Disszertáció, Szakdolgozat, Morál

A minap Erdő Péter testvére, Fülöpné dr. Erdő Mária rektorasszony phd-dolgozata kapcsán szóltam a disszertációkról. Az említett dolgozat, életrajzilag közölt, előzményei kétségtelenül egyfajta forráshiányt sejtetnek. Miközben ez szimpla trehányság, felületesség következménye is lehet, azért még felvet további gondolatokat is.

Röviden áttekintve az előzményeket:

• Az említett forráshiány részben arra vonatkozik, hogy a dolgozat egyrészt nem megtekinthető, és a tényleges megvédéséről kevés adat áll rendelkezésre;
• Ugyanígy nem sikerült közvetlen adatot találni a dolgozat nyelvére, védésének körülményeire;
• Még a címét is csak közvetve, az azt bíráló egyik professzor munkásságából sikerült megtudni;
• A cím alapján vélelmezett témájából a rektorasszony egyetlen előadást tartott, ami igencsak soványka tudományos, publikációs alapnak tűnik egy phd-dolgozathoz;

A továbbgondolásra serkentő egyik jelenség kétségtelenül a felsorolás harmadik pontja. Nem azért, mintha okom lenne immár bőséges alapnak tekinteni a phd-dolgozathoz egy gyakorlatilag szóbeli közlést. Ahogy a publikált önéletrajzban, a kutatások listájában szerepeltetett egyik téma sem igazán fedi le a dolgozat címe által sugalltakat („Diákok és szüleik médiahasználati szokásai (2000)”). Lévén nem a multimédiás oktatásról látszik szólni. Ellentétben azokkal a munkacímekkel, amiket a rektorasszony által, tanszékvezetőként, „felügyelt” BA-s, illetve MA-s dolgozati témák fednek le. Ezek a „Média és pedagógia – hatások, lehetőségek empirikus vizsgálatok tükrében” a BA-t, illetve „A média lehetőségei hit átadásában” az MA-t végző hallgatók számára. Közülük az empirikus kutatásokat javasló szakdolgozati téma már 2008-ban is része a szakdolgozati témalistának. Amiből természetesen két dolog biztosan nem következik azonnal. Sem az, hogy valóban készültek a témában szakdolgozatok. Sem az, hogy azok tartalma, eredményei kerültek be a rektorasszony phd-dolgozatába.

S most hagyjuk is magára kicsit Fülöpné dr. Erdő Mária dolgozatát, mert a diákok készítette szakdolgozatok kapcsán talán érdemes kicsit mélyebben belegondolni a helyzetbe. Különösen azért, mert évente százával készülnek szakdolgozatok a különböző felsőoktatási intézményekben. Olyanok, amelyeknek legalább egy konzulensük, és általában két bírálójuk van. Joggal és kötelességgel felruházva arra, hogy kiszúrják az esetleges plágiumokat a számukra elérhető irodalom alapján. Amelynek adatbázisába, optimális esetben benne vannak a korábban elkészült szakdolgozatok is. Tegyük fel tehát, hogy ezek mind, de legalább a döntő többségük, önálló munkát tartalmaznak. A diák erőfeszítéseivel gyűjtött kísérleti eredményeit, illetve irodalmi adatgyűjtéseit feldolgozva. Munkájában a konzulense segíti, és a sikeres védés esetén együtt örülnek az eredményeknek. Lehúzzák a pezsgőt, majd a függönyt, és mindenki megy a dolgára.

