Évzáró tendenciavizslatás.

Visszatekintést tenni, és főleg a saját írások nyomán, néha egy furcsább időutazást jelent, mint előre nézni. Holott egyfajta előremenekülésként is felfogható, hiszen akár egyes, a jövőben kialakuló tendenciák gyökerei szintén valahol oda nyúlnak. Miközben persze ott van, ott lesznek a valós holnapok is, melyekre sokaknak rányomja a sötét erő bélyegét a szinte mindenre kiterjedő áremelkedések hulláma. A recesszió, az adók növekedése és az áremelkedések aztán jócskán árnyalják azt a képet, amit a foghúzósan adott minimálbér-emelés, valamint a közmunkások béremelése hivatott rózsaszín keretbe foglalni. Az utóbbiak ellenben megnyugodhatnak, mert lakásaikra ráteheti a kezét az állam. Pontosabban elkótyavetyélhetik az államnak, és így már a híd alól, a nyugdíjasokkal együtt mehetnek az ételért való sorban állás következő rekordkísérletére.

De most még nem tartunk itt. Majd csak holnaptól. Attól a holnaptól, amikor akár minden másként is volt, ha a kormányhoz hű, és etikátlan kommunikátorok is úgy akarják. Mert a visszatekintések közepette sajnos az is kiderült, hogy a közmédia dolgozói nem állnak a szakma magaslatán. Jó példája volt ennek a Schmitt Pállal készült, azóta szinte a negatív sajtómunka etalonjává revesedett interjú. Akkor az újságíró-szervezett még etikailag elítélendőnek tartotta Obersovszky Péter ténykedését, és őt elmarasztalta a MÚOSZ etikai bizottsága. Ám az év során ez a tartás jelentősen megkopott. Hallgatásba burkolózva játszva a túlélésre. Hallgatott, amikor más civil szervezetek sora támogatta az antifasiszta tömegtüntetést, és hallgatott akkor, amikor sorainak utánpótlását is megnyirbálta az oktatáspolitika. De fájóbb, hogy hallgatott Kocsis Éva esetében is. Óhatatlanul azt üzenve, hogy a magát legnagyobbnak hirdető szakmai szervezet elfelejtette az egyik legfontosabbat. Azt, hogy a széles értelembe vett sajtó közvetíthet egyfajta közetikai normát. A MÚOSZ üzenete ezáltal a feltétlen szervilizmus lett. Támogatva talán még a nyílt cenzúrát is a jövőben, melyre az internet esetén már megindult a közvélemény előkészítése. Mely felvetéssel kapcsolatban a MÚOSZ szintén nem túl hangosan tiltakozott.

A hatalom tehát bebiztosítottnak láthatja, hogy a hivatalos csatornákon csak az kommunikálódik majd, ami nem zavarja a köreit. Erre pedig szüksége van a kormányzatnak, a miniszterelnöknek akkor, ha legalább retorikailag el akarja hitetni a hívekkel, hogy a 2013. év a lábra állás éve lesz. S nem szeretné, ha olyan hangok szólalnának meg széles körben, amik ezt feltápászkodásnak aposztrofálják inkább. Esetleg kilábalásnak ugyan, de csak azt követően, hogy a folyamatos sikerpropaganda ellenére fejjel állt bele az ország a recesszió pöcegödrébe. Abba a gödörbe, mely körül ott lebzsel a latrinacsászár teljes udvartartása. Az, amelyik segít a folyamatos szabadságharcról szóló kiáltványokban. S amelynek prominensei már januárban menetet szerveztek a hatalmi mámor megtámogatása érdekében. Melyet a hatalom nem győzött eleget meghálálni, és az egykori szocbrigád-, illetve népfront-mozgalmak hagyományai szerint ki is tüntette hű embereit. Példát mutatva arra, hogy egy kellően elvakult hatalomnak mindegy a tartalom, ha a forma az éljenzést mutatja.

Talán még az is mindegy, hogy kit éljeneznek, hiszen elindult egy neohorthysta restauráció, és Nyirő rehabilitálása. Függetlenül a nemzetközi visszhangoktól és attól az elszigetelődéstől, melyet egy orgyilkos kiadása tett teljessé. Azt mutatva, hogy a miniszterelnök mindenben kompetensnek érzi magát. Nem érezve egyszer sem az inkompetencia indiszkrét szagát. Sem magán, sem a csapatán, melynek kapitánya. Személyesen döntött az azeri gyilkos kiadása ügyében, és személyesen nem vonta le a konzekvenciákat akkor, amikor a belügyi egységek vigyázták a gárda eskütételét. De személyesen kapkodott a diákok ügyében is. Háttérbe szorítva az egyébként is antimatematikus, se nem osztó, sem nem szorzó Hoffmann Rózsát. Ha pedig bárkinek kétségei támadtak volna Orbán Viktor személyes céljai tekintetében, akkor az autokrácia felé menetelő vezetésről maga a miniszterelnök adott tiszta képet. Kiemelve, hogy nincs ellenére az egyszemélyi vezetés kialakulása. S megerősítve, hogy ő a Kádár-rendszerben sem küzdött a diktatúra ellen. Csak a személy zavarta ezek szerint, miközben talán már akkor marta belül a vezérkór.

A közben eluralkodó gazdasági káosz, a recesszió, és annak figyelembe nem vétele, a Nemzeti Bank tartalékaira való leplezetlen vágy sok szempontból csak kísérő tünetek. Olyan csóva, melyet maga után húzhat egy kialakuló diktatúra. A recept ugyanis ismerős. A gazdasági és belpolitikai instabilitások kiszámíthatóan növelik a feszültségeket. Provokációval vagy közvetlen inicializálással ez nyílt konfliktusokba torkoltatható. S ebben az esetben ott állhat készen az az erő, mely úgymond rendet tesz abban a rendetlenségben, amit maga a kormányzat generált. A sok liberális szájtépő helyett olyan megbízható erőkre támaszkodva, mint a TEK vagy a képviselők közt rendet tartó új őrszemélyzet. Az utcára pedig ott a gárda, és a recept megannyi történelmi analógiája. Ha pedig az Alkotmány bírósága nem hajlik meg, és a repedések nőnek a hatalmi monoliton, akkor még mindig ott lehetnek az alternatívák. Kellő „rendetlenségek” esetén akár a rendkívüli állapot, ha a választási törvény nem teremt a ma még csak patyomkin-hatalomnak kellő alapot.

Mit kívánhatnék ezután? Azt, hogy a fenti bekezdés szürke árnyai ne váljanak valóra. Mert ez az a pont, amikor mindannyiunk érdekében szeretném, hogy ne legyen igazam.

Andrew_s