Tarlós ellen tiltakoztak a szegényedés helyett

Emberárnyék
Foto: EISimay

A városházán aktivisták jelentek meg, és Tarlós István főpolgármesterbe fojtották a szót. Az okot a hajléktalanmentes övezetekkel kapcsolatos intézkedések szolgáltatták. Az aktivistákat erőszakkal eltávolították. S ezzel ismét a nyilatkozatok korába léptünk a hajléktalanok ügyével kapcsolatban.

Legelőször azzal, hogy Tarlós nem akarta erőszakkal letörni a tiltakozást. Aztán mégis. De a belügyminiszter is például egyből odanyilatkozott, hogy a hajléktalanszállók befogadóképességét növelni kell. Miközben emlékezhetünk arra, hogy a workfare kapcsán Pintér Sándor már a kényszerközmunkák árnyképével is szemezett. De ettől eltekintve is a tüneti kríziskezelés van az intézkedések fókuszában. A nyilatkozatok alapján mindenképpen. Márpedig ezen a téren már korábban is jól teljesített az ország. Nyilatkozatokban, és demagógiák egymásnak feszítésében kifejezetten jók vagyunk. Annyira, hogy amennyiben az ország piaci áron fizetett munkahelyekből állna ugyanezen a szinten, akkor nem lenne szüksége a kormánynak az adatok kozmetikázására. Belevéve a foglalkoztatottak közé a külföldön dolgozókat, és a közmunkásokat. Holott az okokat valahol itt kellene keresni, és a tünetek helyett az okok tárházát kellene legalább megpróbálni bezárni.

Vagy legalább szűkebbre zárni azt a szekrényajtót, melyen a csontvázak potyognak kifele a hatósági intézkedések, valamint az azokat megalapozó törvények meghozatala nyomán. Az ugyanis teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy a hajléktalanok jó részének nem az önkéntes, önszórakoztató önfenntartási formája az utcán létezés. Mert életnek azért sokszor csak a szó biológiai értelmében tekinthető a hajléktalan-lét. Az elszegényedésüknek nem egy esetben utolsó lépése az, amikor az utcán próbálnak életben maradni. Még akkor is, amikor a családi háttér szétesése a közvetlen ok. Mert ennek a talajvesztésnek az előjátékai között gyakran ott találjuk a munkahely elvesztését, a tartalékok elfogyását, és a végletes szegénységet. Függetlenül akár a személyes készségek sorától, nyelvtudástól és diplomától. Ha ugyanis valaki több diplomával sem talál megfelelő állást, és maradnak számára az önfeladásra kényszerítő megoldások, akkor onnan már csak egy lépés lehet a teljes egzisztenciális és emberi összeomlás.

Ennek fényében kérdéses, hogy az optikai kedélyjavítás, illetve az ez elleni tüntetések mit lendítenek odébb. Az nyilvánvaló, hogy a közterületekről való eltüntetés a korábban említett összeomlást. Legfeljebb el lehet mondani, hogy tettek a hajléktalanság ellen. Különben persze nem tettek semmit, de a látszatot azért el lehet adni azoknak, akiket zavar a hajléktalanok kerülgetése a köztereken, vagy a lejmolók hadai. Márpedig ebbe a csoportba könnyen belekerül az, akinek a kisgyereke egy aluljáró lépcsőjén beletottyan a lassan lecsorgó húgyba. S miközben az adminisztratív kitiltásról ejtünk szót, természetesen meg kell állapítanunk, hogy a városházi demonstrációhoz hasonló fellépések sem oldják meg a problémát. Még csak szimpátiát sem feltétlenül váltanak ki. Fel lehetne még hozni a figyelem felkeltését, mint szempontot, de ebben az esetben körvonalazni kellene, hogy kinek a figyelmét akarják felkelteni, és mire.

A városban közlekedőket a hajléktalanokra nem kell figyelmeztetni, mivel a találkozások mindennaposak. Az okszerű megoldásra meg nagyjából annyi a személyes hatókörük, mint az izlandi alkotmányra. Vagy lassan akár a magyarra. A hatóságokét felesleges, mivel Pintér Sándor és Tarlós István egyaránt tud a hajléktalanságról. Ahogy az egész kormány is nyilvánvalóan tud róla. Már akkor, ha nem valahol Floridában élnek. Csak éppen nekik, a hatalom részéről teljesen megfelel a kialakult helyzet. A hajléktalanok kérdése ugyanis olyan, a szegénységet demonstráló kérdéskörbe tartozik, ami egyszerre alkalmas a még nem hajléktalanok egyfajta sakkban tartására, és az indulatok levezetésére a hajléktalanok irányába. Illetve az elszegényedett emberek irányába. Finoman sugallva, hogy őket lehet rugdalni, mivel nyilvánvalóan ők tehetnek a helyzetükről. Mert hiányzik belőlük például az a klerikális gerinc, amiből az emberi erőforrásokért felelős miniszter alighanem túltermelési válsággal küzd. Mert a közelmúltban is próbálta osztogatni az eszet ez ügyben. Bár azt sem lehet tudni, hogy miért nem a kormánypárti képviselőket szeretné ellátni előbb némi emberséggel. Pontosabban. De, lehet tudni.

Egy elégedett ember
Forrás: Magyar Hírlap

A szegények ellen fellépni ugyanis sokkal látványosabb, mint a szegénység ellen küzdeni. Az elszegényítés ugyanis remekül képes működtetni azt a pénzpumpát, ami a köz erőforrásait a kevés kiválasztott zsebébe juttatja. Egyben a közmunkarendszer biztosítja a rabszolgaszintű munkaerőt. Ha pedig sikerül kriminalizálni a szegénységet, akkor még jobb, mert akkor tényleges rabmunkásként lehet alkalmazni a birtokon az újkori zsellérséget. Ha akarja, ha nem. Na szóval! Akkor tulajdonképpen kinek is szólnak a demonstrációk? Egymásnak? Az kevés a megoldáshoz. Az egymással civódó ellenzék már kellően felőrölni látszik egymást ahhoz, hogy nekik is felesleges a színjáték. Mert az, hogy végső soron egy megoldáshoz nem vezető média-esemény csupán az látszik.

Tarlós leégetése ugyanis, mint több próbálkozás is mutatja, sikertelen kísérlet. A kormányzatnak kell egy ilyen agresszíven bunkó stílusú ember a „bűnös város” élére. Büntetésként. Meghatni nem lehet, mert ahhoz olyan tulajdonságok kellenének, amivel a főpolgármester nem rendelkezik. Humánum, empátia, lelkiismeret, és hasonlók. Nem volna célszerűbb végre a sok jogvédőnek, ellenzéki gurunak, civil aktivistának, segítő egyházfinak, és –nővérnek leülni egy gömbölyű kerek asztal mellé? Táblák mutogatása helyett, melyre szinte senki sem figyel. Aztán eldönteni azt, hogy a tűzoltás-szerű táblamutogatás helyett az okokra koncentráljanak a jövőben. Akkor talán nem néhányan, hanem néhány százezren fognak demonstrálni. A kampánykorszak küszöbén, a civil kezdeményezések iránti minden tisztelet fenntartásával, talán a politikai ésszerűség oltárán sem ártana áldozni valamicskét.

Andrew_s