Hittérítő utókarácsony

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

A Karácsony, mint egy alapvetően vallási alapokkal rendelkező ünnep multával, de még részben a hatása alatt, érdekes azt olvasni, hogy egyházilag hoznak létre hittannal foglalkozó munkacsoportot. Márpedig az evangélikus egyház pontosan ezt tette. Olyan körülmények között, hogy az ember azt hihetné egyenesen az egyházak kérése volt a kötelező hittan bevezetése. De tudjuk, hogy nem.

Egyébként józan, mondhatni üzleti mérlegelés alapján is nehezen hihető, hogy bármelyik egyház szeretne sokkal inkább elidegenítő, mintsem híveket toborzó pedagógiai akciókat. Ez szeptemberben is világos volt. Ahogy a NAT-tervezet nyilvánossá válásától ismert probléma a szülők döntése alapján megvalósuló potenciális megbélyegződés is a hittan vagy erkölcstan választása kapcsán. A most éppen a KDNP színeiben politizáló Hoffmann Rózsa szerint azonban a kötelező hittan egy sikertörténet. Míg mások azt a véleményt hangoztatják, hogy a hittannal foglalkozni álprobléma és az egész ügy túl van lihegve. Elvégre mi más is lehetne valaki, mint keresztény. Ez nem kérdés sokak szerint. S nem veszik észre, hogy pont ezzel teszik kérdéssé, és egyáltalán nem túltárgyalttá a hittan ügyét. Ugyanis egyáltalán nem triviális, hogy valaki pont Istenben higgyen. Mégis, az elvileg szekuláris állam legfelsőbb köreiből jön folyamatosan olyan üzenet, ami privilegizáltan kezeli a vallások egyikét. Mely üzenetek közül talán az egyik legharsányabb, hogy miniszteri szinten egy lelkész felel az oktatáspolitikáért.

Azért az oktatáspolitikáért, melyről éppen a hittan kapcsán, és az említett egyházi munkacsoport megalakítása során mondták ki a legsúlyosabb kritikák egyikét. Még akkor is, ha talán nem annak szánták. Az a megállapítás, hogy a kötelező hittan, illetve erkölcstan bevezetése „olyan meglehetősen gyorsan bevezetett rendszer, amely igazán most, menetközben forrja ki magát”, ugyanis aligha tekinthető másnak. Az oktatáspolitika ugyanis életekkel, sorsokkal játszik. Abban bízni, hogy majd menet közben kiforrja magát, és addig is csontig nyal a politika az egyházaknak, aligha más, mint a következő generációk semmibe vétele. Ráadásul olyan területen, melynek összes hibája, összes izzadságszagú kínlódása a gyermek életszemléletébe fog beívódni. Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke sem állít mást, amikor azt mondja, hogy „mi [az evangélikus egyház] azt szeretnénk, ha a hittan segítségével a gyerekek közösségre találnának a gyülekezetekben is és oda beépülnének”.

Ezzel különben újabb tápot adva annak a pedagógiai vitának is, hogy a hittannak tulajdonképpen mi keresnivalója van az iskolákban egyáltalán? Nem a felekezetek által bérelt tantermekben, hanem tantárgyként. Az ugyanis világos, hogy az erkölcsöt nem lehet tantárgyként megtanulni. Lopni nem csak az erkölcstanórákon nem szabad, hanem általában sem. Ha valaki hisz Istenben, illetve az általa választott Istenkép valamelyik egyházában, ez a hit aligha szorítható tanórák keretébe. Még csak nem is alternatívái egymásnak. Amikor tehát a kormány lelkészi hivatalaként működő Emmi ezt az egészet beerőszakolta a tantervbe, akkor talán pont a leglényegesebbről feledkezett meg. Az judaista vallások istenképei által biztosított szabad akaratról. Mert úgy tűnik, hogy az Isten demokratább és liberálisabb, mint az ő nevében sertepertélők itt a Földön. Ellenkező esetben fel sem merülne a kérdés, hogy a hitéletnek a gyülekezetekben van a helyük, és nem kell az iskolákat proto-gyülekezetekké, ideológiai edzőtáborokká silányítani. Miként a Kádár-korszakban hiba volt, azonképpen az Orbán-korszakban is hiba.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az európai kultúra megértését ne segíthetné a vallási gyökerek megértése. Például csak üdvözölni lehetne olyan órákat, ahol az összehasonlító vallástörténettel ismertetik meg a diákságot. S akkor talán nem kellene közismereti közelharcot vívni egyes fórumokon, annak megértetésére, hogy a zsidó, a keresztény, az iszlám és a mormon hit is közös gyökerekkel rendelkezik. Ahogy azon sem, hogy egyik sem előrébb való, mint a másik, hanem más. De lehetne szólni a közel-, és távol-keleti vallásokról, az emberségben nem egyszer közös tanításokról is. Nem elválasztva a gyermeket, ideológiai falakat építve a diákok közé, hanem a kölcsönös megértést szolgálva. Még akkor is, ha tudom, a való élet simán felülírja a messze levő nagypolitikát. Mert miután a csemeték kipipálják az éppen aktuális szellemi esztergapad óráját, haveri alapon és közösen fognak bulizni, és legyinteni az egészre. Jó esetben teljes joggal.

Így, belegondolva, mégis jó lehet a kötelező hittan. Sőt! Minél kötelezőbb, annál jobb. Mert kevesen csömörlenének meg jobban a nem egy esetben álszenteskedőn egyházközpontú, és a Bibliával nem egy esetben távoli viszonyban sem álló szólamoktól, mint amikor kötelező olvasmánnyá teszik. A problémát azonban ebben azt jelenti, hogy a számos vallásban megjelenő, és korántsem csak a kereszténység által képviselt erkölcsi alapértékek is mennének a közismereti levesbe. Az meg külön megválaszolandó kérdés marad a mindennapokra, hogy amikor a politikai nyomás, napi közhangulatkeltés, és a populista demagógiák a hittan gyakorlatilag kötelezővé válásának irányába hatnak, akkor vajon az ebben részt vevők tényleg „miként végezhetik úgy munkájukat, hogy az ne tűnjön erőszakos hittérítésnek”.

Andrew_s