Ellenzéki gyorstalpaló

Az elmúlt napok egyik vezető ellenzéki híre volt, hogy Bajnai Gordon visszatért a politikai szabadságról, és meghirdette az ellenzéki egyeztetés újabb fordulóját. Először szó esett az együttműködés kibővítéséről, majd a legutóbbi hír mégis az Együtt-PM illetve az MSZP közti megegyezésről szóltak. Azért Bajnai Gordon megígérte, hogy legközelebb majd a Demokratikus Koalíció is részt kaphat a megegyezésből.

Mondhatnánk, hogy kezdetnek nem rossz. Csak az a baj, hogy a kezdetektől egy évnél is messzebb vagyunk. Még azt sem lehet mondani, hogy a kialakult helyzet nagyon váratlan volt. Illetve, ha akárkit meglepett az ellenzéki vezetők közül, akkor az alighanem az a politikai újszülött volt, akinek minden vicc új. A 2012. október 23.-i visszatérés másnapján már magam is írtam arról, hogy csak egy ellenzéki „nagykoalíció” lehet esélyes kihívója a Fidesz-KDNP pártkomplexumnak. Azt az ugyanakkor leírt véleményemet sem cáfolták a mindennapok, hogy: „Amikor tehát nem csak a teoretika szintjén, hanem a hús-vér emberek szintjén kell majd programot hirdetni, akkor olyan erők is ott fognak állni a frontvonalon, melyek nem a gazdasági racionalitás, hanem a lélek hitvilágát, a nehezen megfogható, és ezért mindennel, a racionális nemzeti érdekkel is szembe állítható nacionalista érzelmeket képviselik majd.”

S valóban ott állnak. A demagógia-háború töretlenül zajlott az elmúlt időszakban. Nem egy esetben pontosan a „megjósolt” nacionalista Turul-komplexusos jelmezbe csomagolva be a napi politikát. Erre, még akkor is, ha nem kívánt volna belemenni az ellenzék a „ki a mégmagyarabb” licitjébe, mindenképpen fel kellett, és fel is lehetett volna készülni. Például egy technokrata racionalitással számoló, de mindenki számára kommunikálható programmal. Erre Bajnai Gordonnak 2012 őszén éppen úgy meg volt a lehetősége, mint egy olajfa-koalícióhoz hasonló szövetség kialakítását mindenkivel, aki az adott program mellett hajlandó elköteleződni. Ebből tulajdonképpen semmi nem valósult meg az eltelt időszakban. Az ellenzék leragadt azon a ponton, hogy „de Orbánt el kell zavarni”, és még jelenleg is egy, két és félfejű, ellenzékben gondolkodnak a nagy megegyezés jegyében. Holott már a szárszói színpadkép után is jól látszott, hogy ez az út nagy eséllyel zsákutcába visz. S mert az időközben történtek mintha ugyan ekörül a kérdés körül forgott, egyre komolyabban merült fel, hogy tényleg akar az ellenzék nyerni?  

Erre sajnos az nem válasz, hogy „tárgyalgatunk egymással”. Az a fajta időhúzás, amibe belement az ellenzék még akkor is felér egy taktikai vereséggel, ha egymás között különben szépen el tudják mutogatni a felelőst. Elég azt figyelembe venni ehhez, hogy a Fidesz és annak klerikális platformja bőven eljuttatta a hívekhez időközben a bajnaigyurcsányozós vezérszólamok kottáját. Holott egy világos, gyors megegyezéssel és programhirdetéssel ennek elébe lehetett volna menni. Igaz, ehhez az is kellett volna, ha nem megy el az erő jelentős része már 2012-ben annak a kinyilatkoztatására, hogy ki kivel nem akar tárgyalni. Ebből a szempontból a Juhász Péter –féle kirohanás politikailag mindenképpen indokolatlan volt. Ellenben meggyengítenie legalább sikerült az összefogási bázist. Ezt a keresztet pedig úgy tűnik legalább annyira nem sikerült letenni, ahogy az MSZP-n bvelüli sértett kirohanásokat sem Gyurcsány Ferenc ellen.

Akinek nem kell szeretni az alkalmazott ellenzéki taktikáját, de a hatékonysága alighanem nagyobb, mint az a helyzetfelismerésből elégtelen mimózaság, amit idén októberben adtak elő a látszólag legnagyobb ellenzéki párt részéről. Ráadásul a nyaficicásan óvatos kommunikációt, és az időhúzást az Együtt-PM is megsínylette. Elég a támogatottság tendenciáit végignézni ehhez. Holott arrafele is volt a kezdetekben olyan arc, aki tömeg-képes volt. A Szolidaritás mozgalom azonban a perifériára szorult. A tömegeket megszólítani képes vezetőjével együtt. Mert az Orbán-szobor döntéséhez hasonló politikai pótcselekvések nem jelentenek hatékony fellépéseket. Ahhoz nem százaknak, hanem százezreknek kellett volna kísérnie azt a szobor-fejet. A százezrek híján azonban az látszik, hogy az ellenzék fősodrának a mozgósító-ereje szerény. Hogy finom legyek. Holott még emlékezhetünk az Opera előtti tömegekre. Amikor, mint azt akkor is írtam, az ellenzéki vezetés szemmel láthatóan megijedt saját magától. Hasonló rendezvénnyel gyakorlatilag azóta sem mertek próbálkozni. Igaz, az is lehet, hogy mára már nem is lenne érdemes.

Pedig más út nem igazán van, mint kiállni az emberek elé, és érthetően elmondani, hogy mit akarnak. Nem csak azt, hogy mit nem akarnak. Ezt sokan tudják. Az MSZP részéről is el lehet mondani, hogy nem akarják sem Orbánt, sem Gyurcsányt. Az is nagyon derék dolog, hogy Mesterházy Attila tarsolyában ott a pártja megbízása a miniszterelnök-jelöltségre. Ő azonban beleszorult, talán akarata ellenére, a politikai celeb szerepébe. Ennek következtében sem gyújtó hangú szónokként, sem technokrata robotosként nem lehet hitelesnek elképzelni. Az előbbi szerepre Gyurcsány Ferenc, míg az utóbbira Bajnai Gordon alkalmasabbnak tűnik. Mesterházy Attila bármelyikük mellett lehetne például kancellária-miniszter. A jelen tárgyalások azonban nem ebbe az irányba látszanak menni. Ahogy egy „külsős” jelölt állításának az esélye is lecsökkenni látszik.

Az idő pedig továbbra is telik. Egyre közelebb kerülhet az a pont, amikor már a Fidesznek már csak ki kell küldeni a közmunkába odarendelt lakájt a következő adag szotyiért. S hátradőlve szemlélheti a választásokat. Ott a túloldalon lehet majd vitázni azon, hogy melyik cukorkát, a pirosat vagy a kéket kellett volna választani. Mert tulajdonképpen már igencsak szopogatni kellene. Miközben pillanatnyilag csak az országos szívás látszik biztosnak.

Andrew_s