A jelenleg hazánkban tapasztalható helyzet
felveti azt a kérdést, hogy érdemes-e az ellenzékkel foglalkozni? Már csak
azért is, mert a következő kérdés az lehetne, hogy mi is az ellenzék ma
Magyarországon? No meg persze azon sem ártana elgondolkodni, hogy tulajdonképpen
ki és mit akar, illetve képes tenni? Ha ugyanis az ember szertenéz, akkor csak
a szkepszisnek állíthat szobrot magában.
Mely szobrot aztán nézheti ameddig könnybe
nem lábad a szeme.
Első reakcióként természetesen azt
mondanám, hogy érdemes az ellenzékkel foglalkozni. Még akkor is, ha a jelen
sorokat legépelve sem áltatom magam azzal, hogy pont ezen mondatok fogják
ráébreszteni a politikát a nagy igazságokra. Az ellenzéknek gondolt oldal
politikai szereplőinek egy része ugyanis egyfajta fatalizmust sejtetve hisznek
a saját kiválóságukban. Ami egy lépéssel a fal előtt talán már inkább túlzott,
mint megalapozott önbizalom. Az ugyanis kevés, hogy az akadály lebontására
erőteljesen koncentrálnak, de a csákányt mindenki a másik kezében látná a
legjobb helyen. Amikor pedig valaki önként nekiáll csákányozni, akkor a többiek
fanyalogva elfordulnak. Márpedig az ellenzéknek a Farkasházy Tivadar által
kijelölt vezetői valahogy mintha ezt tennék. Továbbra sem vitatva az egykor
volt szárszói
találkozó szervezőjének jó szándékát. Azonban már ideje lenne leszállni a
magas BMX-ről, és belenézni a realitások tükrébe.
A realitások, az ott sugallt helyzettel
szemben azok, hogy valójában, ahogy azt magam is többször leírtam, nincs
szükség egy vezérelvű, elitista ellenzékre. Vezérelvű, demagóg politikai erőnek
továbbra is ott van a Fidesz és Orbán Viktor. Az ő stadionjába teljesen
felesleges bemenni egy kis iszapbirkózásra. S bár nem biztos út a választási
győzelemhez, de talán meg kellene próbálni nem kiskorú hülyének nézni a
választókat. Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan nem azonos a „megmondom a tutit, nőjetek fel hozzám” szemlélettel.
Ebből a szempontból Gyurcsány Ferencnek teljesen igaza van akkor, amikor óv a csodavárástól,
és –ígéretektől. Magam ezt már egy éve is emlegettem: „kétségek
aziránt is legfeljebb a messiás- és csodavárók körét érintik, hogy az ország
gazdaságának stabilizálása kapcsán az „Együtt 2014” csapata is elsősorban
könnyeket és szívást ígérhet”. Annyiban tévedtem, hogy akkor Bajnai
Gordon volt az ígéretes vezető, mely kép lerombolásáért ő maga is elég sokat megtett. Beleértve
azt is, hogy értelmetlenül bár, de megpróbált alkalmazkodni az orbáni retorikához.
Az akkor várt, olajfa-szerű nagykoalícióból gyakorlatilag semmi nem lett.
A szélesebb szövetséget meg aligha segíti
elő az MSZP részéről elkövetett stratégiai hibák sorozata. Melyek közül a legutóbbi,
az adóvisszaélések kivizsgálása körüli, csak egy a sorozatból. Amin az utólagos,
a veszteség magyarázgatásának látszó, latolgatások
már alig segítenek. De az sem, hogy Botka László nyilatkozatháborúba
kezdett a DK-val való megállapodás kapcsán. Megint több energiát szentelve
annak indoklására, hogy mit, illetve kit nem akarnak, mint amennyivel esetleg
meg lehetne oldani a problémát. Esetleg észrevéve, hogy a demokratikus ellenzékiség
nem az, amikor valaki kiáll a tisztás közepére, és döngeti a mellét. Ahogy az
sem, ha meg akarja szabni, hogy ki legyen egy másik párt vezetője. A
Demokratikus Koalíció vezetése azokból áll, akiket a párt megszavazott a
tisztségre. Ráadásul van valami homályos elképzelésük, és kommunikációjuk, arról is, hogy mit, illetve miként szeretnének. A megállapodást ahhoz kötni, hogy kikből áll az említett vezetőség, az pont olyan, mint a
korrupció ellen küzdeni, de megszabni, hogy kikkel nem küzd ellen a korrupció
ellen. Ellenkező esetben ugyanis az MSZP reakciója is mérlegelendő lenne egy
fordított esetre. Ha valaki arról nyilatkozna, hogy bárkit szívesen lát az MSZP
szavazóiból, de Mesterházy Attila „monnyon le”.
Ehhez nem kell a hazugságok licitjét elindítani,
és értelmezési vitákat sem érdemes vívni. Van, ami kompetenciája lehet egy
kompromisszumra törekvő tárgyalás feleinek, és van, ami nem. A határok nyilvánvaló
áthágása felveti a szándékok komolyságának kérdését. Továbbra is fenntartva
azt, hogy nem kell okvetlenül szeretni ehhez a másik felet, hanem a célokat
tisztázva, együtt kell működni vele. Ha van közös cél. Ha nincs, az
természetesen más. De akkor meg teljesen felesleges a másikat, és a közönséget
hülyének nézni. Június óta csak súlyosbodott az a helyzet, hogy „lehet
racionális döntés a választás elvesztése is”. Ebben az esetben azonban
felesleges úgy csinálni, mintha komolyan venné valaki. S lassan itt tartunk. A
legfontosabb kérdés nem az lesz Bajnai Gordonhoz és Mesterházy Attilához, hogy
együtt vagy külön akarják megnyerni a választásokat. Egyre követelődzőbben
fogalmazódik a kérdés, hogy ilyen nyögve nyelős előkészületeket követően érdemes-e
egyáltalán nekifutniuk? Esetleg nem lenne-e jobb kiteregetni a kártyákat és
térképeket. Aztán hagyni békében csákányozni azt a brigádot, aki az aprómunkát
is vállalja. S nem feltétlenül csak bűnbaknak tenni meg az előre megfontoltan betlire vett választásokért.
Mert lehet, hogy nem ér át az adott csapat a
fal túloldalára. Az is biztos, hogy nem csak szentekből áll. De legalább nem
csak beszél arról, hogy „mi annyira, de
annyira akartuk”, és „annyira, de
annyira utáljuk Orbánt és rendszerét”.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése