Történelemoktatási káoszunk mindennapja...

... a magyarkodó hangoskodás. Amiről ez eszembe jutott, az két jelenség, mellyel szinte folytatólagosan sikerült találkoznom. Nem, nem mentem semmilyen tömegtüntetésre, sem szittyuló táborozásra. Pusztán felmentem az internetre, és előtte végigutaztam egy esti buszjáraton a fővárost. Ez utóbbi esetében jó lenne azt mondani, hogy meglepett a zsidózó ifjúság jelenléte, de sajnos ez elég álszent megállapítás lenne. Sajnos, amikor az emberek belső tartását megtöri a napi politika, és a parlamentben is a nyílt antiszemitizmus, illetve az általános idegengyűlölet határán billegnek egyes képviselők, még a hallgatólagos támogatottság sem teljesen hiányzik az esetek egy részében.

Az idegengyűlöletnek nyilvánvalóan köze van ahhoz is, hogy annak személyében, akinek nyelvét, kultúráját nem értjük, könnyebb megtalálni minden baj egyetemes okozóját. Olyan ez, mint amikor a közgazdaságilag képzetlen ember számára a bankrendszer jelenik meg egyetemes hibásként. Meg persze ilyenkor, a személyes vezetési hibák felismerése, elismerése helyett, könnyebb rámutatni a populista ideológusnak valakire azzal, hogy „nézd, ő tehet mindenről, mert én vagyok az egyetemes ész letéteményese”. Aztán ki tudja milyen károknak kell bekövetkezni ahhoz, hogy a tömegek újabb irányba legyenek hajlandók nézni. Ugyanakkor nem véletlen, az sem, hogy ilyenkor könnyen a preventív önvédelem áldozatául esik az, aki véletlenül magasabb szociális intelligenciával, általános ismeretszinttel rendelkezik. Mert az értelmiségi létnek inkább ezek lehetnek az általánosabb ismérvei, mint az egyetemek egyikén beszerzett valamilyen papír.

Az általános ismeretek összecsipegetéséhez azonban akár az érettségi megszerzése is elegendő garanciát jelenthetne. Ám amikor érettségi közeli korban levő ifjak akként osztják meg a világot, hogy magyarok és a többiek, akkor valahol nagy baj van a történelemoktatással, vagy akár csak a gondolkodó elmék pallérozásával általában is. Pedig állítólag az asszociatív és absztrakt gondolkodás képessége az egyik ismérve annak, hogy nem állatlábon leledzünk, és állítólag valami Homo sapiens kiemelkedett a főemlősök közül, és embernek nevezi magát. S hogy a diszkriminatív magyarkodás, azaz az idegenek elutasítása miért jelzi az oktatás csődjét? Egyszerűen azért, mert őseink nem itt emelkedtek ki a főemlősök közül.

Azt nagyjából hajlandóak ugyanis még ezek a fura ifjak is elismerni, hogy az ősmagyarok lóháton, szekéren, gyalog, de mindenképpen hosszas utazás nyomán keveredtek be a Kárpátok medencéjébe. Az is erősen valószínű, hogy a törzsek önmagukban is valami zárt szociális közösségként léteztek, mintegy többnemzettségű csapatot alkotva. A Duna mente sem volt éppen kihalt vidék. Aki nem hiszi, sétáljon el Aquincumba. A Római Birodalom határvidékén táborozó meglehetősen vegyes összetételű katonaság és segédszemélyzet, illetve a helyi lakosság aligha valószínű, hogy köddé vált a magyar törzsek közeledtének hírére. Sokkal valószínűbb, hogy többé-kevésbé beolvadtak a honfoglalók soraiba. Mert bármennyire is bántja esetleg az öntudatos prüdériáját sokaknak, alig valószínű, hogy a magyar törzsek másként viselkedtek volna, mint számos más háborúskodó megszálló a történelem során.

A lakosságtizedelő fekete halál, a XV. századi ábrázoláson
(Toggenburgi Bibliában)

A későbbi történelem során sem valószínű, hogy az európai keresztút mentén soha sem jöttek létre vegyes házasságok. Különösen akkor, amikor spontán vagy szervezett módon számos betelepedés zajlott a Kárpát-medencében. Jöttek besenyők, kunok, jászok, zsidók, örmények, szászok, és sokan mások. S természetesen nem szabad megfeledkezni a török megszállásról sem. Korántsem valószínűtlen, hogy a telefonkönyvek több oldalnyi nemzetiségalapú vezetéknév tulajdonosainak ősei között bizony ott találjuk azokat az idegeneket, akiknek nevüket is köszönhetik, és akik ellen olykor annyira kikelnek. Mert a fegyveres háborúk mellett arról sem érdemes megfeledkezni, hogy egész Európa lakossága többször vesztett biológiai háborút a járványokkal szemben. Olyan járványokkal szemben, melyekben a lakosság erősen megtizedelődött. Márpedig a járványok elmúltával a benépesedés „hozott anyagból”, a területen életben maradt populációból indult meg. Alighanem a biológiát és nem a családfakutatást részesítve előnyben. Ahogy egy kis szigetre sodródva a buszon utazó említett társaság tagja sem biztos, hogy az ellenkező nem anyakönyvi kivonatába szeretne bele. Vagy ha igen, akkor végtelen sajnálat, és a kihalás lehet csak osztályrészük. 

Hogy ezek után lehet-e valaki büszke az országra, melynek lakosaként született, és határai között felnőtt? Természetesen igen. Mert a magyar történelemnek része a török megszállás falusi földművelője éppen úgy, mint az osztrák uralkodóházzal megalkuvó nemes. A magyar nyelven írók, és a műveiket magyar nyelven olvasók éppen úgy, mint az ősök szokásait fenntartó, rovásírással jegyzetelő hagyományörzők. Mert a történelmünk tesz minket naggyá, és nem az előítéleteink. A történelem ismerete azt hiszem segíthet abban is, hogy valaki úgy legyen büszke magyar, a szó legtágabb értelmében, hogy ehhez ne kelljen gyűlölnie alanyi jogon mindenki mást maga körül. Már csak azért is, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül idézhesse Rejtő szállóigéit vagy Radnóti verseit, melyek nélkül ugyanúgy szegényebb lenne a magyar kultúra, mint Arany balladái nélkül. De végső soron a kocsmai falfirkák szintjén felülemelkedő oktatás ezek ismeretében is segíthetne.

Simay Endre István