2013. december 21., szombat

Közerőszak-tevés a hungarobarakkban

Fotó: EISimay
A nemi erőszaknak a fizikai hatásokon túlmenően van egy nagyon komoly pszichológiai hatása. A félelem, a kiszolgáltatottság és a megalázás megélése. Ezt csak fokozza, amikor az erőszak állatok által következik be. Nem véletlen, hogy az egyik legaljasabb vallatási technikaként ismert a kutyákkal való megerőszakoltatás. Azonban az initimitás megtörése, a kapcsolatok megszakítása, az izoláció egyébként is személyiségromboló. Hatalmi alkalmazása az alávetettség érzékeltetésének eszköze.

Korántsem véletlen, hogy a diktatúrák eszköztárában a nyilvános vetkőztetés is ott szerepel a személyiség megtörésének eszköztárában. Ami szintén megfigyelhető volt a koncentrációs táborok esetében, mint az egyik eszköz annak érdekében, hogy megtörjék az odaszállítottak pszichikai ellenállását. Amihez nyilvánvalóan hozzájárult az eredeti szocializációs környezetből való kiszakítás, az emberi viszonyok szétrombolása. Megszakítva azokat a kapcsolatokat, amelyek egyfajta biztonságérzetet, a közösség megtartó erejét jelenthették. Végső soron elérve azt, hogy kevés kivételtől eltekintve úgy érezzék az emberek, hogy egyedül maradtak, és csak magukra számíthatnak. Amikor csak a személyes túlélésük számít. Ez a hatás hozzájárult, hogy hiába voltak számos diktatúra számos táborában sokkal többen, mint a kezelőszemélyzet, mert a kitörés kísérletéig sem jutottak el legtöbbször. Akkor sem, amikor már csak fásultan várták a megsemmisülést. A személyiség megtöretése ugyanis, többek között, végzetes beletörődést is jelent.

Az ugyanakkor csak tévképzet, hogy a diktatúrák eszköztárából a fenti végletes megnyilvánulásokkal analóg, bár finomabb eszközök mára teljesen kikoptak volna. Az emberi viszonyok szétrombolása sokszor nagyon alattomosan, de töretlenül zajlik akkor, amikor a szomszédok kölcsönös feljelentése, vagy akár csak annak lehetősége szétrombolja a közösségi bizalmat. Amikor tehát tart a huzavona az ügynöktörvények körül, vagy publikussá teszik a névtelen feljelentések nagy számát, azzal nem csak a közösség feljelentőkészségét demonstrálják. Az utóbbiban akár blöffölni is megéri, mert a kialakuló bizalmatlanság gátjává válik a szolidaritásnak, a nagyobb léptékű ellentéteknek a kisebb körben, közös érdekek mentén való félre tételének. De világosan látszik például az is, hogy amikor közmunkásokat hosszabb utazásra kényszerítenek, bírósági ügyeket áthelyeznek, akkor az egyén kiszakítása a „megszokott” környezetből ugyancsak egyfajta pszichológiai fegyverré válik.

A közösségi bizalom szétrombolásának az egyes egyén esetében is egyfajta fásultság a következménye. Kifele biztosan. Különösen akkor, ha egzisztenciálisan is sakkban tarthatóak az emberek. Ha félni kell amiatt, hogy ki láthatja meg akkor, ha részt vesz egy, a hatalom által nem preferált rendezvényen. Ha fenyegethető a munkahelyének elvesztésével, az akár indok nélküli előzetes letartóztatással, fekete autókkal, és csengőfrásszal. Pusztán azon az alapon is, ha valaki névtelen feljelentést tesz. Az emberek, személyiségük roncsainak mozaikkockáit pátyolgatva, bezárkóznak. A lakásukba, önmagukba. Amikor ez eléri a társadalom teljes atomizáltságát, akkor egyetlen virtuális barakká válik a közösség. Akár zene szól a táborzenekart közvetítő hangszóróból, akár a táborparancsnok együttmozdulásra utasító intenciói. Vagy akár a tábor mindenki másnál előbbre való kőtörési teljesítményét magasztalják a hatalom hangjai. Valójában az is fásultan legyint magában, aki utasításra kiáll a barakk folyosóira, és túlélésének zálogát a mosolygási elvárás, és a tapsolásra utasító parancs teljesítésében látja. De az individualizálódás olyan gátat jelent, ami a személyiség mélyébe rágja bele magát. Eljuttatva az egyént a teljes kiszolgáltatottság érzéséig. Amihez nyilvánvalóan hozzájárul a környezet erőszakos, és számára ötletszerűnek tűnő megváltoztatása.

