Állás-levél a senkinek

A munkahelykeresés több általános kérdésköréről volt már szó korábban, és egy konkrét hirdetés kapcsán már közelebb kerültünk az információforrásokhoz is. A fejvadászat nem egy esetben egyfajta meta-fejvadászatba megy át. Ennek közvetítői azok a portálok, közvetítő-szervezetek, amelyek összegyűjtik az álláskeresők adatait az egyik, és a munkáltatókat a másik oldalon. Az utóbbiak számára többnyire fizetős szolgáltatásként ajánlva fel az adatokban való turkálást.

Ameddig egy konkrét alkalmazóval áll kapcsolatban a „túloldalon”, addig a munkavállaló számára viszonylag egyszerű a történet. A gyűjtőportálon keresztül vagy megtalálják, vagy nem. Ha megtalálják, akkor megkeresik, és innentől megy a dolog a maga útján. Ugyanez a helyzet akkor is, ha ő talál meg egy munkáltatót a szénakazalban. Levelet küld, és vagy válaszolnak, vagy nem. Többnyire a „vagy nem” opció teljesül, mert a munkáltatók jó részének ezt végző dolgozója úgy érzi, hogy nyugodtan semmibe veheti a munkavállalókat. S ritkán ok nélkül. Mert valóban büntetlenül levegőnek nézheti azt, aki munkanélküliként jelentkezik. Egyszerűen spam-ként kezelve azt a levelet, mely a másik számára esetleg a túlélés záloga. Esetleg eszébe sem jut két alapvető szempont, ami segíthetne eligazodni az ilyen helyzetekben. Az egyik az, hogy alapvető emberi gesztus lenne még elutasítás esetén is valamiféle visszajelzés. A másik az, hogy nagyon könnyen találhatja önmagát is hasonló helyzetben. Amikor ő kényszerül a senkikkel levelezni. Azokkal a senkikkel, akik semmibe veszik a másik ember búját és baját.

A munkáltatók részéről különben talán ez a másik ok, amiért kiosztják az előszűrést a fejvadászattal foglalkozó cégeknek. Egyszerűen képtelenek bevállalni azt, hogy személyesen konfrontálódjanak a munkavállalókkal. Tehát fejvadászok. Ha az ember elég sokat találkozik az egyes cégek egyes megbízottjaival, akkor megtanulja becsülni a kevés hozzáértőt. Még akkor is, ha a fejvadászattal foglalkozó társaságok első ránézésre sokkal jobban megbecsülik az álláskeresőket. Azonban tüzetesebben megnézve azt tapasztaljuk, hogy kényelmesen feliratkoznak az említett közvetítő portálok szolgáltatásaira. Így annak adatbázisában tudnak címszavasan keresni, míg a náluk levő pozíciókat is meghirdetik ott. Az eredmény nyilvánvaló. A címszavas keresésnek hála nem kell érteni ahhoz a területhez, amihez jelöltet keresnek. A robot-keresés túloldalára egy robotként működő ügyintézőt is oda lehet ültetni. Olyat, aki szinte azonnal padlót fog, ha a megkeresett jelölt visszakérdez a fejvadász nevében feladott mail-re. Ugyanakkor jól jelzi a személytelen rendszert, amikor, a jelentkezés tényétől függetlenül, ugyanannak az ügyintézőnek a nevében ugyanazt a szabvány-szöveget, ugyanazt a pozíció-leírást sokadszor kapja meg az álláskereső. Nyilvánvalóvá téve, hogy a „drót” másik oldalán senki nem ül valójában, és még a rendszer finomhangolására sem fordítanak energiát. Amolyan „ne ugrálj, örülj, hogy írtunk” szemlélettel kezelve az álláskeresőt.

Amennyiben nem a fejvadász spam-jére válaszol az álláskereső, hanem maga ír a fejvadásznak, akkor látszólag jobbak az esélyek. A káoszt sokszor nem is a fejvadászok, hanem a munkáltatók okozzák. Talán bizalmatlanságból, de ugyanazt a pozíciót kiadják több cégnek is. Az álláshirdetések száma így látszólag sok, valójában nyugodtan harmadolható. Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak egyszer fogják betölteni, akárhány közvetítőt, és rajtuk keresztül álláskeresőt is szívatnak. Alkalmasint lenézve az általuk megbízott fejvadászt is. Mert a „fizetek, hát ugrálj, és kuss!” felfogása nagyon vonzó lehet akkor, ha a cég nagyképűségi koefficiense túl magasra szökik. Ennek, a többszörös hirdetéseken kívül van egy másik, majdnem szintén biztos jele. Amikor a látszólagos válasznak, gyakorlatilag semmi értelme. Különösen egy elutasítás alkalmából. Ehhez vegyünk egy példát.

