Ettől még természetesen a kirúgottaknak semmivel sem lesz jobb. Akármilyen személyes tanácsadást, illetve tréninget ajánl fel a magát nagyvonalúnak önfényező munkáltató. Ahogy nyugodtan „lapozhatunk” az olyan szabványrizsa olvastán is, hogy: „A Magyar Telekom a költségcsökkentő intézkedéstől versenyképességének javítását reméli a globális és hazai távközlési piacot jellemző erős versenyben”. Ezek azok a semmitmondó szöveget, amit egy sajtótájékoztató, vagy hírügynökségi közlemény megfogalmazásával megbízott munkatársnak félálomban is ki kell tudni bocsátani. Magából. A cége nevében.

Az is a bejelentés része, hogy az elbocsátások mintegy két évig fenyegetik, több ütemben a dolgozókat. Ebből persze az is következik, hogy jól megfontolt érdekből tették meg ezt a bejelentést így. A hír hallatán az, aki tud és képes váltani, elmegy még az előtt, hogy kirúgnák. Így aztán az ezerhétszázas létszámcsökkentéshez a végső mérlegben kevesebb felmondólevél fog tartozni. Amely tényt, mint a dolgozókért kiálló magatartást lobogtathat a munkáltató és az érdekképviselet egyaránt. Hogy ez átlátszó és ócska trükk? Az! Mégis alkalmazható. Azt hiszem, ezt bárki megerősítheti, aki hasonló helyzetet átélt, vagy ismer olyanokat, akik érintettjei voltak egy ilyen „humánus” elbocsátási expanziónak. S ezzel el is értünk a közlemény egy másik, szintén inkább a sorok közé bépasszíntott mondandójához. Nevezetesen az érdekképviseletekhez.

Az ember azt várná, álnaiv módon, hogy az érdekképviseletek a dolgozók érdekeit képviselik, és amellett a végsőkig kitartanak. Már csak azért is, mert: „Az érdekképviseletek ugyanakkor azt közölték, hogy nem tartják reálisnak a bejelentett létszámcsökkentés megvalósíthatóságát”. Mert a megmaradó dolgozókat irreálisan túlterheli a rájuk szakadt többletterhelés. De nyilvánvaló, hogy az elbocsátások ellen is fel kell lépniük. Akár az érintettek, akár a maradók érdekében. Aki azonban azt hiszi, hogy a közlemény ezt követően a hozzájárulás megtagadásáról, sztrájkok, bejárat-bojkottok kilátásba helyezéséről szól, az óriási tévedésbe esik pofára. Ahogy a dolgozók is. Az érdekképviseletek közleménye szerint: „a megállapodás aláírását a távozó kollégák részére nyújtott juttatási csomag indokolta”. Tehát aláírták. A kirúgandókat tehát kirúgják, és kapnak egy spulni spárgát egy köcsög mézzel. A maradók pedig nyugodtan meggebedhetnek. Talán az érdekképviseleti kartársak is kaptak egy spulni spárgát. S két csupor mézet.

Amiből az egyik oldalon az következik, hogy az érdekképviselet valójában segget csinált a szájából, és fabatkát sem ér. A kormányzat belső rabszolga-politikájának nagyobb dicsőségére. A másik oldalon pedig az következik ebből, hogy a munkáltatók is pontosan tisztában vannak a valós helyzettel. Az érdekek kirakat-képviselőinek ugatására nyugodtan legyinthetnek. A képviselet ugat, a kirúgás halad

Andrew_s

Gábriel a valóságról

Forrás: ATV

A különböző művészeti alkotások elemzésekor gyakran megesik, hogy a sorok közti üzenetet, a rejtett jajkiáltást emelik ki. A kényszerből vállalkozó művész, a megrendelő ostobaságát kihasználó, a hazugságot mégis leleplezni vágyó üzenetét. A újnemzetieskedő Orbanisztán történetének egyik leghíresebb ilyen darabja eddig a kaméleonos Alaptörvény-illusztráció volt talán. Híven jelezve, hogy milyen köpönyegforgató hosszúnyelvű alak mondott akkor beszédet borostásan a Hősök terén. Nagy Imre koporsójánál. Most a Szabadság térre került egy ilyen mintadarab.

Igen kérem, az emlékműről van szó. Arról, amit lopva, sötétben bujkálva emeltek a helyére. Aminek felállításához minden hatalmi tényező gyáva volt az arcát, a fényképét adni. Ami ellen száznapos tiltakozó akciót szerveztek, és amit a tiltakozás ellenére beemeltek a térre. S aminek a korábbi terveit láthatóan az utolsó pillanatban megváltoztatták. Ezzel különben, könnyen lehet, hogy mégis megmaradásra érdemesnek ítélték ezt a különben inkább bronzhulladéknak tűnő alkotást. A megszállási giccsparádé jeles alkotását. Az alkotója ugyanakkor lehet hogy maga javasolta az említett változtatást. De lehet, hogy Mária küldte le egyik angyalát a sugalmazással. Az eredmény, mondhatni fenomenálisan őszintére sikerült.

Az eredeti tervek alapján, mint tudjuk, Gábriel kezében az volt, amit már az Éden kapujában is hurcolászott. Kard. Mert Gábriel kard nélkül szinte elképzelhetetlen. Volt. Mostanáig. A szoborzat végleges formájában azonban a kardot kivették a kezéből. Így még a látszata is elkerülhetővé vált, hogy az országot képviselő Gábriel kardot, mit kardot, kezet emelt volna a megszálló csapatokra. Akik nem is igen voltak megszállók, mert mindössze bevonultak a szövetségeshez. A kard tehát ment a levesbe, és a helyére országalma került. Aminek ugyebár meg van, meg lehet a maga szimbolikája. Például az, hogy alapvetően az országos hatalmat, és nem az országot jelképezi. 

Az országot képviselő Gábriel így, ebben a formában végső soron az ország hatalmát birtoklókat válik képviselővé. Ami abból a szempontból igaz, hogy bizony még egyenruhások is tudottan mentettek zsidókat és nem-zsidókat egyaránt. Ellentétben a zsidó-törvényeket hozó, majd a Gestapót és SS-t is kiszolgáló hivatalnokokkal, a hatalom mindennapi gyakorlóival. Gábriel tehát az istenadta nép helyett a kormányzati hatalom képviselőjévé vált a szoborkompozícióban. Márpedig ennek fényében igen lényeges a kéztartás, az országalma helyzete is. A szobron jól látható a felajánló gesztus. Hűen jelképezve az akkori történelmi helyzetet.

Azt, ahogy a fasiszta Németországgal akkor szövetségben álló ország hatalmasai, a kormányzó és köre képviselte akkor az országot. Hallgatagon tűrve a német bevonulást és felajánlva az országot, gyakorlatilag puskalövés nélkül a bevonuló hatalomnak, melyet a birodalmi sas képvisel. A szobor tehát meglepően őszinte. Még akkor is, ha Orbán Viktornak aligha ez az értelmezés tetszik. Ahogy valószínűleg a kaméleonos képet se szereti. Ha azóta megértette az üzenetét.

Andrew_s