A brüsszeli hírek nyomán tarolt a médiában
az a hír, hogy törölték a túlzott deficit miatti eljárást hazánkkal szemben.
Emiatt, tekintve, hogy tényleg alapja lehet az európai pénzek beáramlásának, és
ezzel a növekedésnek, eszembe sincs fanyalogni. Akár még örülni is jó lenne, ha
nem emlékezne ilyenkor az ember a nyugdíjkasszák elzabrálására, és például az
egyéni számlák körüli állítások licitjére. S megannyi más, kevésbé vidám kísérő
tünetre.
Amilyen például azoknak a kötvényeknek a
kibocsátása, melyek alapvetően az IMF-től felveendő hitelt voltak hivatva
kiváltani. Némileg magasabb kamatígérettel vonzva a pénzt a kormányzati
pénztárba, mint amit az IMF-nek kellett volna fizetni. Valahogy pedig az az
érzésem, hogy ezeket a kötvényeket egyszer még be fogják nyújtani. Amikor is a
tőke mellett azt a kamatot is ki kell majd fizetni, amire a fedezetet újabb
kölcsönök, vagy egy intenzív gazdasági növekedés teremthetné meg. Szemben a
recesszióval, illetve a beígért kamatoknál mindenképpen alacsonyabbnak tűnő
növekedéssel, ami van. No meg azzal a piacszűkítő spirállal, amit az unortodox
workfare teremt. Lévén, hogy közrabszolga-programok nem igazán látszanak
megteremteni azt a fizetőképes keresletet, amely a szolgáltatói ágazatokban
megóvna bárkit is a piacvesztéstől, és így a leépítéstől. Márpedig Varga
Mihály, nemzetgazdasági hűtőgép-szakértő szerint az adósság csökkentése
a cél. Tehát újabb hitelt a kormányzat nem kíván felvenni. Most legalább is
nem, mivel az említett kötvények alighanem a következő kormány, illetve
kormányok alatt fognak robbanni. Adott esetben rákényszerítve a jövőt, hogy
fizesse a zálogcédulát, amiből akarja. Meg amiből majd tudja. S persze nem árt
emlékezni arra, hogy annak idején volt tőlünk keletre egy ország, amelynek
gyakorlatilag nem volt adóssága. Erdélyből elszármazott középkorú
szomszédainkat lehetne megkérdezni arról, hogy milyen remekül éltek arrafele.
A gazdasági minisztertől az eufórikus
győzelmi propaganda helyett például jó lett volna a jövőbe mutató programot
hallani inkább. A „töretlenül előre az orbáni úton” ugyanis aligha jelenti a
teljes megnyugvást. De a csatazaj szüneteiben talán még erre is sor kerül.
Amely hasonlatot különben maga a szelíd, és szeretetközpontú vallás parlamenti
artikulációját biztosítani akaró párt egyik prominense szolgáltatta. Surján László
ünnepelte akképpen a mai brüsszeli döntést, és Varga Mihály beszédét a Facebook-on,
hogy „A mai nap győzelem, de inkább csatanyerés, mint a háború vége”. Mely
háborús retorika már régóta ismert a miniszterelnöktől. De egy kereszténységet
hirdető politikustól azért inkább valamiért a béke, a megbékélés hirdetését
olvasnám szívesebben. Miközben az sem teljesen világos, hogy tulajdonképpen mi
ellen csatázik a kormányzat állandóan. Az EU-ba testületileg lépett be az
ország. Ott önmagunk ellen is háborúzunk. Tehát az ellen a skizofrének vitáját
vívhatjuk. Belföldön pedig a kormányzat gyakorlatilag olyan törvényeket hoz,
amilyet akar. A korábbi példák, az adóügyi ötletrohamok azt mutatják, hogy
gazdaságilag is. Így az állandó harc emlegetése itt is inkább a süketek
kiabálására emlékeztet a sötét szoba gyáva magányában. Azért remélhetőleg, ha
már párttársai szinte mindenre megnyomják a gombot, amit a Fidesz eléjük tálal,
legalább Surján László tudja a háború részleteit.
A folyamatos háborúskodáshoz azonban, mint
azt tudjuk, kell az a bizonyos három dolog. Ahogy az ország üzemeléséhez is
ugyanaz kell. Márpedig jó lenne eldönteni, hogy háborúzni, vagy építkezni
akar-e a kormányzat a rendelkezésre álló forrásokból. A brüsszeli eljárás
megszűntetése kapcsán sokan attól tartanak, míg mások annak örülnek előre, hogy
az építkezés a népszerűség növelésének szándéka kapcsán fog jelentkezni. Ez
ugyanis egyfajta osztogatást vetíthet előre. Az osztogatásoknak pedig
haszonélvezői is szoktak lenni. Aki tehát úgy gondolja, hogy haszna származik
majd a fokozott költségvetési pénzszórásnak, az nyilván örömmel tapsol. Aki
pedig úgy érzi, hogy neki továbbra is csak az élelmiszerosztások során jut
valami, az talán kevésbé lelkesen tapsol. Annak ellenére, hogy ismerjük azt a
hatást, hogy háborús években az emberek nagyobb megszorításokat is elviselnek a
különböző eszmék jegyében. A kormányzat tehát joggal számíthat arra, hogy a
fokozatosan hangoztatott nemzeti retorika árnyékában talán még a
trafik-mutyihoz hasonló kormányzatközeli korrupciók milliárdjait is elnézik. Az
azonban ettől még kérdéses maradhat, hogy mennyivel lesz ettől jobb a
mindennapokban.
A rezsicsökkentés önmagában ettől még pont
olyan hámozott lufi maradhat. Az ugyanis gyenge érv, hogy a keresetekhez képest
magas a hazai energiaár. Az arány azt jelzi inkább, hogy a keresetek
alacsonyak. Nyilvánvalóan ezen az irányadó bértábla, a közigazgatásban dolgozók
bérén keresztül tudna hatni a kormány. Erről a legutóbbi hír azonban a
pedagógusok béremelésének az elnapolását sejtetik, és nem az emeléseket.
Miközben a közmunkaprogram jövedelmei inkább visszafogják a bérfejlesztéseket. A
munkanélkülieknek nyilvánvalóan nagy beruházási hullámok adhatnának
megoldásokat a határokon belül. S nem közmunkák keretében foglalkoztatva. A
beruházásokhoz azonban politikai, közbiztonsági stabilitás is kellene. Az ezen
a téren megüzent, államosítást előrevetítő, adópolitika, vagy például a
szélsőségek fékezett habzású kezelése nem feltétlenül azt a stabilitást üzeni,
amire egy multi évtizedes működéseket alapozhatna. Márpedig azért mégis ott van
a beruházásra mozgósítható pénz. Azért persze lehet örülni a brüsszeli
döntéseknek. Azonban jelenleg ezek legfeljebb lehetőségek, mintsem
garancialevelek arra, hogy az eddig nagy ívben leejtett tömegeknek is jobb
lehet. Az eddigi példák nyomán a lehetőségek inkább a miniszterelnök
holdudvarába tartozó zsebeket töltik tovább. Miközben hatalom képviselői a
többiek kezétől várnak egyre hangosabb tapsot.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése