2013. május 8., szerda

Akadémiai kinevezősdi

Forrás: euroAstra.info
A HVG, az akadémiai tagság híreit akként szalagcímezte meg, hogy meglepő nevek vannak a listán. Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy kétséges tudományos, és kétségtelen pártpolitikai döntések húzódhatnak meg a döntések mögött, az sem lenne meglepő. Bár ebben az esetben inkább csak az okozhat meglepetést, hogy miért csak ők, amikor annyi sok jó pártügyi serteperte zajlik a mindennapokban. Nos, a többiek jöhetnek a következő közgyűléssel.

Aki az előzőek alapján arra gondol, hogy szerintem az akadémiai tagság és tudományos munkásság csak laza korrelációt mutat, azt megnyugtatom. Igaza van! De abban az irányban is megnyugtatom, hogy ez korántsem új jelenség, és már a sokaknak csak könyvtári emlékű Liszenko-korszakban is így volt a nagy keleti testvérnél. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az Akadémiai tagság mögött ne lenne olykor komoly tudományos teljesítmény is. Azonban sok szempontból inkább az illető lobbi-képessége, esetleg az adott tudós beválasztásával elérhető külső presztízsnyereség döntőbb lehet, mint a tudományos munkásság. Ez önmagában természetesen még csak nem is lenne baj.

Az elefántcsont-tornyok ugyanis pont azért vannak, hogy elszigetelődhessen abban az, akinek erre szüksége van. Vagy az, aki jobb helyen van ott, mint másutt. Ha ugyanis valaki alkalmatlan egy tudományos osztály, esetleg intézmény operatív vezetésére, de már annyira a tudomány nagy öregje, hogy kirúgni sem lehet, akkor a kisebbik veszteség az akadémikusság. Ott ugyan szintén lehet beleszólása a kutatási pénzek elosztásában, de talán vannak olyanok körülötte, akik számára is érthető módon beszélik le valamiről. Azonban a presztízskinevezések zöme természetesen nem ilyen. Sokkal inkább tényleg olyan, mint amikor egy egyházi vezetőből csinálnak akadémikust. Nem mintha a filzófia, illetve a teológia tudományában nem lehetne hatalmasat alkotni, de egy vallási lobbipárt hatalmi centrumban való elhelyezkedése mégis felébreszti a kis ördögöket. Nem ismervén azonban Erdő Péter bíboros munkásságát az utolsó betűig, elfogadom, a beválasztás okvetlen időszerűségét és megalapozottságát.

Önmagában ennek talán nincs is komoly jelentősége. Ahhoz ugyanis, hogy az akadémiai tagságnak legyen valami presztízse, ahhoz óhatatlanul az Akadémia presztízse kellene. S persze az ismertsége is. Azonban az emberek zömének a napi problémái között más súllyal jelenik meg a tudományos közélet, mint az akadémiai rendszerben élők számára. Az utóbbiaknak megélhetési forrás az, hogy olyan kutatási témával kapcsolatban mutatkozzanak sokat, amelyre pénzt ad a kormányzat. Mert a kutatási pénzeket, akár az MTA illetékesein keresztül, de zömében mégis a köz dobja össze. Ebből persze az is következik, hogy arra van pénz, amire kiosztják. S nyilván zömmel arra osztanak pénzt, ami egyrészt megfelelő hátszelet kap, másrészt a már akadémiai székben ülő pozícióját nem veszélyezteti. Fenntartva a tiszteletet a kevés kivételnek. Ez azonban nyilván csak az egyik olvasata az akadémiai létnek.

A másik olvasata a „zemberek” kiskönyve ugyanerről. Azok számára, akiknek a napi megélhetés is gondot okoz, könnyen eladható demagógia a kutatások finanszírozásának korlátozása. Könnyedén megtorpedózva az akadémia amúgy sem teljesen folttalan presztízsének maradékát. Miközben, ettől függetlenül, az akadémikusokról hallva vagy a Mars-lakókkal egyenértékű külön fajként tekint az egészre, vagy mélységes közönnyel. Esetleg azzal, amit nagyjából azzal írható le, hogy „ha akkora nagy tudós gyüjjék ide, oszt mutassa meg, miként kaszál”. S van ebben is valami. Nem véletlen az, hogy a mezőgazdasági egyetemekről gyakorlatra indulók közt gyorsan szelektált a falusi lakosság. Akinek fordítva állt a kasza a kezében, az onnantól annyit is ért. Akár tudott kaparni, akár nem. Nem véletlen tehát, ha a politikai populizmus meg is lovagolja ezt az attitűdöt, és elmennek a politikusok bográcspartira, kolbászversenyre, és hasonlókra. De ez messze vezetne a tudományos akadémiák világától. Inkább csak jelzése annak, hogy sokaknak olyan mindegy az akadémikusok kinevezése, mint a szélső háznak.

Még akkor is, ha néhány következményét a saját bőrén érzi. Például az oktatáspolitika kapcsán, vagy a gyermeke karrierlehetőségein keresztül. S ebből a szempontból nagyon is nem lenne mindegy, hogy milyen módon zajlik az akadémikusok kinevezése, és ki milyen okból kerül a kutatásban pénz-, és a hétköznapi kommunikációban észosztó pozícióba.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook