Egy medvébe rugó Cessna emléke

Forrás: Index

Nem kerek évfordulóként, de talán érdemes lehet a nagy nosztalgiázások közepette megemlíteni egy kis repülőgépet. Egy Cessna típusú kisrepülőt, mely 1987-ben, ezen a napon, május 28.-án szállt le a moszkvai Vörös Téren. Nem egy légparádé részeként, hanem egyéni repülési bemutató eredményeként. A pilótája Mathias Rust, az akkori NSZK 17 éves állampolgára. A kérdés pedig függőben maradt, hogy honnan szállt fel a német fiatalember.

Mára egyik, az eseményben érdekelt államalakulat sem létezik. A Szovjetunió szétesett, míg a két német fél-ország egyesült. A Szovjetuniót akkor vezető Michail Gorbacsov később elnöki kegyelemmel engedi haza a négy év kényszermunkára ítélt Mathias Rustot. Akit egyébként, jellemző módon, nem a nemzeti légtér megsértéséért, vagy akár kémkedésért ítélnek el, hanem garázdaságért. Ugyanakkor az előzőt jelzi, hogy a védelmi minisztériumban igen magasan hordott orrok horgadnak le. Majd igen magasan levő fejek hullottak porba. Olyan fejek, amelyek elmozdítása kétségtelenül szükséges lehetett a gorbacsovi nyitási politika sikeréhez. S olyan fejek, melyeket ilyen nyilvánvaló provokáció nélkül nehéz lett volna kimozdítani a helyükről. Alkalmasint az új miniszteri vezetés, és Gorbacsov csapatkivonási szándéka vezetett el oda, hogy nem sokkal ezt követően egy borostás fiatalember minden kockázat nélkül beszélhetett a szovjet csapatok magyarországi kivonásáról. Igaz, nem a Vörös Téren, hanem a budapesti Hősök terén. Lendületet véve azon a politikai úton, melyen lassan, de biztosan visszakanyarodik a lenini ösvényekhez.

Amikor azonban az a bizonyos kisrepülő landolt Moszkvában, még nem lehetett tudni többet, mint azt, hogy komoly botrányt jelentett. Előjelet váltva attól függően, hogy a Varsói Szerződés légvédelme, illetve a szabad közlekedés és a politikai véleményszabadság oldaláról ítélte-e meg valaki. A szovjet hatóságok, alighanem a csúcsig vezető szálak mentén hozott döntések nyomán, a kettő közti utat választották. Amennyiben ugyanis kémkedés lett volna a hivatalos vád, akkor aligha lett volna kinek elnöki kegyelmet adni a későbbiekben. Mathias Rust pedig alighanem egyike lett volna a kihallgatások közt eltűnt gyanúsítottaknak. S legfeljebb sok évvel később derült volna ki, hogy munkatáborban, vagy az izsáki kihallgatási módszerek következtében porlad valahol. Michail Gorbacsov azonban alighanem felismerte a politikai tőkét az esetben, és védte, amennyire védhette az önjelölt szabadságharcost. Aki ellen nyilván még számos más véd is felhozható lett volna. Azonban a kihallgatók érthettek valamit az emberi lélekhez azzal a garázdasággal, mint gyanúokkal. Hazatérése után ugyanis hazájában ítélik el egy nővér megtámadása után. Úgyhogy mégis csak lehetett valami abban, hogy Mathias Rust akciója mögött nem csak fennkölt eszmék álltak.

Ez azonban mára már a történelem része. Mathias Rustot, mint embert lassan elborítja a feledés homálya, miközben repülőgépe múzeumi tárggyá válva hirdeti egy kisrepülő szerepét egy nagy birodalom széthullásában. Valamint egy olyan politikai rendszer bukásában, mely az egyre kontraszelektáltabb parlamenti többség uralmát hirdette a parlamenten kívüli többség felett. Egy olyan politikai rendszerében, mely ellenőrzése alatt tartotta a teljes belbiztonsági rendszert, és politikai megrendelésre indíthatott eljárást bárki ellen. Egy olyan politikai rendszerében, mely ellenőrzése alatt tartotta szinte a teljes kommunikációt, mivel törvényen kívül helyezte, megfojtotta az államin kívüli média-csatornákat. Egy olyan politikai rendszerben, melyet diktatúrának hívunk. Egy olyan politikai szövetségben, melyen belül a Magyar Népköztársaság csak egyik barakk lehetett. Még akkor is, ha Kádár János munkássága nyomán a legvidámabb barakk lehetett. Még akkor is, ha Kádár János csapatának, a diktatúrát puhává tevő, hozzáállása nélkül nem nőhetett volna fel egy olyan politikusgeneráció, mely aztán hozzájárult hazánkban a barakk falainak megrongálásához.

Elbontásához nem annyira, mert a fejekben még ott vannak azok az emlékek, melyek nosztalgikusan gondolnak a személyes felelősség feleslegességére. Az emlékek, melyek alapján az a jó állam, amely mentesít a személyes felelősség alól, mert dönt mindenről. Az emlékek, melyek alapján az állam, és a Vezér minden problémát megold. Az emlékek, melyek alapján a demokratikusnak nevezett olyan szervezetek, mint a felülről szervezett szakszervezetek, csak apró, bármikor lekaszálható virágok a mindent átszövő pártapparátus kertecskéjében. Az emlékek, melyek kedveznek minden, a demokratikus retorika elemeit hangoztató, de a demokráciát különben szembe hazudó, diktátornak.

Május 28.-án tehát emlékezzünk meg egy kis repülőről, mely annak idején leszállt egy nagy diktatúra központi terén. Ha nem is igazán számíthatunk arra, hogy a hivatalosan betiltott gárda belügyi erőkkel kísért avatásainak is teret adó Hősök terén leszáll bármi is. A történelmi poron kívül, mely már mélyre temette az egykori borostás fiatalembert is. Itt hagyva belőle a hatalomvágyat, a diktatórikus nosztalgiát, és a felelősségpánikot.

Andrew_s