Persely-páter

Köll! Hát nem értik?
Fotó: MTI - Bruzák Noémi

Felújították a Kálvin téri református templomot, és ennek alkalmából ünnepi istentiszteletet tartottak. Ezen felszólalt Balog Zoltán is, mely felszólalása több tanulsággal is szolgálhat. Leginkább arra nézve, hogy a tervezők és építészek kiváló munkát végeztek. De erről kicsit később.

Mindenek előtt arról, hogy eszembe sincs kétségbe vonni az egyházi építészet évszázados jelentőségét. Sőt! A hit jelentőségét sem. A hit tényleg nagyon fontos. Ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogy azt az egyházak elképzelik. Egy ügyben, de még egy Istenben hinni sem jelent azonosságot az egyházakban és az egyházi személyekben való hittel. De még a vallásokat felváltó, vagy az azokat a napi hatalmi érdekekből felhasználó politikai ideológiákban és az azok képviselőiben való hit közé sem tehető egyenlőségjel. Így a Karácsonyhoz egyre közelebb kerülve talán érdemes megemlékezni arról, hogy Jézus a maga idejében sokkal inkább vallási reformer, mint vallásalapító volt. A tanításai nyomán kialakult vallás kereteit sokkal inkább Péter, Pál és András alkották meg. Mígnem aztán összehívtak egy zsinatot, ahol a közkézen keringő tanításokat átfésülték, megcenzúrázták, a maradékot kötetbe rendezték, és az egészet egy államhatalmi ideológia megalapozására használták fel. A hivatalos keresztény egyházak és a hatalom összemosódása tehát korántsem mostanság keletkezett. Ám ettől még létezett a történelemben, és éppen a csodálatosan megépített és korántsem olcsón kivitelezett egyházi épületek demonstrálják annak a tételnek a hamisságát, amit az Emberi Erőforrsáok Misztériumának főigazgatója adott elő.

Balog Zoltán ugyanis azt fejtegette, hogy: „Az egyház ugyanis sohasem magának kér”. Ami így, általánosságban nem igaz. Nyilván vannak egyházak, szerzetesrendek, amelyek nem elsősorban maguknak kérnek, és ismertek azok is, amelyek mesés vagyont halmoztak fel. Mondhatnánk persze, hogy a hely, és az esemény kapcsán nyilván a reformátusokra gondolt. Azonban egy minisztertől, akinek a szavát, ím szerteszét idézik több distinkció, valamint világos beszéd várható el. Különösen egy olyan politikai helyzetben, amikor egy párt és az abból szelektált kormányzat magának vindikálja a jogot annak eldöntésére, hogy mit tekintsenek egyháznak egyáltalán. Nem egy esetben éppen azoktól a gyülekezetektől tagadva meg az egyházi státuszt, amelyek valóban sokat tesznek a betegekért, a szegényekért, fiatalokért és öregekért, hajléktalanokért. Nem egyszer éppen azokért, akiket a kormányzat simán az út szélén hagy és még beléjük is rúg. Ellenben szívesen látnám, amint Balog Zoltán pusztán lelki kenyéren éli túl a telet egy köztéren felállított fűtetlen, de közszemlére alkalmas helyen. Igazolandó, hogy neki az is elég. A fizetését pedig addig is osszák szét a környék hajléktalanjai között.

De régi tanítás, hogy ne kívánd felebarátodnak azt, amit magadnak nem szeretnél. Így el is állok a fenti ötlettől. Az ehhez hasonló demagógan cinikus véleményeket meghagyom Balog Zoltánnak, aki már két éve is azt fejtegette, hogy a szegény családok puszta rosszindulatból nem taníttatják a gyermekeiket. Mondjuk Svájcban. Orbán Viktor lányának évfolyamtársaként. Úgyhogy Balog Zoltántól nem idegenek az erős falak. Továbbá az erős korlátok sem. Még akkor sem, ha aligha a saját belső korlátaira gondolt, amikor az erős falak és a hit szükségességét emlegette. Mint olyan kellékeket, amelyek Budapesten okvetlenül szükségesek. Ahogy valószínűleg még csak nem is arra célzott, hogy milyen erős falak épültek ki az emberek, az egyes társadalmi csoportok között. Olyan falak, amelyek felépítésében és körbeárkolásában a kormányzatnak elévülhetetlen érdemei vannak. S olyan falak, amelyeket csak erős hittel, és még erősebb szemellenzővel lehet csak nem észrevenni. Nem vitatva el Balog Zoltán lelkész úrtól a kiváltságot, hogy ő rendelkezik az ehhez szükséges erős hittel és szemellenzőkkel is.