Egy fejvadász cégnek kiadják a megbízást egy adott pozícióra. Az meg is talál egy jelöltet, akivel az összes értelmes és értelmetlen tesztet végigcsináltatják. A kiértékeléshez talán ők alkalmaznak sablont, talán már arra sincs elég képzettségük. Az eredmény minden esetre elvándorol a megbízóhoz. Ott iktatják, körbenézik, és elutasítják az állásért folyamodót. Talán már a fejvadászt sem tisztelik meg egy részletes indoklással, de a jelölt az udvarias, és konkrét információktól garantáltan mentes, „nem”-en kívül semmi visszajelzést nem kap. Számára tehát teljesen mindegy kivel levelezik. Némi idő elteltével egy másik, a korábbihoz hasonló jellegű pozícióra keresik meg ugyanattól az ügynökségtől. Egy másik lelkes titán. Udvarias, meggyőző. S olyan, mintha semmit sem tudna. A végén jön a süket szöveg, hogy minden szép, de még hátra van egy adatbázis-egyeztetés. Az ember, naivan, azt hinné, hogy mielőtt felveszi a telefont, megtörtént. De nem. Elvégre neki talán a kimenő hívások alapján fizetnek. Azért egyszerűbb visszakérdezni, és akkor nagy nehezen kinyögi, hogy melyik cég számára is keres embert.

Rövidre zárva a történetet, megmondjuk a gerinc jegyében, hogy volt már egy próbálkozás, de más pozícióra, más paraméterekkel, és más pénzért. Ám, örülnénk, ha megtudná a nemlegesség okát. Egy idő után jön is villanyposta. Azt az egyet jelezve, hogy a fejvadász, üdítő kivételként, partnernek és nem széklábnak tekinti a jelöltet. Azzal, hogy keressem meg a céget személyesen, de ők sajnos nem tudnak pályáztatni, mert a megrendelő adatbázisa szerint már egyszer nemet mondtak. Hogy miért? Mert csak. A jelölt soha nem fogja megtudni, hogy a kora, a neme, a füle dőlésszöge miatt, vagy azért mert a tisztelt cég adatbázisa komolytalan. Az viszont teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a cég szinte mindenkit lenéz, és semmibe vesz. Olyan döntéshozási mechanizmussal, ami nyilvánvalóan a másik lenézésére és megalázására épít. Ellenkező esetben ugyanis nyilvánvalóan vannak érvek a döntés mögött. Olyanok, amik védhetőek, indokolhatóak. Akár azzal is, hogy maga egy ötvenes férfi, és mi a fiuknak egy harmincas lányt keresünk új belépőként. Ő fizet, az ő pénze a kockázat tárgya. Megtehetné.

Csak ugyebár akkor vállalnia kellene a döntés következményét, az indoklás publikusságát. S esetleg kiderülne, hogy a döntés nem teljesen megalapozott. Egyszerűbb tehát a sima elhessentés, indoklás nélkül, és akár feleslegesen dolgoztatva a fejvadászt is. Igazi senki-diktátorként hozogatva a döntésecskéket. Egyfajta hatalmi monománt játszva a mások önbecsülésével, idejével, és életével. Holott ez nyilván egyfajta jelzés is lehet. Arra nézve, hogy a cégen belül milyen döntéshozási mechanizmusok uralkodnak, és ebből kifolyólag milyen belső légkör lehet. Olyan jelzést küldve kifele, hogy a cég a mosolygó gyilkosok, a felelősségpánikos vezetők, és a külsőségek világának a szigete. Ahol mindenki mosolyog talán a másikra, de azért szívesen hátba szúrja, mivel nem lehet tudni, hogy a vezetés, vagy a lokális kiskakas, következő, akár ad hoc, döntése mi lesz, és min alapszik majd.

Így aztán könnyen lehet, hogy néhány próbálkozás után inkább célszerű nagy ívben elkerülni ezeket a cégeket, mivel nagy valószínűséggel a saját dolgozóikat is mélységesen lenézik. A hierarchiájuk pedig egy idő után olyan szinten kontraszelektált, mint a régi idők szocialista nagyvállalatai. Ideje tehát, Parkinson törvényét idézve, új székházat vásárolniuk, és szép lassan tönkremenniük. Mely akció során számos, immár talán nem navigációs szoftvereket készítő, álláskeresővel bővül majd a piac. Köztük talán azzal a munkaügyessel is, aki végrehajtó senkije volt a levelezésnek.

Andrew_s