Úrfej-felmutatás Fotó: HVG / Túry Gergely |
Nagy beharangozások után tompán puffantak
egy hungarocell-szobor
alkatrészei. A tompa puffanásra a „na
bumm és akkor mi van” visszhangja felelhet. Legfeljebb az ellenzéki
kesergőt inspirálva újabb hangerő-spirálra. Jó lenne tudni, hogy vajon erre mi
szükség volt, és különösen mi szükség volt ebben a formában?
Kanapén üldögélve erre aligha adható egyértelmű válasz.
Márpedig jó lenne, ha az ellenzék is
tudomásul venné, hogy az emberek nagyon nagy része kanapé-reformer. Elmegy
választani akkor, ha nagyon dühös, nagyon változtatni akar, vagy esetleg akkor,
ha nagyon muszáj. S mert évtizedekig nagyon muszáj volt, reflexből még sokáig
akkor is sokan elmentek, amikor már nem volt annyira kötelezettség elmenni
szavazni. Azóta sokszor sokan azért mentek szavazni, mert dühösek voltak az
éppen aktuális kormányra. Az eddigi választások történetében általában erre
játszott rá az aktuális ellenzék. Elérve azt, hogy sokan a kisebb rosszra adva
a voksot segítették elő a kormányváltást. Egyébként 2006 is sokaknak erről
szólt, mivel a Fidesz korábbi kormányzása, és egyre szorosabb kötődése a
szélsőségekhez, a mindent tagadó, és gyakorlatilag semmit sem segítő parlamenti
munkája, sokakat elriasztott a kormányváltástól. 2006-ban tehát sokaknak az
MSZP vezette koalíció látszott a kisebbik rossznak. Mindez egyben azt is
jelenti, hogy hazánkban gyakorlatilag a negatív kampányokra szocializálódtak a
választók. Miközben egyre többen szeretnének egyszer már úgy szavazni, hogy van
valami ami mellé ki lehet állni, és nem csak valami ellen kell voksolniuk.
Bajnai Gordon múlt októberi visszatérése a
politikába végső soron ezt ígérte eredetileg. Azzal együtt benne volt a
pakliban a várt pozitív kampány, hogy Juhász Péter emlékezetes megszólalása
eleve az ellenzéki erők megosztásáról szólt. Ez azonban felejthető lett volna.
Egyebek között akkor, ha ezt követően, az időközben párttá szerveződött, Együtt
2014 élén komoly szakmai munkát tesz le, egyfajta olajfa-koalíciót szervez, és
szakít a populizmus mindent homályba borító, szinte kizárólag csak érzelmekre
alapozó ködével. Ezzel szemben Bajnai Gordon, illetve az MSZP részéről
Mesterházy Attila is, nem egy esetben alkalmazkodni látszott a Fidesz legutóbb
ismét megválasztott vezérének retorikájához. Ami nyilvánvaló vakvágány azok
számára, akik ezen a terepen idegenek, és el sem várják tőlük a honosságot ezen
a grundon.
Ennek fényében a Szolidaritás mozgalom
által kezdeményezett szoborállítás, majd –döntés, szintén a negatív
kampányfogások egyike. Ami könnyen visszafele elsülő gépkarabéllyá válhat. Még akkor is, ha pár napos szenzáció lehet belőle, és ezért médiahekknek is jó lehet. S
nem azért sülhet el visszafele, mert Orbán Viktor a demokrácia csúcsát képviseli. Ahogy az jól
látszott a ’930-as, illetve a ’950-es évek diktatúráira hajazó legutóbbi tisztújító
párttaggyűlésen is. Tipikusan bemutatva a párton belüli személyi kultusz
működését, melynek társadalomszintű kisugárzására minden szervezeti alapot is
megteremtettek már a kormányzat részéről. Ezek a jelek végső soron akár érthetővé
is tehette volna a szimbolikus szoborállítást, majd annak nem kevésbé
szimbolikus ledöntését. Ha az a volna, ott nem volna. Ez esetben az a bizonyos
volna az, hogy amennyiben tömeges, és a félelmi küszöböt meghágó elégedetlenkedési
hangulat volna az ellenzékkel szolidárisan. Azonban, tekintettel a jelen
társadalmi állapotokra, és az ellenzéki vezetők korábbi elitista akcióira,
ilyenről aligha beszélhetünk.
