2012. szeptember 13., csütörtök

Külügyigazsági szappanopera.


 Az azeri balta, úgy tűnik, végül mégis Orbán Viktor lábára, vagy ahhoz nagyon közel esett. De lehet, hogy úgy kellene fogalmazni, hogy az igazság újabb rétegei kezdenek előbukkanni. A történet újabb fejleményei következtében aztán lehet, hogy nem csak a téma iránt még egyáltalán érdeklődő olvasók, hanem a kormányzat tagjai is a fejüket kapkodják. Orbán Viktor és a külügyminiszter, Martonyi János nyilatkozata ugyanis nem teljes fedésben került nyilvánosságra. Alig egy nap eltéréssel.

Orbán Viktor ugyanis végül elismerte, hogy a személyes döntése volt a katonatársát álmában meggyilkoló hős azeri orgyilkosnak a várható következményekkel dacoló kiadása. A miniszterelnök személyes felelőssége természetesen akkor is fennállna, ha a kormány valóban kollektív döntést hozott volna az ügyben. De az orbáni beismerés napján még úgy volt, hogy Navracsics Tibor és Martonyi János stábja egyaránt ellenezte a kiadatást. Aztán a felelősség valahogy kezdett szétkenődni, és a Külügyi Bizottságban zajlott meghallgatásáról távozó külügyér már kormányzati döntést emlegetett. Ami egyben természetesen egyfajta kollektív felelősséget is sejtet az ügyben. Ami az előbb említettekkel szembe megy. Így aztán kiderülhet, hogy a külügyminiszter és a miniszterelnök a végén még elirigyli egymástól a felelősséget ebben a kiemelkedő külügyi ismertséget szerző ügyben. Miközben továbbra is áll a kérdés, hogy Martonyi János meddig marad, illetve meddig maradhat a posztján.

Az egyik lehetőség ugyanis az lenne, hogy miután demonstratívan fütyültek a fejére, feláll és távozik. Akár Navracsics Tiborral egyetemben, amennyiben szintén rajta keresztül nyúlva hoztak döntést, és a kiadási papírokra kényszer hatására került rá az aláírása. Ez azonban kétségtelenül csapdát jelenthet, és ebből a szempontból Orbán Viktor kétségtelenül dicséretet kaphat abból, hogy a saját ülepét védje. Ha ugyanis az említett urak felállnak a kormányból, mint azt egyes blogok is mintegy előre vetítették, akkor szinte automatikusan elviszik a balhét. Így tulajdonképpen ebből a szempontból egyfajta kormányelrántós mérkőzésre hívta ki saját kormányának tagjait. Tulajdonképpen olyan helyzetet teremtve, hogy mások beáldozásával védekezhessen. Elvégre, ha Martonyi lemond, akkor egyrészt feladja a labdát lecsapásra annyiban, hogy immár távoztában mindent rá lehet kenni. Másrészt viszont ugyanakkor szabad prédává teszi a külügyi apparátust, melyet adott esetben valószínűleg Szijjártó Péternek dobnának oda. Annak alapján vélve ezt, hogy éppen az azeri ügyben is Szijjártó nyilatkozott a Külügyminisztérium szóvivője helyett. Ugyanakkor, ha akár az apparátus védelme miatt, Martonyi a maradás mellett dönt, akkor sem feltétlenül jobb a helyzet.

Ha ugyanis tartja magát a saját mondataihoz, hogy kormányzatilag közös a felelősség, akkor maga ad ütőkártyát a saját lemondatásához. Mert a külpolitika formális vezetője szinte adja magát ahhoz, hogy az áldozati oszlophoz kötözve ébredjen. Így aztán Martonyi János a jelenlegi helyzetben elképzelhető, hogy nem tud olyan forgatókönyvet kitalálni, hogy hosszabb távon a pozíciójában maradjon. Igazi szappanoperává változtatva a „marad, vagy nem marad” opciók között ingázó találgatásokat. Távoztával pedig megnyílik az út a további, miniszterelnök-mosdató, akciók előtt. Amiből az is következhet, hogy Orbán Viktornak tulajdonképpen érdeke szép folyamatosan erodálni külügyminisztert. Szinte az utolsó pillanatig a székéhez szögezve, és csak akkor adva meg a lehetőséget a selyemzsinór, vagy a kegyelemdöfés választására, amikor már a felelősség legnagyobb részét rá tudta tolni Martonyira és csapatára. Függetlenül attól, hogy ez az elhúzódó végjáték még milyen károkat okozhat a nemzetközi kapcsolatokban.

S eközben előfordulhat, hogy Orbán Viktort ez utóbbi érdekli kevésbé. Azzal kontrasztban legalább is, hogy Martonyi János lassú kivégzése intő példát is statuálhat a saját stábja számára. Az a fajta bedarálás, amin aligha fog segíteni, hogy a külügy, igazságügyi apparátus anyagaiból egyértelműnek tűnik a miniszterelnök egyszemélyi felelőssége. Így a most feláldozhatónak látszó Martonyi János esete akár Navracsics Tibor számára is példaként lehet tálalva arra, hogy a miniszterelnök az, aki a saját köreiben pozíciót ad, vagy elvesz. Függetlenül akár a személy elismertségétől, akár a környezeti hatásoktól. Márpedig ez a környezetbehódoltatás lényeges lehet a miniszterelnöknek. Demonstrálandó azt, hogy még a beismerten hibás döntések nyomán is más viszi el a büntetést. No meg persze azt is, hogy bármit megtehet, mert nincs olyan erő a saját berkeiben, ami nyílt csatában bevállalna bármilyen érdemi megnyilvánulást. Amennyiben ez a feltételezés igaz, akkor felértékelheti azt a frakcióülést, mely semmi érdemi reakciót nem mutatott a jelek szerint, a különböző csatornák információi alapján, némileg meghasalt IMF-listák ügyében. Végső soron hozzájárulva annak bemutatásához, hogy Orbán Viktor számára a saját környezete semmilyen formában nem ellenfél. Könnyen lehet, hogy még akkor sem, ha Draskovics Tibornak van igaza, és törvényeken gyalogol keresztül.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook