A Jobbik és elvbarátainak igazsága

A NAV kapcsán felmerült botrány nyomán kialakult helyzetben sokat emlegetik azt, hogy végül nem került elegendő aláírás az ívekre. Az MSZP felelőssége kétségtelen. Még akkor is, ha lehet persze vitát nyitni arról, hogy az LMP-nek kit kellett volna először megkérdeznie. Az is nyilvánvaló, hogy a Jobbik egyike lehet a kialakult helyzet haszonélvezőinek. Közben pedig mintha zárójelbe kerülne az a korántsem apróság, hogy a Jobbik demokratikus választáson került be a Parlamentbe, és népszerűsége jelenleg sem nulla.

Lehet természetesen fanyalogni, lehet a Fidesz szélsőségek felé tett gesztusait emlegetni. Az utóbbit magam is többször megtettem már. A fanyalgás az egy másik kérdés. Lényegesen összetettebb választ kínálva, mint az a végtelenül leegyszerűsített magyarázkodás, ami szerint a Jobbikkal nem írunk alá semmit. S most felejtsük el ennek a gesztusnak a legutóbbi helyzetben a politikai öngólra hajazó voltát. Egy füst alatt széjjelebb tekintve kicsit a politikai színtéren. Majdnem azt írtam, hogy „hadszíntéren”. De szerencsére még nem tartunk ott, hogy polgárháborús körülmények ököljogászai gyakorolják a vélemény-artikulálás gyakorlatát. Amellett tudjuk, Orbán Viktor már ezt a szót is kisajátította a permanens harcai számára. Még akkor is, ha a szélsőségek ellen mintha nem is annyira harcolna. Ugyanakkor ettől még persze, mint említettem volt, kicsit széjjelebb nézhetünk.

Még akkor is, ha nem túl vigasztaló lesz a látvány. A panorámaképben ugyanis ott fogjuk látni a Jobbik öndicsérő transzparenseit, a még szélsőségesebbek könyvégetéseinek kormos füstjét, valamint azt a bizonyos népszerűséget. Aminek mértékén lehet vitatkozni, és lehet a közvéleményt kutatók módszertanát is górcső alá venni, de a ténye attól még tény marad. Alkalmasint persze, néha csak közvetve, de mindenki elismeri ezt a tényt. A Fidesz kétségtelen gesztusainak ugyanis semmi értelme nem lenne, ha nem lenne kinek gesztust gyakorolni. S céltalan gesztusokért kár lenne a másik oldalon is szót emelni. A panorámaképen tehát ott fogjuk látni az említett grafikonokat. Azok jelzésére, akik szerint a Jobbiknak igaza van. Valamint a Jobbik által Parlamentben megtestesített szélsőjobboldalnak. Márpedig erről a nézőpontról valamiért szemérmesen hallgatni illik a média számos szegmensében éppen úgy, mint a pártok kommunikációjában, stratégiai beszédeiben. Valamiféle struccpolitika forgatókönyvét követve. Holott érdemes lenne tudomásul venni azt, hogy bizony van, amiben igazuk van az említett szélsőségeseknek is. Félig.

Azt ugyanis nehéz lenne eltagadni, hogy számos felvetett probléma, amire reflektálnak, valós probléma. Például annak, akinek ellopják a termését, akit megvernek az utcán, akit meglopnak a buszon, akinek kifosztják a tanyáját, akinek megerőszakolják a barátnőjét vagy a lányát,... Annak nehéz megmagyarázni, hogy a közbiztonság annyira jó, amilyen jót el sem lehetne képzelni. Az éppen úgy szemközt fogja röhögni Pintér Sándor belügyminisztert, mint ahogy ostoba szépléleknek fogja titulálni a bűnözők jogait hangoztató emberi-jogi aktivistákat is. Számára a veszteség ugyanis ott helyben, azonnal, és közvetlenül megtapasztalható. Miközben a parlamenti csatározások puszta absztrakciók. Ez a helyzet leszűrhető még az internetes fórumok olvasgatása során is.

