2014. január 1., szerda

Szeressük Ádert gyerekek!

A 2014-es év első hazai percei a köztársasági elnök beszédével indultak. Tradicionálisan. Az sem egészen biztos, hogy ezek a megszokott, elvárt, és éppen ezért valós súllyal alig rendelkező események megérik-e az elemzést, vagy akár a komolyabb véleményalkotást. Vagy nem érdemes-e inkább csak kipipálni a megtörténtét?

Különösen, mert a politika, és maga kormánypártból kiemelkedett Áder János is valahogy így lehetett vele. Az elmondott szöveg hangsúlyozási hibái még a rádiófelvételen is kiütköztek. Amin a TV-közvetítés csak rontani tudott. Az egyik egykori előd megválasztásakor vakond-vadászatból, és ezzel demokráciából is levizsgázott jelenlegi elnöktől természetesen aligha várt volna bárki gyújtóhangú beszédet. Egész eddigi tevékenységét a politikai óvatosság, és a kormányzati agyvizek minél kisebb mértékű megzavarásának szándéka jellemzi. Azonban a szinte unott hanghordozásnál, és szinte mimika nélküli szövegfelmondásnál talán az esemény többet érdemelne. De talán az egész ügy tényleg nem érdemel többet. Talán mindez szóra sem érdemes. Különösen, mert az ilyen beszédeknek a későbbiekben csupán néhány gondolata fog majd tovább élni. No meg az egésznek a hangulata, vagy az, amiről nem esik benne szó.

Mindjárt az utóbbival kezdve például érdemes megfigyelni, hogy szólt fiatalokról, betegekről, anyákról, és nagyapákról. Azonban szó sem esett a társadalom elesettjeiről. Azokról például, akik egyre nagyobb létszámban állnak sorban az ételosztásoknál. Vagy azokról, akik ellen közigazgatási rendeletet hoztak a városképvédelem jegyében. Holott nincsenek kevesen. Holott az ember azt hihetné, hogy a Köztársasági Elnök számára nem csak az épek és egészségesek, illetve a jómódúak számítanak a haza alkotó elemeinek. Talán egy fél mondatot, legalább egy futó jókívánságot azok is megérdemeltek volna, akik nem azért nem koccintanak a családdal szilveszter éjjelén, mert nem akarnak. Hanem mert nincs hol, illetve nincs miből. De talán tényleg szóra sem érdemesek. Már az előző évi beszédében sem kaptak helyet. Hiszen annak a pártnak, melyből vétetett, az egyik prominense már régen kifejtette, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Amellett szinte biztosan nem lett volna udvarias gesztus akárcsak utalni is a szegénységre akkor, amikor egykori vezére minden követ megmozgat annak igazoltatására, hogy jobban teljesít. Közzétéve a nagyvilágnak, hogy milyen jól telik neki, Orbán Viktornak, az év eleje.

Márpedig az elnöki beszédben emlegetett tiszteletre is igaz, ami a presztízsre általában. A biológiai léten, az élőlénynek alanyi jogon kijáró tiszteleten kívüli megbecsülést kiérdemelni szokták. A látszata, a parancsra-tapsolás természetesen anélkül is biztosítható, de az nem tisztelet. S ez az a tisztelet, amit elnöki felhívások sem fognak biztosítani. Ezt ki kell érdemelni. Például azzal, ha egy választott tisztségviselő, a nép vazallusa is megadja a kötelező tiszteletet azoknak, akiknek bizalmából a székbe ült. Nem ünnepelteti magát felállást vezényeltetve, nem szólja le az állampolgároknak vele egyet nem értő tagjait, nem állítja be magát a jótevő király szerepébe, és a látszatát is kerüli annak, hogy nem a népnek van állama, országgyűlése. Igaz, ilyen mértékű elmélyülést nem várok el Áder Jánostól, aki végső soron ugyanúgy a nép által választott országgyűlés által felkent vezető, mint a kormányfő, vagy a házelnök. De talán éppen ez a viszonyrendszer is az oka az olyan logikai kibicsaklásnak, ami a „hazaszeretet nélkül nem volna hazánk” mondathoz vezet. A hazaszeretethez ugyanis haza kell. Csak azt lehet szeretni, ami van. Az pedig a politikai vezetés feladata, hogy az állampolgárok hazának érezzék országukat.

Igaz, ebben megvan a közös felelősség. Akár abban is, hogy olyan politikai vezetés kerüljön az ország élére, aki nem akar fordítva ülni a hazaszeretet éjjelijére. Az ugyanis nem éppen egy demokratikus felfogás, hogy „az állam én [illetve haverjaim, és ismerőseim] vagyok”. De Áder János aligha erre az egyéneken keresztül ható közös felelősségre gondolt, amikor az egész beszédét végső soron az egyéneknek címezte. Hasonlóan az egy évvel korábbihoz. S jól megfelelve egy olyan törekvésnek, mely egyfajta távolságtartással kezeli a hatalom szemszögéből az egyes embereket. Természetesen ez lehetne egyfajta elnöki felfogás része is. Mintegy az emberek elnökének szerepébe helyezkedve. Aminek azonban ellentmond az elesettekről való „megfeledkezés”. No meg azok az apró megsiklásai a beszédnek, mint például gyermekáldással kapcsolatos. „Örömtelien sokan vannak velünk, akik egy új gyermek, egy új testvér, egy új unoka, egy új családtag érkezésének örömével vagy reményével vágnak neki az előttünk álló esztendőnek”, mondta Áder János. Miközben tömegeknek csökken a reményük gyermekük felnevelésének megfinanszírozhatóságát illetően, illetve az ország, részben ennek következtében is, demográfiailag is recesszióban van.

Az azonban igaz, hogy „millió és millió élet szőtteséből” áll össze a történelmünk. A jelenünk, és a jövőnk is.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése