Szeged után(érzés)

Alföldi Róbert sikeres ünnepnapokat tudhat magáénak. Megrendezte az „István a királyt” Szegeden, és sikerült annyira megosztóra alkotni, hogy most, és még egy darabig erről szóljon a művészeti közélet. Már akkor, amikor Alföldi Róbert szóba kerül. Beleértve azokat is, akik látták, és azokat is, akik nem látták az előadást. A politika minden oldalán. Ez pedig Alföldi Róbert karrier-történetének egyik sikerállomása lehet. Függetlenül a valós értékek lététől, vagy hiányától.

Nem azért, mert annyira jó, és azért sem, mert annyira rossz volt az előadás, hanem azért, mert vele kapcsolatban ismét nem a személyes teljesítményről szól a történet. Holott a tiszta kép egy színész, de egy színigazgató esetében is az lenne, hogy tegye a dolgát, és a közönség is tegye a dolgát. A pénztárcájával szavazva arról, hogy az adott darab az adott interpretációban tetszik-e, vagy nem tetszik. Alkalmasint természetesen ilyen módon szavazva arról is, hogy bizonyos daraboknál megengedhetőnek tartja-e az újraértelmezést, vagy sem. Ha igen, akkor bemegy rá, és a jegy megvételével szavaz mellette, míg különben a rendező éhen hal. A világ meg forog tovább. Ha azonban a rendező, igazgató úgy érzi, hogy tehetsége, teljesítménye alapján éhen is veszhetne, vagy meg, maradhatna a másodosztályú szinkronhangok egyikének, akkor az átpolitizáltság aranyat ér. De ismertséget és közönséget mindenképpen.

S ezen a ponton a történet már nem, vagy leginkább nem Alföldi Róbertről szól. Ahogy annak idején az „István a király” című rockopera sem csak az egykori királyról szólt. Harminc éve sem. A királydombi előadásra ugyanis érdemes úgy emlékezni, hogy a kort is mellé képzeljük. A legvidámabb barakk egyre hézagosabban működő, de létező diktatúráját. Azt, amely nem egy esetben állította szőnyeg szélére az egyetemi klubok rendezőgárdáját, ha a kerületi párttitkárnak nem tetszett egy koncert. Holott ezekben a klubokban „csak” ezer főkben mérhető „tömeg” énekelte mondjuk a „Ha én zászló volnék” sorait. Ebben a közegben nyílt színen, valós tömegeknek, valós tömegjelenetekkel engedni egy rockoperát még akkor is áttörés lett volna, ha a darab szövegei csak arról szólnak, ami betű szerint le van írva. Ám az a kor többek között a sorok közti értelmezések egyik arany kora volt. Ezért is válhatott a maga összes hibájával, ha tetszik sziruposságával egyfajta kult-darabbá. Ahogy a „Tanú” című film is kult-filmmé vált. S talán ez az egyik ok, amiért Alföldi Róberttől, puszta karrier-önvédelemből is telitalálat volt a darab-választás. Vagy azok részéről, akik a politikai csillagzat ismeretében felkérték a rendezésre.

Ugyanis alig hiszem, hogy kiugró népszerűségnek örvendene például az említett „Tanú” újrarendezése, és újraforgatása. Esetleg puszta újravágása. Nem azért, mert ne lehetne rajta csiszolni. Sokkal inkább azért, mert az úgy, abban a formában vált jelképpé. Úgy, abban a formában váltak a kiszólásai és beszólásai szállóigékké. Ezért azt hiszem sokak szemében egyszerűen nem lenne illendő belenyúlni, újraértelmezni, és ezt követően lehülyézni a rosszallókat azzal, hogy: „nem értitek a nagyságot”. Valahogy így járt az „István a király” is. Harminc éve sokaknak sokat jelentett, sokat üzent. Akkor is, ha mostanra a Királydombon harminc éve együtt tombolók ma a legkülönbözőbb politikai áramlatban hisznek. Ott és akkor OTT VOLT. A darab, a közönség, a sorok közti mondanivaló. Sokaknak úgy egész, és úgy megbonthatatlan. Nem a tökéletessége, a javíthatatlansága miatt, hanem az emberi, társadalmi tartalma miatt. S bár számos bemutatót megélt, eddig megúszta a szinte teljes újraértelmezést. Az átértelmező újrarendezése egyszerűen olyanná vált, mintha a „Tanút” vágnák újra. Miközben tudható, hogy Alföldi Róbert személye már eleve garancia politikai tölteteknek.

Ahogy meg is jelentek a politikailag elfogult közlemények, hozzászólások a szegedi előadások kapcsán. Olyan képet festve, mintha a kormánypártiság eleve az elutasításra, míg az ellenzékiség eleve az elfogadásra lenne a garancia. A valós minőségtől, a valós tartalomtól, és a valós üzenettől függetlenül. A rendező pedig megnyugodhat. Ismét nem a személyes teljesítményéről van szó, hanem arról, hogy politikai üldözött lehet. Egy politikai üldözött alkotását pedig nyilván pártfogolni fogja az ellenzék, ami nem utolsó sorban státusz-nézettséget jelent. Mert egyfajta kormányellenes kiállást jelent, ha valaki megnézi Alföldi darabjait. Függetlenül attól, hogy a politikai töltettől eltekintve hova kívánja. Az igazán vájt fülű ellenzéki pedig még meg is magyarázza, hogy miért baromi jó újraértelmezni egy kultuszdarabbá vált színdarabot, és vörösre tapsolja a tenyerét nagy tűntethetnékjében.

S ezen az sem változtat, hogy a „túloldal” semmivel nem jobb. Amikor Alföldi Róbert korábbi színházának új vezetése a kormányzati talpnyalásból vizsgázik jelesre. Éppen úgy kihajítva a repertoárnak még az igazgatótól gyakorlatilag független részeit is, mint ahogy az Dörner színházában lezajlott korábban. Vidnyánszky Attila tehát éppen úgy a politika felé menekül a valós megméretés elől, mint elődje. Amire a kormányzati politikusok, élükön Balog Zoltánnal, különben éppen úgy rájátszanak, ahogy az ellenzék tűzi Alföldit a zászlóra. Holott, normális politikai körülmények között, nyugodtan rá lehetne bízni a közönségre az értékítéletet.

Igaz, hol vannak normális politikai körülmények? Mert itt Pannóniában, egyre inkább úgy tűnik, hogy nincsenek. S ennek csak egy apró, de látványos része az, ami a színpadok környékén zajlik. Politikai üldözöttekké és politikai kiemeltekké téve azokat, akiknek elsősorban a tehetségük alapján kellene tudni átugrani a lécet. Kinek-kinek a sajátját.

Andrew_s