Olvasztó Imre, nyugodj békével, Bendegúz örök lelkében

Az öngyilkosság alighanem az egyik olyan társadalmi jelenség, amiben hazánkban, valóban, és tradicionálisan jól teljesítünk. Ezért szinte biztosan mindenkinek van véleménye ezzel kapcsolatban. Annyira, hogy esetenként politikai revolverezésre is felhasználják azok, akik szerint bárki halála alkalmas, a vele való sakkozás megengedhető lehet a saját pozíció erősítésére. Már csak ezért is érthető, hogy az etika oktatásával kapcsolatban magam is foglalkoztam a kérdéssel korábban.

Azonban kétségtelenül egészen más az, amikor olyan valaki vet véget a földi létnek, akit az ember személyesen ismer. Még akkor is, ha csak futólag, egy-egy köszönés erejéig. Még ebben az esetben sem olyan hír, amit az ember szívesen olvas az interneten. Márpedig az a hír, ami az MTI, illetve Borsonline híreiből állt össze ezek közé tartozik. Száraz, alapvetően rendőrségi hír: „Ma reggel Fót és Csomád között egy férfi holttestet találtak a rendőrök”. Talán ezt követően is szinte kegyeletsértőnek tűnik a hirdetés a Borsonline-on, hogy „Játsszon és nyerjen!”. Mert ugyan mit? A halál nem játék. Még akkor sem feltétlenül, ha színpadon játssza el valaki.

Olvasztó Imre ezt nem a színpadon játszotta el. Holott játszott filmszerepet. Egyet, de sokaknak életre szólót. Az „Indul a bakterház” című filmben játszotta Bendegúz szerepét. A film kultuszfilmmé vált. Bendegúz pedig felnőtt. Nyomdász lett. Halálakor is nyomdász volt, akinek családja lett. Valós családja, valós gyerekekkel. A halála pedig valós halál lett. Nyakában kötéllel. Valós halállal befejezett valós élet. Könnyedén azt lehetne mondani, hogy döntött, és megítélni nincs hatásköröm. S tényleg nincs. Még akkor sem, ha tudom, sokakban most kérdőjelek villódznak. Sokaknak a könnyek függönyén támadó réseken át. Olyan mondatok után, melyek a személyes felelősséget feszegetik. Olyan mondatok, kérdések után, hogy vajon meg lehetett volna előzni? Netán csak időben kellett volna szólni? Netán csak felfigyelni valamire, amiről csak utólag derült ki a jelentősége? Talán egy félmondat volt, ami átdobta a végső kötelet a faágon?

Talán egy fél mondat, egy gesztus, ami csak Bendegúz számára volt a végső csapás. Egy fél mondat, egy gesztus, amit sokszor, szinte önkéntelenül mondunk, és számtalanszor hallunk? Mert hányszor, de hányszor próbálkoznak az emberek a másikban az embert megszólítani, megzsarolni, megbántani? Sokszor. Sokszor nem is számolva a rombolással, a valós sebekkel. A sebekkel, melyben lassan elvérzik a lélek. A lélek halálát pedig csak követi a test halála. Nem, nem tudom mi volt az utolsó lökés, mely ellendítette a kötelet. Ahhoz nem találkoztam Bendegúzzal eleget.

Ám annak ellenére, hogy nem értek egyet a döntéssel, lelkének békét kívánok. Azt a békét, mely ellentétben áll a hívők makacs, lélekromboló átkával az öngyilkosok számára. Az életet nem azért érdemes élni, mert a lélek megfélemlítése tartja a testet a földön. Ugyanakkor megnyugvást, megbékélést kívánok minden ismerősnek is, aki most felelősnek érzi magát. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nincs jogom feloldozni senkit önmaga előtt. S miközben remélem, hogy Bendegúz lelke immár sebtelen szállhat, remélem azt is, hogy megbocsát a hátramaradottak közül mindenkinek, aki a döntésben szerepet sejt magának.

„

....

„Bárczi Benõt én meg nem öltem,

Tanum az Ég, s minden seregi!

Hanem e tõrt én adtam neki.

„Bírta szivem’ már hû szerelemre, -

Tudhatta, közöttünk nem vala gát:

Unszola mégis szóval „igenre”,

Mert ha nem: õ kivégzi magát.

Enyelegve adám a tõrt: nosza hát!”

S vadul a sebbõl a tõrt kiragadja,

Szeme szokatlan lángot lövell,

Kacag és sír, s fennvillogtatja

S vércse-visongással rohan el.

Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,

Táncolni, dalolni se szégyell;

Dala víg: „Egyszer volt egy leány,

Ki csak úgy játszott a legénnyel,

Mint macska szokott az egérrel!”

„

Arany János: Tetemrehívás (részlet)

Andrew_s