Lett légyen az akár csak a virtuális környezetben bekövetkező változások sora. Amilyen például a jogi környezettel reprezentálható közösségi játékszabályok tetszőleges átirogatása a „célszemélyek” feje felett, és általuk ellenőrizhetetlenül. De ebbe a körbe sorolható az is, amikor az épített környezetben következnek be olyan változások, amelyek felett nincs valós kontroll. Az ötletszerű stadionépítéseknek, a Margit-sziget jogi áthelyezésének, a Városliget tervezett szétdúlásának ugyanis van egy ilyen üzenet is. Az, hogy „én ezt is megtehetem, és nem tehetsz ellene semmit”. Analóg módon azzal, mint a vallatásnál az, hogy „ha akarom, levetkőzöl, terpeszbe állsz, és még tapsolsz is, amikor a kutya rád mászik”. Ráadásul a közösség ellenállásának megtörésének a folyamatát maguk a már bekövetkezett események tovább erősítik. Jól mutatja ezt az ellenállást jelentő megmozdulásokon részt vevők alacsony, és csökkenő száma. Valamint az, hogy egyre többen legyintenek beletörődve sorsukba. Aki tud, menekül. Aki tud, az országból, aki tud, az a mindennapoktól, a közösségektől, önnön lelkiismeretétől. Az emberek elzárkóznak, bizalmatlanok, és bezárkóznak.

A barakk-hatás az ellenzéki megmozdulások létszámain kívül mással is lemérhető. Pontosabban, a csökkenő létszámmal egy más jelenség is finom-kalibrálható. Az, hogy egyre többen képtelenek kilépni a parancsra-sorakozással rájuk kényszerített szerepből. Akkor sem, ha különben a nagyobb léptékű ellentétek ellenére, az adott helyzetben, az érdek közös lenne. Ahogy a lakótelepen elromlott lift megjavítása sem csak az egyik, vagy másik lakó érdeke, hanem mindenkié. Például Margitsziget, illetve a Városliget sorsa, a családon belüli erőszak, a közterületek állapota mind olyan szegmense a közösségi életnek, ami pártállástól függetlenül érintene mindenkit. A jobb-, és baloldali emberek gyereke egyaránt nem fog tudni játszani a tereken, a Parlamentben pöffeszkedő vak komondor pedig mindenki családjára nézve jelenthet rossz példát. Amikor tehát a barakkba zárt nők egy része pártállás alapján nem ép fel az erőszak ellen, akkor az a diktatúra egyik strigulája.

Amikor csak azért nem lépnek fel tömegek egy intézkedés ellen, mert a tüntetést az ellenzék szervezi, az nem csak a kormányzat támogatását, hanem a belülről húzott személyiség-falakat is jelzi. Elzárva azokat a gondolatokat is, amik szólnának: „bűnsegéddé válsz a közösség elleni csoportos erőszaktevésben”.

Talán célszerű lenne, és ebben az ellenzéknek, de a még gondolkodni képes jobboldalnak is felelőssége van, ráébreszteni az emberek arra, hogy igaz a vers: „vétkesek közt cinkos aki néma”. Mielőtt értékeink kifakulnak a jelenből, mielőtt rájuk egy virtuális világ áldozati fája fog csak emlékezni, és mielőtt a történelem pár sorral tovább lép Babits Mihály Jónás könyvében:
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.

Andrew_s

1 megjegyzés:

Comments on Facebook