Erkölcs vagy hit.

Isten szeme a csillagok között
(forrás: cosmiclog.msnbc.msn.com)

A hitvilágok általában olyan régiek talán, mint maga az ember. Gyökerei szinte biztosan a barlangrajzok szerzőinek világába, vagy még mélyebbre nyúlnak. Ezen alighanem semmilyen modern hitértelmezés nem vitatkozik. Annak ellenére, hogy a különböző istenek megjelenése, majd eltűnése folyamatosan kísérte végig az emberiség az emberiség kultúrtörténetét. Így az a helyzet, ami a jelen kor világvallásainak a Föld nevű bolygó jelen lakóinak pillanatnyi szellemiségét szabdaló állapotát jellemzi, csak egyfajta pillanatfelvétel. Elég ehhez azt figyelembe venni, hogy volt idő, amikor a kereszténység is csak egy friss hajtása volt a számos szellemiséget hajtó bokornak.

Amiért ez eszembe jutott, az egy interjú, melyet a minap halottam, és amelyben új nemzeti alaptanterv kapcsán került szóba a hit és az erkölcs tanítása. Mert, mint tudjuk, az új NAT önálló tantárgyként vezeti be a hittan oktatását, mellyel szemben alternatívaként az erkölcstan kerül be (http://hvg.hu/itthon/20120206_nat_erkolcstan_hittan). Az időközben elhangzott érvek sok olyan szempontot feltártak, melyeket kiegészíteni alig lehet talán újakkal. Olyanokkal minden esetre nehéz, melyek túlmutatnak a pusztán indulati elemeken. Mert a hitélet az, ami alkalmas az indulatok felkorbácsolására. Még akkor is, ha ezek nyilvánvalóan nem kisebb, vagy nagyobb vallásháborúkban nyilvánulnak meg. Levezetődhetnek akár internetes fórumokon is, és sokszor jobb is, ha az indulatok ezeken a helyeken jelennek meg. Mert a vita hevében akár továbbgondolásra alkalmas újabb felvetések is megjelenhetnek.

Az azonban szinte biztos, hogy reguláris tantárggyá avatni akár a hittant, akár az erkölcstant hibás gondolat. Még akkor is, ha nem egymás alternatívájaként szerepelnek. Az utóbbi megoldás ráadásul óhatatlanul megbélyegez. Mert biztosan hitetlen, ad abszurdum rossz ember-e, aki az erkölcstant és nem a hittant választja. Sőt, nem is ő, hanem szülei. S erkölcsi ismereteiben vajon sérült lesz-e az a gyermek, akinek szülei a hittant részesítik előnyben. Miközben persze ez a hittan tanítás nem valami elvont valami, hanem nagyon is konkrét vallási irányzat hittana. Így végső soron még abban az értelemben is megbélyegző lehet, hogy az erkölcstant választók családja felett ott fog villogni a jelzőfény, miszerint családja nem a katolicizmus Jahve -jében hisz. Mert bár Isten megnevezhetetlen, azért korunk Magyarországában a hit gyakorlatilag az ebben a vallási környezetben uralkodó istenképben való hitet jelenti.

A megbélyegző hatás ugyanakkor nem csak a családok között, de még a gyermekek között is megbélyegző lehet. Mert óhatatlanul lesz olyan diák, aki ide, míg más oda jár. Ugyanakkor nem opcionálisan, mint a különóraként tartott hit-tanítás esetében, hanem az órarendbe gyömöszölten, kötelező jelleggel. Márpedig a kis-, és nagyobb diákok ilyen, a szellemiséget érintő kérdéseken kívül is hajlamosak politikailag kevésbé korrekten kezelni a szemüveges, kövérkés, vagy éppen tehetséges társaikat. Ebbe a rendszerbe egy, alapvetően a család választását tükröző újabb megkülönböztető bélyeget bevinni pedagógiailag aligha indokolt. Mert nem tűnik valószínűnek, hogy a gyerekcsapatok közösséggé alakulását segíti, és aligha lesz jobb hatása, mint a család anyagi helyzetét tükröző külsőségeknek. Azzal a különbséggel, hogy a közel azonos társadalmi csoportokból jött gyermekcsoportok megosztására is alkalmas. Szinte előre borítékoltan megtanítva a szellemi értékek, a világnézeti különbségek mentén való szegregációt. Mert a gyermek a szegregációt is tanulja, és ugyanígy tanulja a viselkedést ezekben a szegregációs helyzetekben.

De pedagógiailag valószínűleg más tekintetben sem jó, ha ezek a tárgyak a hivatalos órarend kötelező részeivé válnak. Alapvetően ugyanis mind a hittan, mind az erkölcstan morális értékrendeken alapuló tantárgy. Márpedig a moralitás tanulásakor sokkal célszerűbb a példák követése alapján való tanulás. Az ha az ezt érintő normarendszert a csoporthoz, társadalomhoz alkalmazkodó szocializációs folyamatok részeiként sajátítják el, teszik magukévá. Mert nehezen elképzelhető helyzet lehet, ha a tanár felszólítja a diákot, és felelteti abból, hogy szabad-e hazudni, és a válasz milyenségétől függően le is osztályozza. De ugyanez igaz lehet akár a bibliai parancsolatok esetében is. Ugyanakkor kötelezővé tenni mindezeket egy további, immár emberi veszéllyel jár.

Ahogy a kötelező olvasmányok számonkérésétől sem fogja több gyermek megszeretni az olvasást, a kötelező moráltárgyakról sem lesz jobb és nemesebb. De kevésbé jobb, és nemesebb még lehet. Mert részben a szülői választás, részben a kötelező jelenlét miatt óhatatlanul kötelezettségként jelenik meg a tárgyak óráin való részvétel, valamint az azokkal kapcsolatos akármilyen feladat. Ha tehát a gyermek esetleg korábban szívesen elment templomban, nem biztos, hogy kötelezővé téve azt, továbbra is ez lesz a helyzet. Az erkölcstan órán elhangzottakkal szembemenni pedig szintén lehet egyfajta demonstráció az iskola, a világ ellen. Amennyiben ez bekövetkezik a tárgyak bevezetése a NAT kapcsán éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mind a hittan, mind az erkölcstan esetében, mint amit vélhetően szántak ezeknek a tárgyaknak. Némi túlzással azt is lehetne állítani, hogy akinek ez az ötlete támadt vagy a pedagógiát nem ismeri, vagy a gyermekközösségeket, vagy a diákokat. Vagy esetleg egyiket sem, miközben valami kényszeres, akár félreértelmezett politikai megfelelési vágy munkál benne. Ami érthető lenne akkor, ha nem generációk sorsáról lenne szó.

Így viszont aligha jó megoldás az említett tantárgyaknak a bevezetése kötelező jelleggel. Különösen annak fényében, hogy a jelenleg elérhető vitaanyagban az szerepel, hogy az erkölcstant is az éppen aktuális „… egyház és az adott egyház nevében eljáró jogi személy hatáskörébe utalja”. Végső soron a szabad választás látszatát csak a szülők egyfajta átveréseként kínálja fel a tervezet. Márpedig érdekes erkölcstan-oktatási alap lehet egy tervezet, ami éppen annak jegyében sérti, szabadnak tűnő felajánlása esetén, a valós választás morális igényét.

Simay Endre István