Államalapítás és orbáni emléke

Forrás: Wikipedia

Augusztus 20.-a hagyományosan ünnepnap az ország életében. S ebben szinte mindenki egyet ért. A magyar államiság kialakításának kapcsán I. István királyunk valóban nagyot alkotott, és személyében is nagy utat tett meg. Igazi reform-géniuszként, és autokrata úrként kapcsolta be az országot abba a térségi rendszerbe, mely, akkor, a fejlődés gyakorlatilag egyedüli záloga volt.

Erre éppen hibái, és azt meghaladó emberi nagysága miatt érdemes megemlékezni. Nem feledve azt, hogy a pátoszos glóriafényezés keveset, míg az emberi nagyság tisztelete sokkal inkább emelheti a példamutató uralkodók sorába. Melynek csak egyik, bár sokat idézet pontja a fiának írt intelmek sora. Benne az idegenek olyan szintű megbecsülésével, melyről éppen azok szeretnének minél inkább megfeledkezni, akik zászlajuk rúdjára a fetisizált Turult ültetnék szívük szerint. Alkalmasint megfeledkezve arról is, hogy I. Istvánt, többek között, pont azért becsülte nagyra Róma, mert a korábbi hitvilág nyomait is üldözte. Kikiáltva pogánynak mindenkit, aki nem volt hajlandó a Nyugat-Római Birodalom államvallását felvenni. Beleértve a Bizánccal kacérkodó Koppányt is. Szent István királyunkra tehát alapvetően egy király hatalmával rendelkező térítő papként is tekinthetünk. A meglehetősen atomizált, sok szempontból a törzsiség hatásait, nyomait is őrző magyarság egységes nemzetté formálását tekintve Orbán Viktor ünnepmegelőző beszédéből aligha vitathatnánk azt a megállapítást, hogy István nélkül aligha lennénk itt.

Arra is érdemes talán szót vesztegetni, hogy a kereszténység felvetetése a néppel akkor igencsak a reformtörekvések része volt. Többek között azért is, mert ez volt az a kapocs, amely az országot az akkor már megpróbált államisággal rendelkező többi európai államhoz kapcsolta. Azokhoz az államokhoz, melyek, éppen a kereszténységen keresztül ható egyház szervezésében, nyugodtan tekinthetőek voltak egyfajta egyesült államnak. Jól mutatták ezt a kor házassági szokásai, mivel teljes mértékben elfogadott volt a külföldről házasodás, majd a rokonság erejének felhasználása a honi földeken. S ebből a szempontból I. István sem lógott ki a sorból. Feleséget és nehéz páncélos lovasságot egyaránt külföldről hozott a hatalmi törekvései, és elvei megtámogatására. Igaz, aki akkor Békemenetet szervezet volna a király idegenszívűségét, és hazaáruló voltát üvöltözve, az nem sokáig maradt volna még az ötödik ember sem a király mögött. Repült volna. A vár fokáról. Jobb esetben egyben, rosszabb esetben részletekben. Akkurátusan felnégyelve. Azonban ez sem jelenti a korábbi állítások cáfolatát. Azt, hogy akkor a keresztény európai államokhoz való csatlakozás nem a konzervativizmust, hanem éppen annak ellenkezőjét jelentette.

Azt a fajta reformot, mely jócskán túlmutatott a korábbi hiteken, mint később a reformátusok tevékenysége a kereszténységen belül. Hiába működik az utóbbiak számára külön egyház manapság. Olyan egyház, melynek Orbán Viktor is tagja, kormányának és Parlamenti képviselőinek egy részéhez hasonlóan. Ami önmagában talán szóra sem lenne érdemes, ha nem az a megosztó és elszigetelő politika zajlana nagyban, amit a református egyház egy képviselője, nem kis részben anyagiassági okokból, megvalósított kicsiben. Mert amíg I. István az egyesült Európához való csatlakozást erőltette, Orbán Viktor éppen az egyesült Európa ellen agitál. Amíg Szent István, akár a kor békemeneteseinek ellenében is az egységes nemzet kialakítását tartotta célnak, és igyekezett megegyezni a külhoniakkal, manapság nem telik el hét valami újabb ellenségkép felavatása nélkül. Kormányzatilag kiegyezve azokkal az erőkkel, amelyek az idegenekben sem partnert, hanem ellenségeket akar inkább leleplezni. Amikor tehát Orbán Viktor azt mondja, hogy „első országvezetőnk nagyszerű államférfiként túllépett az ország mindennapi kormányzásához szükséges küzdelmeken, taktikákon, és az emberek összekapcsolásával egyben tartotta a magyar nemzetet”, akkor igaza van. Mélységesen igaza van: S csak sajnálhatjuk, hogy a jelenlegi kormányzat beleragad mindazon dágványba, melyet I. Istvánnak meg kellett haladnia. S amelyet képes is volt meghaladni.

Éppen a meghaladással emelve ki emberi nagyságát. Azt a nagyságot, melynek csak külsőségei voltak az építkezések. Olyan külsőségei, melyek a személyes elmélyülés és igehirdetés csendes helyei voltak. Ellentétben a stadionok üvöltő szélsőségeseinek felszínes és durva világával. Jól mutatva, hogy István, bár alkalmazott erőszakot, elsősorban a szellem erejére való támaszkodást tartotta iránymutatónak. Ellentétben azzal, amikor valaki a szellem erejére hivatkozik ugyan, de csak az erőszakból értő, félázsiai alattvalók világát látja lebegni a szeme előtt.

Andrew_s