Ábel-margó

Forrás: Borsonline

Borderline szindróma. Egyike azoknak a betegségeknek, melyek a személyiséget támadják meg. S ez az a betegség, amit S(omogyi) Ábel esetében is diagnosztizáltak. Annak a fiúnak az esetében, aki legutóbb a Móricz Zsigmond körtéren hívta fel magára három lövéssel a figyelmet.

Nem rabolni akart, és valójában a korábbi fenyegetődzés, mely 22 ember életét vette célba, szintén nem vált valóra. Amit, gondolom, nem egyedül nem sajnálok. A legutóbbi lövöldözés alkalmából talán tényleg a nagymama halála volt az utolsó csepp. Miközben kétségtelenül ott motozhat sokakban a kérdés, hogy miért nem teszik orvosi értelemben is takarékra a fiatalembert. No meg társadalmi értelemben is, mivel korántsem megnyugtató, hogy egy igazoltan „flepnis” fegyveres mászkálhat szabadon. Bár, kétségtelenül érdemes lehet feltenni egy másik kérdést is. Azt, hogy, függetlenül az elmeorvosi állapottól, miként is lehet minden ellenőrzést megkerülve, és ezek szerint nem is túl nagy nehézségeket leküzdve, éles lőfegyverhez jutni. Ez talán legalább annyira fontos kérdés lehet, mint Orbán Ráhel alighanem gazdaságilag is erősen motivált esküvőjének biztosítása, vagy biztosítatlansága. Lassan a századforduló filléres füzeteinek nyálas színvonalán megtárgyalva a nagyságos úrék lagziját.

Ugyanakkor szintén érdemes lehet azzal a jelenséggel is foglalkozni, ami elvezethetett a fenyegetődzésekig, illetve most a lövöldözésig. Az ugyanis elég nyilvánvalónak látszik, hogy szindrómáktól függetlenül is egyfajta figyelemfelkeltésről van szó. Ellenkező esetben talán nem a plafon lett volna a célpont. S megannyi más példa bizonyítja sajnos azt is, hogy gyilkosságokat márpedig lehet előre tervezetten elkövetni. Ezt legutóbb például a romagyilkosságok kapcsán tapasztalhatta meg a társadalom. Ezért aztán lehet, hogy nem is annyira a nagyi halála lehetett a mostani eset kiváltó oka, hanem a korábbi ítélet lazasága. Amennyiben ugyanis a másban talán kitűnni nem tudó elkövető azt tapasztalta, hogy korábbi fenyegetéseit senki nem vette komolyan, akkor most, úgymond, emelte a tétet. Valóban elsütve a fegyvert. Ezért, noha látszólag embertelen ötletnek tűnhet egy tartós, kényszergyógykezeléssel egybekötött kivonása a közforgalomból, tulajdonképpen a saját érdekében is szükség lehet rá. Megadva azt az igazolást, hogy lám, komolyan vették. Nem vitatva persze azt a veszélyt sem, hogy ez nagyon gyorsan visszaüthet. Ha ugyanis az önigazolás útját vélheti megtalálni a sérült személyiség abban, hogy lövöldöz, akkor a „komolyan vevés” végső soron egy jövendő sorozatgyilkosság nyitánya is lehet. A bérgyilkosság felé pedig csak azért nem, mert aligha van épeszű megbízó, aki egy „feltűnősködő”, bármikor lebukó elkövetőt választana.

Így aztán, amikor ebben és a hasonló esetben demonstratív eljárásokért liheg fel a köz, akkor talán érdemes lehet a következményekkel, a lehetséges következményekkel is számot vetni. Márpedig arra számos példa van, hogy az orvostudomány, bármilyen nagy eredményekkel is bír, mégsem mindenható. S talán ezek azok a mérlegelési szempontok azok, melyek az amúgy is néha csikorgó, jogszolgáltatási, fogaskerekek közé homokot hintenek. Alighanem eljutatva a döntést meghozót oda, hogy nem tud valóban jó megoldást. Különösen akkor nem, ha a következményhalmazba az asszisztált öngyilkosság lehetőségét is beveszik. Azt a jelenséget, hogy S. Ábel, vagy bármelyik kór-rokona, mások halála árán próbálja meg saját magát kiiktatni az élők sorából. Olyan módon, hogy kiprovokálja a saját, hatóságilag végrehajtott lelövését egy fegyveres akció következményeként. A személyiségzavar ugyanis nem garancia ennek ellenkezőjére. A bűnügyi híreket, és a bűnügyi történelmet látva még csak nem is az első lenne, aki önigazolás-keresésből, a figyelem önmagára irányításának igényéből ezt az utat választja. Minden bekattanás nélkül várva a számára a világot, és annak végét váró kattanást.

Azt az utolsó kérdést is ott hagyva lebegni a levegőben, hogy még hány potenciális ámokfutó szaladgál a nagyvilágban. Illetve hány, és hány olyan személyiségzavaros ember szaladgál a világban, akik nem fegyverrel, hanem más módon hajszolják saját maguk fontosságának mindent elsöprő kényszerét.

Andrew_s

A Propeller-en szintén olvasható.