2013. december 6., péntek

Rigoletto menórája

Egy bohócmaszk mind előtt
Forrás: http://www.cepolina.com/
Egy opera kapcsán sok mindent ki lehet emelni. Még a politika szintjén is. Számít, hogy mit! Egy köztéri tárgyat sokféleképpen lehet látni. Még az ideológiák szintjén is. Számit? Egy nyilatkozatban sok üzenet eldugható? Igen, és nagyon is számíthat.

Tegnap az Erkel színházban Rigoletto találta zsákban a lányát. Előtte, és ennek „örömére”, ahogy az egy operánál lenni szokott, sokat és hangosan énekeltek. Giuseppe Verdi korának zseniális zeneszerzője volt, és akkortájt nem volt mozi. Szinetár Miklós és Harangi Mária rendezésében pedig legalább a hagyományos stílusban látható. Amiről az ember elhiheti, hogy tényleg köze van az eredetihez. De most nem erről szeretnék szólni, mivel az operát szeretők valószínűleg úgyis ismerik ezt a klasszikust. Annak, aki pedig nem szereti, legyen meg a szabad joga az ízlés szabadságához. Amíg még meglehet. Talán ez a szabad választás az, ami tanárként is iránymutató lehetne, és talán a tanároknak is arra lenne jó felhívni a figyelmét, hogy a zeneirodalom klasszikusai adják a legjobb példákat a határokat átlépő kultúrára. Úgy általában. A konkrét 2013. december 5.-i előadás felvezetőjében nemzeti Rózsika-nénink azonban inkább valami olyasmit emlegetett, hogy a zene mossa át a lelkeket, és a tanárok ezt az élményt továbbítsák. Mert valami pedagógus-akciós előadás lehetett a tegnapi, és ennek ürügyén Hoffmann Rózsát is meghívták. A tanárok pedig illedelmesen megtapsolták az oktatáspolitikai titkok állami tudóját. Akinek eddigi munkássága nyomán sokkal inkább az agymosás jutott az eszembe, mint a lelkek tisztára zenésítése.

A zenekultúra nemzetköziségének kiemelése talán azért maradt el a mosogatás mögött, mivel pártja és vezére nem ilyen tőlük deviánsan elütő, de különben triviális szavakat vár el egy csinovnyiktól. Pedig annak fényében, hogy az általános közkultúrálódásra Jézus vallásának diszkriminálása vált inkább jellemzővé az utóbbi időkben, talán nem ártott volna. Különösen, mivel szintén tegnapi hír volt ez utóbbinak az egyik újabb bizonysága. Arról, hogy az Erkel-től nem is olyan messze, a Blaha Lujza téren megrongálták a menórát. Aminek nyomán az internet bugyraiban ismét forrongani kezdtek az indulatok. Leginkább olyan homályos ideológiák mentén, mai nemzetközi kulturális provokációra hivatkozik a zsidóság kapcsán. De nem egy esetben olyan szintű antiszemita elveket is bebugyolálva a sorok közé, amitől Jézus alighanem lejönne a keresztfáról, és anyja védelme érdekében korbácsolná meg a Bibliát csak homályos fényképen látott vallásgyalázókat. Akik különben nyilván akkor sem lennének bölcsebbek, ha Grönlandon születnek. Csak akkor a jégvirágokat rombolnák a zuzmók szellemisége nevében.

A baj az, hogy maguk mögött alighanem hatalmi támogatást sejtenek, mivel a nyilatkozatok nem egy esetben ilyesmit sejtetnek. Az, amikor az ország miniszterelnöke nem az antiszemitizmus ellen küzd, hanem megvédi a zsidókat. Mint a nyugdíjpénztárakat? Amikor a kormány vezetője nem vesz részt egy antifasiszta tüntetésen, melyen a jobbikos zsidólistázások ellen tiltakoznak. Amikor a kormányzat a külügyminiszterrel írat bértolnoki mosakodást. Amikor nem az antiszemitizmus a gond a miniszterelnöki sajtófullajtároknak, hanem az, ha egy külföldi TV-csatorna megemlíti a magyar rasszizmus előretörését. Ilyenkor a zuzmók előmászhatnak az agytekervények közül, és az általuk alkotta gyepen olcsó népszerűséget ígérhetnek a nekik otthont adó fejeknek. Mert a menórák rongálóinak szellemisége ellen mintha nagyon halk lenne a kormányzati tiltakozás. Miközben csendes összekacsintás vélelmezhető egy egyre nyilvánvalóbban kialakuló Fidesz-Jobbik koalíciós tengely mentén.

S ez értékeli fel a miniszterelnök minden olyan kijelentését, mely a fajelméleteket juttathatja eszünkbe. Például akkor, amikor azt emlegeti, hogy „egy veszélyeztetett fajta vagyunk”. S mielőtt bárki félreértené, nem az emberiség kihalásáért aggódik ilyen veszettül, hanem a gyermekszülések hazai statisztikáit értékeli. Miközben a globális aggódással szemben, a hazai jövőt illetően, sokkal inkább egy nagyon komoly gazdasági bajt jelezhet előre a csökkenő gyermeklétszám. Veszélyeztetve például azon rétegek majdani nyugdíját, amely réteg tagjainak annyira megvédték az öngondoskodását. S nyilván a következő generációkra hárul a magyar kultúra értékeinek megőrzése is. De a „fajta”, akkor, ha szaporodásról, gyermekről esik szó, biológiai fogalom. Amikor tehát Orbán Viktor ezt emlegeti, akkor óhatatlanul felmerülhet a sorok közti kikacsintás a hungarista fajelméletek felé. Más dimenzióba helyezve azt is, amikor oktatáspolitikai államtitkára nem a zenekultúra nemzetköziségét, hanem az agymosás allegóriáját nyújtja át az őt megtapsoló tanároknak útravalóul. Kérdés maradhat persze, hogy mikor fogják Rigoletto asztalára tenni a menórát a következő, talán Vidnyánszkyra bízott, rendezésben.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook