 |
| Fotó: EISimay |
A hatalomnak mindig és mindenhol
kétségtelenül nagyobb lehetősége van a további előnyök halmozására. A
történelem egyik nagy tanulsága lehet azonban ebben a kérdésben, hogy ennek folyamata,
ha úgy tetszik hatalomfelfogása, korántsem egyforma. Az egyik vonulat lehet az,
amikor a hatalom nagyban játszik, és kulcspontok uralmát biztosítva, az „élni,
és élni hagyni” elvét képviseli. Mondhatni nagyvonalú. Míg ennek ellenpárja
lehet, amikor a hatalom a középszer, a pitiánerség diadala.
A bármelyik esetben, a hatalom
természetesen a kulcspozíciók uralását tekinti a hatalom első céljának. Ez
törvényszerű, mivel a hatalmi pozíció konszolidálásához ez nélkülözhetetlen. Elmondható,
hogy ezek azok az elsődleges hálópontok, melyekre fel lehet fűzni a
befolyásolás további rétegeit. Innen kiindulva tulajdonképpen egyszerűen,
néhány hierarchikus szinten keresztül, lehet befolyást szerezni a folyamatok
nagy részére. Gyakorlatilag a 80:20 –as szabályt is érvényesnek tekinthetjük
annyiban, hogy a hierarchia felső ötödének uralásával a befolyás négyötöde érvényesíthető.
Miközben ez a felső ötöd annyira messze van a mindennapoktól, hogy közvetlen
kapcsolatba csak nagyon kevesen kerülnek vele. De itt születnek a törvények, és
itt koncentrálódik a gazdasági befolyásolás képessége is. S alkalmasint a haszon
nagy része is itt csapódik le. Lett légyen ez a haszon akár közvetlen gazdasági
előny, vagy „csak” a politikában érvényesülő, és azon keresztül ható
befolyás-képesség.
A nagyvonalú hatalmi berendezkedés ezen a
szinten elegendőnek tekinti az uralmat. Az, hogy végső soron egy konszolidált,
a hétköznapoktól gyakorlatilag elemelkedett hatalmi befolyás kialakul, biztosíthatja
a saját túlélését és élni, érvényesülni hagyja az „alsó” négyötödben
besorakozókat. Elvi és gyakorlati lehetőséget biztosítva arra, hogy saját
utánpótlását szolid módszerekkel, a feltörekvők hatalmi és gazdasági
képességeire alapozva biztosítsa. Tulajdonképpen tehát nem csak nagyvonalú, de
nyílt struktúráról is beszélhetünk. Nyilvánvaló és áttekinthető motivációs
rendszerrel, és ezért meglehetős hatékonysággal működve a társadalom teljes
metszetében. Külsőségeiben leginkább arról ismerhető talán fel, hogy nem
szükséges a hatalom állandó, nyilvánvaló, és erődemonstrációja. Anélkül is
gyakorlatilag önfenntartó a rendszer, mivel a hatalom nem, vagy csak nagyon
közvetett módon konfrontálódik a mindennapokkal. Például annak a felismerésnek
a hatására, hogy az befolyás maradék négyötödének megszerzésével, az aránytalanul
nagy energiabefektetés haszna a teljes rendszer tortájának mindössze a kisebbik
szelete.
Ezzel szemben a pitiáner hatalom az,
amelyik az utolsó fillért, az utolsó még szabad pozíciót is megpróbálja uralma
alá hajtani. Alighanem ez az a pont, ami sok hatalmi struktúra halála. Még
akkor is, ha a haldoklás hosszú, és generációk életét teszi tönkre. A hatalom
ugyanis elaprózódik. Miközben, a fentiek alapján látható módon, aránytalanul
nagy energiát fektet be, sok erőforrást áldoz fel annak érdekében, hogy mindent
a maga „pénztárcájába” söpörjön. Az is nyilvánvaló, hogy eközben nagyon széleskörű
konfrontációk alakulnak ki, mivel a társadalom szinte minden rétegével, minden
tagjával szemben ütköző zónát „ápol”. Nem is tehet mást, mivel a „minden
hatalmat és pénzt nekem” sok ember személyes érdekeit sérti. Beleértve a napi
túléléshez fűződő érdekeit is. Ebből a szempontból a teljes konszolidáció hiú
ábránd marad. Erőszakkal, formális, illetve egzisztenciális elnyomással,
ugyanis el lehet nyomni a nyilvánvaló ellenreakciókat, de ez újabb érdekeket
sért, és újabb olyan rétegeket jelenít meg, akiket le kell fizetni. Pénzzel,
vagy hatalommal. Miközben az is nyilvánvaló, hogy hatalmas energiákat emészthet
fel a frontvonalak állandó felügyelete, manipulálása, az ott gerjedt indulatok
elvezetése, a hangadók eltávolítása, illetve lefizetése.
Miközben tehát egyre több pontot ural a
hatalom, és egyre több erőforrást rendel a saját befolyása alá, annál több folyik
szét. Lett légyen az akár pénz, akár pozíció, akár csak betartandó baráti szó.
Olyan, amit erősen ajánlatos betartani, mivel különben fontos hálópontok esnek
ki, fordulnak a hatalom ellen. A pitiáner hatalom tehát egyben, és
szükségszerűen paranoid is, mivel mindig félhet a „belső árulástól”, és a sok
szereplő valamelyike bármikor meginoghat. Egyre rászorultabb az egyéni lekötelezettségekre.
Ezek pedig egyre több elköteleződést is jelentenek. A rászorultság miatt egyre
nagyobb hibák is eltűrésre kerülnek. A hatalom tehát az egyre nagyobb hatalom,
az egyre szélesebb körű befolyás hajszolás közepette egyre kisebb hatásfokkal
működik. Még a hétköznapi szavahihetőség szempontjából is. Az állításai mögé
tett fenyegetés ugyanis még a valós állításokat is hiteltelenné, a
megfélemlítés hatásává silányítja.
Ha fentiek fényében nézzük a hazai
mindennapokat, akkor jelenleg egy igencsak kisstílű, pitiáner és paranoid
hatalom diktatúrájának mindennapjai rajzolódnak ki. Olyan, ahol a kormányzati
szereplők buzizásai sem lehetnek azonnali elbocsátási tényezők, ahol a
miniszterelnök egykori konzulense folyamatosan kap több milliós
fizetést. A korábbi kormányzati pozíciók után. Ahol egy látszólag semmibe mért
párt, a DK vezetője, vagy
más kulcsszereplője ellen folyamatos harc zajlik. Ahol csinovnyikok járják
a világot nyilvánvalóan propaganda-kiküldetésben.
Ahol semmi sem drága, ha a külsőségekről van szó, és ahol a trafikos után lassan
a klozettpapír-felelős is csak pártmegbízott lehet. Ahol a támogatás könnyen
lehet látszólagos,
és az emberek összeugrasztása,
a képzettek
lenézése mindennapos hatalmi eszközzé válik.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése