Munkanélküliek! Kurvulásra felkészülni!

Forrás: Felsőfokon.hu

A munkanélküliséggel kapcsolatban szinte közhelyszerű megállapítás, hogy az magas. Miközben persze az is kétségtelen, hogy léteznek álláshirdetések, és erre hivatkozva szokták emlegetni a strukturális munkanélküliséget. Annak jellemzésére, hogy az állás nélküliek és a pozícióajánlatok nem egészen ugyanazt a szegmenst fedik le. Ugyanakkor a létező állásajánlatokra is érzékelhető az erős túlkereslet, ami aztán azt eredményezi, hogy igen sokszoros túljelentkezésekkel szembesülnek a foglalkoztatók.

Alkalmasint ennek a helyzetnek egy igen pofátlan interpretációja az, amikor egy politikus, nevezetesen a miniszterelnök, kiáll, és a közmunka presztízséről kántál. Elfeledkezve arról, hogy éppen a politikájának a szemétdombra valóságát jelzi a közrabszolga-program „kapóssága”. Az, hogy a megalázóan alacsony munkabérért is emberek ezrei kénytelenek gazsulálni és megalázkodni. Ez a szellemiség természetesen szivárog lefele, és a közszférában foglalkoztatottak nagy részével szemben ugyancsak éreztetik a kiszolgáltatottságot, a zsarolhatóságot. Elvégre valóban bármikor találnak olyan közmunkást, aki fele bérért örömmel elvégzi a munkát. Az éhhalál előli menekülés jegyében avatva sztrájktörővé a munkanélkülit. Mert van az a helyzet, amikor az opportunista túlélés marad az egyetlen vezérlő erő. Például az illető családja érdekében. Még akkor is, ha utána elkerüli nagy ívben a tükröket. Nem azért, mert dolgozni szégyen, hanem azért, mert köphetnékje támad önmagát, és megalázhatóságát látva. Azonban ez nyilván csak az egyik oldala a helyzetnek.

A strukturálisnak nevezett, de valójában simán a túljelentkezésről szóló vetülete ugyanis a munkanélküliségnek az, ami a közszférától függetlenül megérinti azt, aki az utcán van. Látszólag remek fórumokat szerveznek az álláskeresőknek, ahol felvonulnak a munkaadók, és kínálják a pozíciókat. No meg felmérik azt, hogy valójában milyen túljelentkezés van egy-egy pozícióra. Nyilvánvaló érdektől vezetve, mivel a lehető legkisebb munkabérért az adott pozíció szempontjából akár túlzott képességekkel, készségekkel rendelkező jelöltet akarván megszerezni. Az álláskeresők, és ezzel a jelentkezők nagy száma miatt speciális szűrőfeltételeket alkalmazva a jelentkezőkkel szemben. Ha pedig nem bírják maguk, akkor kiadják az előválogatás munkáját egy-egy állásközvetítő, illetve fejvadász cégnek. Költséghatékonyság szempontjából érthető módon, de szakmailag nem egy esetben indokolatlanul.

Az ugyanis gyakorlatilag kizárt, hogy egy fejvadász cég alkalmazottja a golyóstoll összerakásától a rendszerinformatikáig, mindenhez értsen. Miközben az ő foglalkoztatása ügyében a többiekkel azonos szempontok játszanak szerepet. Megspékelve a hatalomnak azzal a látszatával, hogy övé a döntés mások karrierje felett. Igazi portássá avatva azt a különben talán jó szándékú, de pedagógiai, szociológiai érzékkel alig megáldott ifjút. S bár udvarias marad talán a végtelenségig, azért érezteti a hatalmát, mivel ezzel kívánja esetleg kompenzálni a saját részleges alkalmatlanságát. Az pedig csak hab a tortán, amikor fejvadász cégek vezető tisztségviselői tartanak előadást, vagy írnak könyvet, arról a munkanélkülieknek, hogy miként kellene jobban eladniuk magukat. Nekik. Lényegében alig különbözve attól, mintha egy bordélyház igazgatója tartana előadást az utcán kolduló lányoknak arról, hogy miként lehetnek menő kurvák az ő nyilvánosházában. Alapvetően nagy ívben tojva arra, hogy a másik is ember, akinek talán nem az a leghőbb vágya az életben, hogy a fejvadász cégek talpa alatt csússzon-másszon. De azért az említett előadásoknak nagy keletje van. Elvégre addig, amíg több diplomával is kockázat nélkül megalázhatóak az emberek, addig miért is ne tennék.

Azonban nyilvánvaló, hogy hasonló effektus, illetve defektus akkor is tapasztalható, ha nem egy arcoskodó fejvadász ül le tárgyalni. Az egyes cég-képviselők humán-faktora sokszor alig nagyobb. Alapvetően szintén érdektelenek abban, hogy a másik oldalon is egy emberi lény ül, és nem egy rabszolga, akit az ő kénye-kedve szerint raboltak frissiben. Nem vitatva persze, hogy sokszor valahol megreked a rendszer a két állapot között. Aki állást keres, az bőven megtapasztalhatja azokat a helyzeteket, amikor a cég képviselői nem adják át a kiválogatást egy külső cégnek, de a saját dolgozói is gyávák a döntésüket felvállalni. Ilyenkor jönnek azok a helyzetek, amikor látszólag, vagy valóságban robotokkal levelez az álláskereső. A cég honlapján be kell ehhez regisztrálni, kitölteni minden olyan adatot, aminek különben semmi köze az adott pozícióhoz, majd miután jelentkező a lábméretét is megadva bejelentkezett, akkor kap egy automatikus levelet. Többnyire arról, hogy nyugi, majd válogatunk. Hogy kicsoda, milyen szempontok alapján, ahhoz semmi közöd hozzá, tehát várj.

Igazán kifinomult verziója ennek a megoldásnak az, amikor egy idő után megjön egy szintén automatikus elutasítás arról, hogy „bocs, de nem téged dobott ki a gép”. Pontosabban de. Kidobott a rendszerből, húzz el isten hírével. Természetesen nem ezzel a szöveggel, de lényegében ezzel a tartalommal. Teljesen PC-üzemmódba kapcsolva hajítva ki valakit a fogaskerekek közül. Hadd landoljon a pofáján az a szemtelen, aki méltatlanul merte zavarni köreinket. Mert mi vagyunk az úr, a munkáltató, élet és egzisztencia urai és parancsolói. Nem vitatva azt, hogy az említett rendszerek üzemeltetői, minőségbiztosítói, fenntartói, és inspirálói órákig tudnak beszélni az etikus kiválasztás mítoszáról. Miközben ugyanezek a kihajítós libellék azok a helyzetek, amiről mintha szemérmesen szeretne mindenki megfeledkezni. Arról, hogy a munkanélküliség nem csak statisztikai adat, hanem annak talaján törik meg az emberek tartását, önbecsülését, gerincét, és jövőképét. Amíg állásban van, addig bevezényelve nyelvét a főnök ánuszába, és kirúgva akkor, ha nem elég nyálas, langyos és meleg. Ha pedig, megsértve a vezető záróizmát, utcára kerül, akkor minden egyes jelentkezéssel, és embertelen kezeléssel, illetve visszautasítással roppantva egyre mélyebbre.

Amikor tehát állásbörzékről, és azon a fejvadászat kiválóságainak előadásairól hallunk, akkor talán érdemes lehet majd felidézni a fentieket is. Ahogy akkor is, amikor a politikusok szövegelnek a munka becsületéről, a beszállító-ipar remekléséről, és a recesszió szerintük remek állapotáról. Egy gondolatot szentelve azoknak, akik gerincének napjai meg vannak számlálva. Ahogy a zsebükben kuporgó utolsó pénzek is. Már csak azért is, mert miközben az átlagos munkahely-keresési idő még megalázkodva is évnél hosszabb, az állam három hónap után kidobja a rendszerből az állását vesztett embert. Utána mehet segélyért kuncsorogni, vagy éljen meg, ahogy tud. Mert a politika kevély, mint a cégek, és embertelen, mint a dajak fejvadászok. Bár a dajakok, természeti népként, talán nem is voltak annyira embertelenek. A kiszolgáltatottsággal való visszaélés azonban nem avatja sem a politikát emberségessé, sem az egyes cégeket, és különösen nem azok megbízottjait az emberek megmentőivé.

Andrew_s