Unortodoxia újratöltve

Forrás: Orientpress

Orbán Viktor világképében az országnak mindenki ellensége, aki, és ami, neki nem tetszik, illetve vele szemben kritikus. Volt itt már ellenség az IMF, az EU, az említettek egyes tisztségviselői, a komcsik, a nem annyira komcsik, és még ki tudja mi minden. Alapvetően alighanem a legnagyobb ellenségek közé bekerülhetnek a történelem, a logika, és az összetett mondatok. Az előbbiekkel kapcsolatban ismerjük Klinghammer István oktatáspolitikai ars poetica-ját. Az utóbbira pedig a The Wall Street Journal-nak adott legutóbbi interjú lehet az egyik példa.

Orbán Viktor szemszögéből az interjúkkal csak a baj van. Akkor, ha nem obersovszki-díjas mikrofonállványokkal van körbevéve. Néha talán még akkor is, ha igen. Amíg ugyanis egy, akár parlamenti szószéknek látszó, hordóról kell szólni az alattvalókhoz, és a buszokkal biztosított hithű hívekhez, addig nem kell indokolni, és nem kell bonyolult szószerkezetekkel megvívni. Bőven elég a mondanivaló alapszövetébe beültetni a következőket:

• Isten kiszemelt vezetőnek;
• Igazam van;
• Mindenben igazam van;
• Aki szerint nincs, az az ellenségem;
• Aki az ellenségem, az a Ti ellenségetek is;
• Aki az ellenségem, az az ország ellensége;
• Az ország Isten kiválasztottja;
• Aki szerint nem, az a világ ellensége;
• A világ ellenségei ellen én, Orbán Viktor vagyok az egyetlen, aki áll a tájfunban;

Innentől kezdve lehet békemenet-szerűségeket szervezni, szóvivőkkel erősíteni a tőmondatokat. Az utóbbiakat pedig olykor lecserélni, mivel amint egy mondat érdemi részébe bekerül egy vessző, hazugságon fogják őket. Tehát az érdemben összetett mondatokkal, az indoklási igénnyel is csak a baj van. Nagyobb baj már csak a memóriával, és a már említett történelem ismeretével lehet. Az utóbbival már csak azért is, mert a magyar történelem ismerete kikezdheti a szélsőségeknek nyújtott gesztusokat. Holott rájuk akár égető szüksége lehet a vezérnek, amennyiben egy választási vereség kapcsán esetleg városi blokáddal kívánna bosszút állni. De ne szaladjunk ennyire előre. Elvégre a jelek szerint korántsem biztos, hogy az ellenzék annyira meg akarja nyerni azt a választást.

S különben is, adott egy hosszú Orbán-interjú. Elégedjünk meg ennyivel. Beleértve a sorok közti memóriateszteket is. Akár az olyan kijelentések kapcsán, hogy: „Azt mondhatom majd novemberben a magyar embereknek, hogy mindenkinek, aki dolgozni akar, megvan erre a lehetősége”. Bár nem teljesen világos, hogy melyik novemberre gondolt, mivel alig valamivel korábban még tíz évet kért a munkahely-teremtési programra. Azokra a kérdésekre, hogy „mit?” és „mennyiért?” viszont megadta a választ, mivel a kijelentésre a közmunkaprogramok kapcsán volt szó. Tehát alapvetően egy akár bértüntetőként is bevethető munkásságra gondol, és annyiért, amely összegre megélhetési alapként a saját kommunikátorai sem képesek érdemben gondolni. Így az, hogy „van lehetőség dolgozni a létfenntartásért”, alapvetően azt jelenti: „dolgozhatsz, amit komisszárjaim mondanak, de a fizikai túlélésen kívül mindent felejts el!”. A történelemből tudjuk, hogy voltak ilyen megoldások korábban is. Szélsőséges megvalósításai polgárháborúkhoz, éhséglázadásokhoz vezettek. Már akkor, ha elhinnénk Orbán Viktor kijelentését. A rövid-távú memória ugyanis azt tanúsítja, hogy hasonlókat már egy éve is mondott egy interjúban. Az eredményét magunk körül láthatjuk. Az adósság erőltetett, gazdasági, termelési alap nélküli, leszorításának hatásához elég a közép-távú memória. A romániai rendszerváltás előtti Ceausescu-korszakra emlékezve.

Nagyjából ugyanerre a korszakra, de akár a hazai történelemre is emlékezhetünk annak kapcsán, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarországon növekszik a nemzeti intézményekbe vetett bizalom”. Mondhatnánk, persze, hogy centiről centire növekszik. De ne vicceljük el a kérdést. Elég röhejes magától is, ha merünk kuncogni. Mielőtt az oroszlánok elé vetnének. Amikor ugyanis a teljes intézményrendszert centralizálják, és a centrális, intézményeket kizárólagos, és akár kivételes hatáskörrel ruházzák fel, akkor hova tud fordulni az alattvaló? A létező intézményekhez. Milyen intézmények ezek? A nemzeti orbánium territóriumai. Ezt orbanánián, Orbán banánköztársaságán, kívül nem bizalomnak, hanem kiszolgáltatottságnak hívják általában. Alkalmasint a tanácsrendszerig és üzemi pártitkárokig lenyúló apparátus hasonló jellegét már megtapasztalta az ország annak idején. Akkor is nagy volt a bizalom, meg a megfélemlítettség. Annyira, hogy négyötödöt meghaladó mért népszerűség mentén bukott meg a rendszerváltásnak nevezett aktus során.

Igaz, azt a rendszert sem a Turul, sem Isten nem pártolta. Ellentétben Orbánnal, aki Isten nevében fütyül arra, hogy merre megy a világ. Mert az a kijelentése, hogy „az európai politikai gondolkodás fővonalát ma a haladás képzete határozza meg” egy másik, azt követő mondat fényében ezt tükrözi. Az a mondat úgy hangzik, hogy „A magyar kormány ezzel szemben abban hisz, hogy Isten teremtényeiként élünk, és nem gondolja, hogy létezne bármiféle célkitűzés Európa történelme számára”. A két megállapításból világosan látszik, hogy Orbán Viktor egy személyben a kormány, és ő abban hisz, hogy Isten számára más utat jelölt ki, mint a környező világnak. A haladást pedig vigye el az ördög. Az az ördög, mely a sorok közti részletekből kiüzeni Orbán Viktor messianisztikus komplexusának minden realitással, és a haladással szembe menő hitvallását.

De erről nyilván majd a megátalkodott The Wall Street Journal tehet egy idő után. Illetve mindenki más. Mert Isten személyes küldötte és pártitkára nem tévedhet.

Andrew_s