Függetlenül attól, hogy a Kálvin téren álló templom felújítását nem sajnálom, ahogy szívesen elidőzök más templomokban is. Ha bejutok. Akár, mint turista. Az is lehet, hogy Szabó István püspök úrnak igaza van abban, hogy a templomnak eleddig háromszor kellett volna összedőlnie. A II. Világháború végén, Budapest ostromakor, majd ’56-ban, amikor szintén lőtték a környéket, és akkor is, amikor a négyes metrót építették. De nyugodtan hozzátehetnénk a negyedik alkalmat is. A bevezetőben említett tervezők, építészek remek munkájának eredményeként ugyanis most sem dőlt össze. Még Balog Zoltán templomavató haknijának hatására sem. S attól sem, hogy a püspök úr megfogalmazása szerint a „a kormányzat nagyvonalú támogatásának” hála nem dőlt össze. Mondjuk 1945-ben? Esetleg 1956-ban? Az imák hatását nem vitatom. Kell is, ha a protokoll-nyalások hatásától is meg akarják védeni az épületet.

Andrew_s

Gábriel a valóságról

Forrás: ATV

A különböző művészeti alkotások elemzésekor gyakran megesik, hogy a sorok közti üzenetet, a rejtett jajkiáltást emelik ki. A kényszerből vállalkozó művész, a megrendelő ostobaságát kihasználó, a hazugságot mégis leleplezni vágyó üzenetét. A újnemzetieskedő Orbanisztán történetének egyik leghíresebb ilyen darabja eddig a kaméleonos Alaptörvény-illusztráció volt talán. Híven jelezve, hogy milyen köpönyegforgató hosszúnyelvű alak mondott akkor beszédet borostásan a Hősök terén. Nagy Imre koporsójánál. Most a Szabadság térre került egy ilyen mintadarab.

Igen kérem, az emlékműről van szó. Arról, amit lopva, sötétben bujkálva emeltek a helyére. Aminek felállításához minden hatalmi tényező gyáva volt az arcát, a fényképét adni. Ami ellen száznapos tiltakozó akciót szerveztek, és amit a tiltakozás ellenére beemeltek a térre. S aminek a korábbi terveit láthatóan az utolsó pillanatban megváltoztatták. Ezzel különben, könnyen lehet, hogy mégis megmaradásra érdemesnek ítélték ezt a különben inkább bronzhulladéknak tűnő alkotást. A megszállási giccsparádé jeles alkotását. Az alkotója ugyanakkor lehet hogy maga javasolta az említett változtatást. De lehet, hogy Mária küldte le egyik angyalát a sugalmazással. Az eredmény, mondhatni fenomenálisan őszintére sikerült.

Az eredeti tervek alapján, mint tudjuk, Gábriel kezében az volt, amit már az Éden kapujában is hurcolászott. Kard. Mert Gábriel kard nélkül szinte elképzelhetetlen. Volt. Mostanáig. A szoborzat végleges formájában azonban a kardot kivették a kezéből. Így még a látszata is elkerülhetővé vált, hogy az országot képviselő Gábriel kardot, mit kardot, kezet emelt volna a megszálló csapatokra. Akik nem is igen voltak megszállók, mert mindössze bevonultak a szövetségeshez. A kard tehát ment a levesbe, és a helyére országalma került. Aminek ugyebár meg van, meg lehet a maga szimbolikája. Például az, hogy alapvetően az országos hatalmat, és nem az országot jelképezi. 

Az országot képviselő Gábriel így, ebben a formában végső soron az ország hatalmát birtoklókat válik képviselővé. Ami abból a szempontból igaz, hogy bizony még egyenruhások is tudottan mentettek zsidókat és nem-zsidókat egyaránt. Ellentétben a zsidó-törvényeket hozó, majd a Gestapót és SS-t is kiszolgáló hivatalnokokkal, a hatalom mindennapi gyakorlóival. Gábriel tehát az istenadta nép helyett a kormányzati hatalom képviselőjévé vált a szoborkompozícióban. Márpedig ennek fényében igen lényeges a kéztartás, az országalma helyzete is. A szobron jól látható a felajánló gesztus. Hűen jelképezve az akkori történelmi helyzetet.

Azt, ahogy a fasiszta Németországgal akkor szövetségben álló ország hatalmasai, a kormányzó és köre képviselte akkor az országot. Hallgatagon tűrve a német bevonulást és felajánlva az országot, gyakorlatilag puskalövés nélkül a bevonuló hatalomnak, melyet a birodalmi sas képvisel. A szobor tehát meglepően őszinte. Még akkor is, ha Orbán Viktornak aligha ez az értelmezés tetszik. Ahogy valószínűleg a kaméleonos képet se szereti. Ha azóta megértette az üzenetét.

Andrew_s