Rendszerabúzusból jeles ELTE-megoldás

Klinghammer István, a felsőoktatás megbízott komisszárja annak idején világosan kinyilatkoztatta, hogy az országnak se pénze, se kedve bölcsészeket képezni. A bölcsészekkel, és általában az értelmiségiekkel is csak a baj van. Belekötnek a szakócák méretébe, csiszolásába, és ellenszegülnek akkor, amikor a rendes közmunkás hang nélkül, és meghunyászkodva kotorja a trágyát a nagyságos urak után. Az ELTE tehát a legutóbbi húzással nem tett mást, mint végrehajtotta a felsőoktatás nagyurának óhaját.

Az, hogy az említett nagyúr annak idején mindannyiunk pénzén tanult, épített karriert, és szerzett tudományos hírnevet, azt borítsa feledés. Lehet, hogy így jobb mindenkinek. Az oktatásügy megannyi további vezetőjének is, akiknek többsége megúszta hallgatói szerződések nélkül, és a képzésük költségének utólagos befizetését is ügyesen titkolták. De ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy az ELTE teljesíti a kívánalmakat. Akár akarva, akár akaratlanul szolgálva a nagyúr óhaját. Az óhajt, ami szerint az értelmiséggel csak baj van, és a bölcsészek semmi értéket sem képviselne. Az történt ugyanis, a HVG információi szerint, hogy az ELTE elbénázta a diplomaigazolások kiállítását. Lefelejtve az igazolásokról a kiállítandó diplomák számát.

Apró kis szám, de nagy dolog egy tanulmányait folytatni kívánó diák életében. Különösen akkor, ha a hiba a felhasználás határideje előtt egy nappal derül ki. Amikor is a vidéken, vagy külföldön tartózkodók számára nem feltétlen áll rendelkezésre a szükséges teleport-varázs az időbeni javítás inicializálására. Az ELTE Bölcsészkar Tanulmányi Osztálya (TO) tehát igazén jól teljesített. A klinghammeri skálán alighanem jól, a diákok szempontjából pedig alighanem csapnivalóan. Ha valakinek tudnia kell ugyanis azt, hogy miként kell kinéznie adattartalmában egy igazolásnak, akkor a TO-tól igazán elvárható. Normális esetben ugyanis ezért, ezért is tartják. Azért, hogy figyelemmel kísérje az oktatás adminisztrációját érintő szabályokat, szabályozókat. Az, hogy ebből a diákok, és nem csak az ELTE-n, olykor csak a packázást és a portás-effektust érzik, az persze egy más dolog. A TO-nak ugyanis alapvetően nem a diákok alávetettségre szocializálása a feladata. Ami nem jelenti azt, hogy ne vállalnának ebben olykor oroszlánrészt. Például az olyan kijelentésekkel, hogy: „Nézze! Mindenki szeretné időben és rendben leadni a jelentkezését, de ez nem mindenkinek adatik meg”. Ami elhangzása esetén csak azért nem kirúgási feltétel, mert nem lenne egyedi.

Az országos közhangulatban sem. Mert mit várjon el az ember gyereke egy egyetemi bürokratától akkor, ha országos korrupciókat is vállrándítással vesznek tudomásul a tömegek. De TO szinten sem, mivel annak idején magam is megtapasztaltam, hogy milyen izgalmas a túlhatalmaskodó TO-bürokratával megvívni a harcot. S átvetetni vele egy kérvényt, amit azért nem akar átvenni, mert „nem szokták megadni” a kérelem tárgyát. De az nem az ELTE BTK volt. S ezen lovagolni igazán méltatlan azokkal a százakkal szemben, akik a képzés diákcentrikus robotosaiként „csak” végzik a dolgukat a TO keretein belül. Szívem szerint javasolnám a diákoknak egy TO-optimus díj megalapítását, mivel a képzések eredményessége legalább annyira múlik rajtuk, mint a magisztereken.

Akik körében a Klinghammer István nevével immár fémjelződött oktaásügy szintén mélyre engedte a fűnyírót. Mert az értelmiséggel csak a baja van a diktátoroknak. Ne képződjenek hát annyian. Bölcsészek meg különösen ne, mert velük aztán pláne csak a baj van. Ennek ellenére az ELTE BTK ügye nem csak erről szól, hanem egyfajta rendszerabúzust sejtet. A rendszer van packázás-orientáltan összeállítva. A képzési nyilvántartások országos egységesítésére már olyan régi a törekvés, hogy a Neptun rendszerét is az hozta életre. Annak tehát semmi akadálya nem lenne, hogy valóban létezzen egy egységes képzési nyilvántartó rendszer, melynek csak egy-egy, a személyes adatok tekintetében leválasztott alrendszere működik az egyetemeken. Ebben az esetben a diáknak nem lenne más dolga, mint bejelölni a továbblépési szándékát és az informatikai rendszerek tehetnék a háttérbe a dolgukat. Összelapátolva a képzési adatokat, felcímkézve az esedékes egyedi diploma számával és továbblökve egy másik rendszerbe, amikor onnan ezirányú kérés érkezik.

Nem ördöngösség, és ilyen faladatok kicsiben az informatikai szakképzésben annak idején belépő-színtű feladványok voltak. Mivel a diákokkal továbbra is foglalkozni kellene, a TO személyzetét sem csökkentené. Ellenben jelentősen csökkentené a diákok kiszolgáltatottságát, a packázás lehetőségét, és a végén még nem tanulnák meg hol a helyük. Egy rendszerben ahol az értelmiséggel csak a baj van. Különösen, ha autonóm, nem packázáshoz szocializált, bármikor gazsuláló, és szüksége esetén, szája szélét megnyalva, térdre ereszkedő értelmiség.

Andrew_s