A konzulens számára, különösen, ha éveken keresztül, jobbára hasonló témában, számos diákkal tart kapcsolatot nyilvánvalóan nem ér itt véget a történet. Az adott eredményeket joggal érezheti részben a sajátjának is. Valószínűleg több joggal is, mint amikor egy kutatócsoport, egy intézet, egy tanszék vezetője azon az alapon kér társszerzőséget egy publikációban, hogy ő is ott ül a heti értekezleten. Mely utóbbi jelenség korántsem új, és szinte tradíciószámba megy. Olyan szocializációs alapot tekintve, amire építkezve a konzulens is érezheti magát részesnek a diák eredményeiben. Mint említettem, nem is feltétlenül ok nélkül, mert az ő pedagógiai segítségével kerül elvetésre a mag, amiből az ő segedelmével cseperedik fel az új eredmények bokra. Ugyanakkor ott növekedhet benne évről-évre a tüske is, hogy egy szakdolgozatban mégsem szerepelhet ott társszerzőként. Az, hogy ez a tüske kifejlődik-e, és milyen keménnyé válik, nyilván a konzulens emberi kvalitásaitól, hiúságától, önbizalmától, és egyéb tudományos karrierjétől is függ. De a lehetőség adott. Ahogy a helyzet morális oldalról is felvethet kérdéseket. Azt például, hogy mennyiben használhatja fel, gyakorlatilag ingyenmunkásként, a diákot a saját tudományos pályafutásának egyengetésére. Illetve azt is, hogy kié a diák eredménye, mennyire használható fel szabadon.

A morálisan megalapozott válasz alighanem az, hogy: „semennyire”, „a diáké”, és „semennyire”. A látszólagos gordiuszi csomó átvágására pedig ott van kardként a társzerzőség intézménye. A konzulens nyilvánvalóan nem lehet a diák társzerzője a szakdolgozatban, azonban lehetnek társszerzők egy tudományos publikációban, előadásban. Például olyan felállásban, hogy megszületik a szakcikk, és abban megjelenik a diák is, mint szerző. Még akkor is, ha nem végzett az egyetemen. Mert a munkája akkor is lehet elismerésre méltó, és az erőfeszítései méltánylandók, ha értelemszerűen nem számít a tudomány nagy öregjének. Akkor pedig, ha akár diákgenerációk eredményeinek összehasonlításából születik egy komplex dolgozat, akkor abban ott szerepelhetnek a korábbi publikációk, és valamennyi, a témával foglalkozó szakdolgozat az irodalomjegyzékben. Elhárítva a gyanút is, hogy a konzulens simán lenyúlta a diákság munkáját. Bízva abban, hogy a hierarchikus viszonyok miatt nem igazán lesz reklamáció. Különösen, ha a volt diák hetedhét határon túl van addigra. Vagy az említett komplex dolgozat van hetedhét haton túl megvédve, Ott, ahol a nyelvi eltérések miatt aligha fogja a konzulens kiszúrni a diákoktól felfele irányuló „lenyúlásokat”. Ám ez megint olyan vágányra terelné a gondolatokat, hogy talán nem is annyira véletlen a váci rektor szlovák nyelvterületen beadott doktorija. Ahol aligha kerül boncasztalra a főiskoláján védett diáki szakdolgozatok sora. Márpedig nem szeretném efelé terelni a szavakat, mert az említett disszertációt nem látván, az irodalomjegyzéke sem ismert.

Sokkal érdekesebb és általánosabb érvényű lehet az a gondolat, hogy vajon morálisan minden diák estében érvényesül-e az egyenlő szerzői elbírálás? Munkájuk vajon mindig elismerésre kerül-e akkor, amikor konzulensük, vagy annak egy kollegája, beosztottja beemeli a saját munkásságába? S az elveken túl, egy magasabb tudományos fokozat elbírálásakor vajon a gyakorlatban is érvényesül-e az a megalapozott elvárás, hogy a plágiumot a diákok dolgozatai tekintetében is vizsgálják? Nyilvánvalóan annak örülnék, ha így lenne. A diákok érdekeit, későbbi emberi pályafutásukat tekintve tehát egyáltalán nem attól lennék „beljebb”, ha Vácon más lenne a gyakorlat. Már csak azért sem, mert az ott végzettek további generációk moralitását fogják meghatározni.

Andrew_s