2012. december 5., szerda

Ostoba oligarchizmust üzenő oktatás.

Forrás: Tribe.net

A kultúrmaflások korszakában esetleg nem is olyan sokakat lep meg az, ami művészeti csúcsszerv környékén, vagy általában a kultúrában zajlik. Így tulajdonképpen egy hatpontos hátsóoldali hír lehetne az is, hogy Hoffmann Rózsa szerint még az előző létszámlehúzásokhoz képest is túl sokan tanulnának állami pénzből, és így újabb csökkentést hagyott jóvá. Lehetne persze elidőzni azon, hogy ez végső soron nem az államtitkár-asszony, hanem az Emmi javaslata volt. Első közelítésként nem is döntés, hanem csak előterjesztés formájában vált ismertté. De ez már a kezdetektől is alig módosította a képet. Egyrészt azért, mert az ilyen előterjesztések a Parlamentben még mindig kétharmadnyi gombnyomorgatók kezei között villámgyorsan érik jogszabállyá. Másrészt pediglen azért, mert amennyiben az oktatásért felelős államtitkárnak semmi beleszólása ezekbe az előterjesztésekbe, akkor minek van ott.

Hoffmann Rózsa lemondásáról ugyanis továbbra sincsenek hírek. S nem is lesznek, ha ezen múlik, mivel a Parlament el is fogadta a brutális létszámcsökkentést. Hoffmann Rózsa hallgatása cinkossá teszi, és egyben azt is jelenti, hogy maximális támogatását élvezik továbbra is mindazok az intézkedések, amik az oktatáspolitikának nevezett, és régóta zajló szellemi zsibvásár környékén zajlanak. Önmagában ennek is üzenet értéke van, hiszen végső soron a rendpárti oktatáspolitikának készíti elő a terepet a klerikális lobbi-párt politikus-nője. Jól felismerhető ugyanis az a tendencia, ami részben a KDNP által fémjelzett keresztényinek aligha, de katolikusnak annál inkább tekinthető ideológia akár erőszakos térnyerését mutatja. Gyakorlatilag ugyanazzal a retorikával élve, mint az eretneküldözések korszakaiban az egyház. Mondván, hogy aki az ő politikusaikat, netán az egyházat támadja az értelmetlenségeik, plágiumaik miatt, az keresztényellenes. S biztos, ami biztos, az általuk delegált államtitkár, Rétvári Bence még konferencián is felszólal erről. Ez a retorika önmagában jelez egyfajta morális válságot, de nem Európára, hanem a politika szereplőire nézve. Hiába szélesíti ki Kövér László ennek a felelősségét. Ami ennek az oktatáspolitikai vetülete az, hogy hiteltelen egy oktatáspolitikus, aki a vizsgálatok lezártát megelőzően előbbre helyezi a párthűséget a vizsgálatok eredményénél. De szélesebb értelemben azt is felveti, hogy nem válik-e manipulatívvá, mondhatni agymosás jellegűvé az oktatás, ha a tanárképzésekben aszimmetrikussá válik a leendő etika-tanárok felkészítése.

A szétzilált oktatás, a létbizonytalanságba tartott tanári kar, és a kiszámíthatatlan követelményrendszer pedig óhatatlanul felerősítik azokat a hangokat, amelyek szinte bármi áron, de rendet akarnak tenni ebben. Végső soron hosszú távra, az oktatás szintjén is leképezve azokat a rendpárti, és a centrális erőkben hívő erőviszonyokat, melyek az általános politikában is előtérbe látszanak kerülni. Ennek a kirakós játéknak szerves részét képezheti a felnövekvő nemzedék, és ezzel a lakosság átlagos képzettségi szintjének radikális csökkentése. Ezzel párhuzamosan egy, a hatalomhoz feltétel nélküli hűséggel tartozó elitréteg kialakításától kísérve. Kiegészítve annak a hatalmi bürokráciának a kialakításával, ami szinte tükörképszerű leképezését adhatja a korábban már megtapasztalt diktatórikus, egyszemélyi, illetve oligarchikus vezetésen alapuló rendszereknek. Miközben a munkaerő-piaci elvárásokra hivatkozva gyakorlatilag a kizárólag alacsonyabb fizetéssel kielégíthető, végső soron segédmunkát végző rétegek felduzzasztása zajlik. Nem vitatva, hogy ez az Orbán-Matolcsy páros által meghirdetett unortodox workfare-hez maradéktalanul illeszkedni tud. Azonban ez az illeszkedés korántsem jelenti azt, hogy az ország hosszabb távú érdeke is ez.