Egy gyors, és nyilván nem hibátlan, vagy
vitathatatlan, leltárt téve, a szobor állítás kapcsán az egyes csoportokban
végső soron nem igazán lehet tudni, hogy kiket is kívántak megszólítani általa.
A jobboldalról indulva a parlamentben is képviseletet kapott Jobbik felé Vona
Gáboron keresztül vezet az út. Az ő szoros kapcsolata az orbáni politikával és
korábbi ismeretsége Orbán Viktorral közismert. A tőle jobbra álló ultrákat
ugyan ki lehet vezetni az utcára, és akár szobrokat is dönthetnek talán, de
őket aligha akarta Bajnai Gordon megszólítani. Reményeim szerint különben a
Jobbikot sem. Az ultrák korábbi TV-székházgyújtogatási akciója nyomán egyébként
feléjük a Fidesznek jobbak lehetnek a csatornái. Az emlékezetes 2006-os
akciójuk ugyanis egyes vélemények szerint köthető Wittner Mária fellépéséhez is
a NŐPiF-en. Ez a két, különben radikalizálható, csoport kiesik a szobordöntés
címzettjei közül. A Fidesz kemény magja hitelvi, illetve haszonelvi alapon
alighanem kitart Orbán Viktor mellett. Így részükről legfeljebb zsigeri
tiltakozást lehet betakarítani a Vezér kifigurázásával. Jól mutatja ezt, hogy a
Civil Összefogás Fórum (CÖF) máris bejelentette az ellen-Békemenetet.
Habár, a KDNP ismert túllihegési
hajlama miatt még így is hozhat valamit a szobordöntés a politikai
konyhára. Mert annak fejtegetése, hogy egy szobor ledöntése azonos a gyilkosságra
uszítással ugyancsak a kabarészerzők tollára való téma lehet. Mert egy meglehetősen
szánalmas pedálozás Orbán Viktornál, akinek újraválasztásához Semjén is elment
talpat nyalni.
A jobboldal mérsékeltebb csoportjai
alighanem sokkal inkább fogékonyak lennének a pozitív program, és az orbáni
retorika elutasítása iránt. Mással alighanem meg sem szólíthatók, és egy
olajfa-koalíció lehetősége nélkül gyakorlatilag kiesnek Orbán Viktor
megbuktatásának rögös úton haladó menetéből. Alig hiszem, hogy számukra a
szobordöntés szimbolikája felülírja a pozitív program hiányát. S ez alighanem a
baloldali ellenzék jelentős részére is igaz. Különösen azt követően, hogy az
MSZP is elhatárolódott
az akciótól. A társadalom centrumát tehát nem igazán szólítja meg nagy számban
egy olyan akció, ami megint csak arról szól, hogy kit nem akar vezetőként az ellenzék. A sokat emlegetett, és sokszor
túl-, vagy alulbecsült liberalizmus mikrofont kapó hívei számára a szoborállítás
és döntés is a vélemény-szabadság részhalmazává válhat. Miközben a valós
liberalizmus sajnos korántsem tekinthető komoly erőnek hazánkban. Különösen nem
akkor, ha maga az ellenzéki elit vezetősége is csak a még indultak között
kezeli őket. S ha már az erőt nézzük, a baloldal radikálisai szintén aligha
vannak túl nagy számban az országban. Jelenlétük a társadalomban nyilván
létezik, de széleskörű utcai akcióikról nem igazán szólnak a hírek. Őket tehát
lehet, hogy megszólítja egy szobordöntögetés, de aligha fogják sikerre vinni a
választásokat.
Márpedig szép és energiaigényes feladat
lehetett hungarocellből megalkotni és bronzszínűre festeni Orbán Viktor
szobrát. Igazán kár, hogy előfordulhat: alig több hívet tudott megszólítani,
toborozni, mint ahányan a szobor fejét hurcoló menetben előfordultak. Ellenkező
esetben ugyanis részben nagy tömeg gyűlt volna össze a szobordöntő rendezvényen,
másrészt a menet hízott volna több százezresre az egészségügyi sétának is
beillő út során. Esetleg még bízhatunk benne, hogy az akciótól nem is vártak
többet, mint egyfajta tömegjelenetes előkészítését a Monty Python-filmek
valamelyikéből készítendő film változatának. Ezzel azonban választást nyerni
nem igazán lehet.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése