Demonstráló közportások

A hatalmi gyakorlat kétségtelenül a velük szemben potenciálisan fellépők megosztása, egymás ellen fordítása. Annak érdekében, hogy ne alakulhasson ki a szolidaritáson alapuló egységfront. Ez olyan trivialitás, hogy szóra sem lenne érdemes. Amiért mégis eszembe jutott, az az MKKSZ legutóbbi felhívása a lyukas cipők újrahasznosítására.

A Magyar Köztisztviselõk, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete, miközben köszönt és minden jót kíván a Szociális Munka Napján, gyűjtést rendez lyukas cipőkből. Ezt két nap múlva, 2013. november 14.-én szeretnék Nemzetgazdasági Minisztérium főbejárata elé borítani. Miközben szolidaritásukról biztosítják Szociális Ágazati Demonstrációs Bizottság mai, november 12.-i demonstrációját. Ennek igazán nagyon örülhetnek azok, akikkel szolidárisak. S az, aki tényleg örül ennek, ne is olvassa tovább a sorokat. Meg esetleg a közszolgálatban dolgozók sem. Igazán kár lenne, ha esetleg olyan, ezen a területen dolgozó EMBERT bántanék meg akaratlanul, aki nem érdemli meg. Mert azért kétségtelenül sokan vannak, akik igazán áldozatos munkát végeznek azért a sokszor tényleg nevetségesen alacsony javadalmazásáért, amit munkájukért kapnak.

S ez független attól, hogy számos olyan, ma is a közért dolgozó embert ismerünk, aki igen komolyan hitt abban, hogy az Orbán-kormány írt nyújt majd bajaira. A szakszervezeti vezetőkre ez nem tudom mennyire igaz, de nem rémlik, hogy az akkori kormány melletti, egész országot átfogó, szimpátiatüntetést rendeztek volna a 2010-es választások előtt. Egyfajta, a Fidesz szívének oly kedves, obstrukció azonban mintha rémlene a korábbi híradásokból. De ez természetesen lehet személyes vélemény, illetve benyomás. Miközben a szakszervezeteknek tényleg nem az a dolga, hogy a politikai hatalom, vagy az ellenzék érdekeit védje. A dolgozók, a tagság érdekeit kell, kellene védeniük. Erre van. Erre találták ki. A hatékony fellépéshez azonban nem elegendőek azok a hírek, amik már egy éve is tömeges szívatásról szóltak. A valóban hatékony fellépéshez hatékony, látható, és megtapasztalható szakszervezeti munka, valamint kifele is jól kommunikált tevékenység kellene. Az első a beltagok meggyőzéséhez, a második a környezet szolidaritásának biztosítása érdekében.

A szakszervezetek belső munkáját ítéljék meg a tagok, hiszen ők tudhatják legjobban, hogy mennyire védik érdekeiket. Illetve mennyire igyekeznek a fizetési ollók zárására a közszférán belül. Ahogy azt is, hogy mennyire hatékonyak szakszervezetek a politikai nézetek talaján esetleg kicsírázó diszkriminációk elleni harcban. Az azonban szinte biztos, hogy az utca embere ebből keveset lát. Kevésbé van tisztában a valós jövedelemviszonyokkal a közszférában, és akár előítéletei is lehetnek a nézet-semleges tevékenységgel kapcsolatban. Vagy akár a nézet-semleges alkalmazással kapcsolatban is. Az átlag közszféra-felhasználót nem is igazán érdeklik azok a finomságok, hogy az ügyfélablaknál ülő munkatárs fizetése miként viszonyul a minisztériumi osztályvezetők, államtitkárok jövedelméhez. Töredelmesen bevallom, hogy a saját ügyét intéző állampolgárként engem sem igazán érdekel. Ott, és akkor, számomra, számunkra az adott dolgozó, az adott iroda képviseli a közszférát. Az adott hivatalt, vagy akár az egész igazgatási rendszert. Ahhoz tehát, hogy sokan ne egy kézlegyintéssel intézzék el az esetleges szakszervezeti tiltakozást, talán ezt sem ártana néha figyelembe venni.

Amikor ugyanis az ember azt érzi, hogy a jól ismert portás-effektus mentén packáznak vele a közhivatalokban, akkor nem igazán tudja szeretni az ügyintézőt. Nem, mint embert, hanem mint közdolgozót. Azt, aki a saját adóforintjából fizetett, elvileg őt szolgáló közemberként szívességet gyakorol. Amikor unott képpel közli, hogy mi mindent kellene még teljesíteni ahhoz, hogy elvégezze azt a feladatot, amiért alkalmazzák. Amikor kioktató hangsúllyal tesz szemrehányást az ügyfélnek, amiért az nem ismeri az összes jogszabályt, és annak összes változását. Vagy esetleg azokat a belső szabályozókat, amiről nem is kellene tudnia. Amikor az ügyfél órákat áll, jobb esetben ül sorban azért, hogy mindezt közvetlenül megtapasztalja. Nos, ilyenkor a közszférát sokan kívánják a pokolba. Az ott dolgozó lópokrócokkal egyetemben. S amikor azt hallja az említett ügyfelek közül valaki, hogy a közszférában dolgozó ügyintézők rosszul keresnek, akkor jön az említett kézlegyintés. Azzal, hogy „ezzel is túl vannak fizetve”, ami nem egy esetben akár igaz is lehet. Az ügyfelekkel találkozó, de minden emberi kapcsolatra alkalmatlan munkatárs adott esetben tényleg túl van fizetve. Mert nem ott, és nem azt kellene csinálnia. A feladatra esetleg alkalmatlan, vagy azzá vált. Miközben azon, esetleg munkanélküli ügyfelek között, akikkel packáz, százszor alkalmasabbak is lehetnek a munkájára.

Tudom, ez olyan sztrájktörősen hangzik. De van egy olyan érzésem, hogy többen átélnek hasonlót az önkormányzatoknál, munkaügyi központokban, közhivatalokban, vagy akár iskolákban. Talán a szakszervezeteknek néha azzal is kellene foglalkozni, hogy a sokszor jogosan elvárt társadalmi szolidaritás miért torkollik unott közönybe. Erről ugyanis nem mindig csak a magas politika tehet. Még akkor sem, ha megmozdulások támogatottsági hiányának a hatalom is haszonélvezője.

Andrew_s