Ahogy a kicsit elvontabbnak látszó helyzetekben sem kell nagyon magasra emelni a lécet. Tévedés lenne azt hinni ugyanis, hogy az emberek ne akarnának büszkéknek lenni önmagukra, és ne akarnák különbnek érezni magukat másoknál. Nem véletlen az, hogy a nacionalista retorikának van kommunikációtechnikai alapja, és van befogadó közönsége. Ezt nem tudomásul venni szinte garancia a tömeges ellenszenv kivívására. Az emberek szeretnek büszkéknek lenni. Arra, hogy mások, mint a többiek, de legalább a származásuk különb, de legalább a közösség, amihez tartoznak különb. Ez olyan mélyen bedrótozott, amilyen mélyen belénk van égetve a valamikori horda-lét. Ezen sem megütközni nem érdemes, és sem elutasítani. Arra pedig már a kokárdás kampány is rámutatott annak idején, hogy az összetartozási jelképek kisajátításával milyen hatékonyan lehet ezen az alapon manipulálni, megosztani a tömegeket. De a helyzet ettől függetlenül is adott. Ha ebből kommunikációs probléma alakul ki, akkor a probléma is adott.

Pontosan úgy, mint a korábban említett és kézzelfoghatóbb esetekben is, melyekhez aztán olyan ügyek is kapcsolódhatnak, amelyek társadalmi méretekben „játszanak”. Az elharapodzó korrupció, a hatósági packázások, a hatalmi visszaélések, és számos olyan gond, melyek léte szintén aligha tagadható le. Akkor sem, ha a Jobbik veti fel. Az igazságtartalom tehát adott. A baj az, hogy amikor a Jobbik ellen foglalnak állást a pártok, szervezetek, akkor olyan látszatot keltenek, mint akik a problémákat is leseprik az asztalról. Holott a szélsőségesek igazának ezen a térfélen van vége. A féligazságok itt, a problémák megnevezésével, az azokra való reflektálóképességgel érnek véget. De attól még léteznek. A baj tehát nem itt, hanem a válaszkeresés szintjén van. A reflexiók módjai, a kérdésekre adott válaszok azok, amelyek a radikális jobboldalon embertelenek, aljasok, és a fasizmus korszakát idézők. Embercsoportok ellen uszítók, megfélemlítők, és az erőszakot preferálók.

S mégis. El kell ismerni az állításaik részigazságait. Enélkül az el-, illetve felismerés nélkül ugyanis az ellenzék valójában béna kacsa módjára próbál úszni az olajos ízben. A teljes elutasítással ugyanis megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy szintén reflektáljon a problémákra. Amikor teoretikusnak ható válaszokkal kísérletezik például a közbiztonság, magyarázkodásnak ható nyilatkozatokkal a korrupció terén, akkor az nem kínál valós, a megtapasztalás élményét kínáló alternatívát. Óhatatlanul hozzájárulva ahhoz a fasizálódáshoz, ami a weimari szakácskönyvet forgató hatalomnak egyáltalán nincs ellenére. Holott a féligazságokra adott, és programok helyett szinte pogromokat hirdető válaszok ellen nem lehet szemérmes ákombákomokkal felvenni a harcot. Harcot, mert az emberek lelkéért zajlik maholnap a küzdelem. Mint egy rossz fantasyban.

Az ellenzék felelőssége ebben hihetetlenül nagy. A kormánypártok reakcióit látva megkockáztatom, hogy kizárólagos. Nem fintorogva kikerülni kell a kesztyűt, hanem felvenni. Megtisztítani szélsőséges retorikát az embertelen mocsoktól, és a mélyében levő igazságmorzsákat új keretbe foglalni egy valós és hihető, de nem a fasizmus irányába ható programmal. Ha ehhez először hozzá kell nyúlni a fekáliás kesztyűhöz, akkor meg kell markolni. A szarossá vált kezet meg lehet mosni. Nem kell levágni. Még akkor sem, ha az ellenségek jobban szeretnék levágva látni.

Andrew_s