A közpénzek felhasználásának tere azonban azt is üzeni, hogy mik azok a területek, melyekre a közösség erőforrást áldoz. Pontosabban a közösség nevében a kormányzat. Amikor a kormányzat csökkenti a közpénzek felhasználását az oktatásban, akkor ez tehát azt közvetíti, hogy:

  1. A tanulás értéktelen a társadalom számára;
  2. A társadalomnak, és nem a kormánynak elkötelezett, de képzett emberek jelenléte nem kívánatos a kormányzat számára;
  3. A kormányzat más, a tagjainak nagyobb közvetlen hasznot szolgáló tevékenységre csoportosítja át a társadalomnak hosszabb távon nagyobb előnyt biztosító forrásokat;

Ugyanakkor érdemes felidézni azt a mondást, ami nem dakota ugyan, de ettől még igaz: „diplomával lehet utcát seperni, de diploma nélkül csak utcát lehet seperni”. Eltekintve ennek leegyszerűsítő megfogalmazásától a helyzet mégis ehhez hasonlóan írható le. Az innovációra, kvalifikált munkára alkalmas fiatal munkavállalók rétege hasznos a társadalom egészének. Függetlenül attól, hogy néhány nagyvállalkozót is zavarhat a nála esetleg képzettebb diplomások jelenléte a munkaerőpiacon, az ország érdeke nem feltétlenül a kormányhoz közeli oligarchikus réteg érdekével azonos. Akkor sem, ha ennek a rétegnek nagy a formális vagy informális zsarolási potenciálja. A felsorolt pontokból az elsőről nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem igaz. Marad a második, illetve a harmadik eshetőség, mint a helyzet egy lehetséges megfejtése.

A formális önköltségesség és az állami finanszírozás egyébként összeegyeztethető lenne. Például az alábbi paraméterek mentén:

  • Mindenki egy egységszámláról fizet (Neptun, EKTF is kezelni tud ilyet);
  • Ezt megfelelő tanulmányi eredmény esetén az állam tölti fel, az alatt a tanuló;
  • Az iskola csak innen veheti le a pénzt, tehát számára minden tanuló ügyfél, és mindenki számára szolgáltató. Ennek az előnye az lenne, hogy amennyiben az iskola színvonaltalan, akkor a diák nem tud teljesíteni, tehát saját zsebből kell fizetnie. Valóban kiverhetné a teljesítményt a tanárokból;
  • Az említett pénzfeltöltésnél lehetne érvényesíteni szociális szempontokat, ha szükséges és a céges támogatásokat, ha másutt ösztöndíjas a gyermek;

Azonban csak ez utóbbiak szigorúan egyidejű, vagy akár az önköltséges felsőoktatást megelőző bevezetés esetén lehet kompenzatív és nem a szegényebbeket az oktatásból kizáró, diszkriminatív és társadalomellenes. Amennyiben ezek a pontok nem teljesülnek, de a kormányzatra a korábbi lista második, harmadik pontja igaz, akkor ez koránt sem hízelgő egy magát demokratikusnak, az ország felemelkedését szem előtt tartó kormányzat számára. Sokkal inkább jellemző ugyanis egy kisstílű, rövidtávra gondolkodó és önző janicsárpasa mentalitására. Egy olyan janicsárpasáéra, akiből esetleg csak segédjuhász lehetett volna jogász helyett egy ilyen oktatási rendszerben. Igaz, juhokat akkor is számolgathatott volna.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook