A diákok és a szülők.

Nem csak diákok.
Forrás: Magyar Hírlap Online /  Kövesdi Andrea

A keretszám-csökkentés, mint utolsó szikra, kirobbantotta diákmegmozdulások erőteljesen rányomták a bélyeget a 2012. év utolsó hónapjának belpolitikájára. Az egyetemisták köréből indult, és egy látszólag ártalmatlan hallgatói fórummal indult megmozdulások végigsöpörtek az országon, és sikeresen megmozdították a középiskolásoktól az oktatókig az oktatáspolitika elszenvedőinek széles rétegét. Felszínre hozva több olyan jelenséget, mely részben régóta ott munkált már a mélyben, míg részben talán azok is meglepődtek rajta, akiket közvetlenül érintett. A környezetet, a hatalmat pedig szinte biztosan meglepte például a diákság szolidaritása és a provokációs kísérletek lepattanása a megmozdulásokról.

Az utóbbi teljesen nyilvánvalóvá vált a diákok városon átvezető spontán felvonulásai során. S jól láthatóan még a sajtóetika megcsúfolása, vagy a nyílt hatalmi provokáció, a rendőrségi beavatkozás sem lendítette át ezen a korláton. Mely rendőri beavatkozás alighanem egy ugyanolyan túlteljesítési vágy része lehetett, mint ami iskolai listázásokat okozott a megmozdulások kapcsán. Kicsiben megpróbálva letörni, megosztani a diákságot úgy, ahogy azt a nagypolitikában Balog Zoltán miniszter megpróbálta. Mentve talán azt a mérhetetlen tehetetlenséget, ami különben nagyon látványossá vált a miniszterelnök kapkodó megnyilatkozásainak tükrében. Legyen az akár a keretszámok rángatása, vagy a felvételi ponthatár, még Karácsonykor is aktuálisnak tartott, meghúzása. Végső soron csak azt illusztrálva, hogy Orbán Viktor minden kérdésben, még a szakmapolitikai kérdésekben is saját magát tartja az egyedüli tudás forrásának. S persze jelezve azt is, hogy a környezetében nincs, és valószínűleg nem is lehet olyan, aki szólhatna neki a történelmi párhuzamokról. Azokról a párhuzamokról, melyek az univerzális megmondó-emberként elhíresült vezetőkről szólnak. Nérótól Nicolae Ceaușescu-ig bezárólag, mely utat nem kívánom sem a miniszterelnöknek, sem az országnak.

Így a diákmozgalmak mérlegét meghúzva az is bekerülhet a pozitív serpenyőbe, ha világossá válik sokak számára a regnáló hatalom természetrajza. Akkor is, ha a szülők nemzedéke is megmozdul, és akkor is, ha nem. Mert az is nyilvánvaló, hogy a diákok mögött ott van a felnőtt társadalom. Az a felnőtt társadalom, amelyik adójával biztosított a diákok tanulási lehetőségeit, és a családban tekintett annyira a tanulást, a tudást értékmérőnek, hogy a gyermek azt válassza a saját előrelépésének eszközeként. Miközben tudjuk, nem egy esetben a szülők sokszor vállaltak és vállalnak olyan terheket, amelyek a saját határaikat feszegetik. Anyagilag és emberileg egyaránt. A diákok megmozdulásai tehát óhatatlanul szólnak a szülőkről is. Azokról a szülőkről, akik bizony szolidárisak a diáksággal akkor is, ha nincsenek ott a felvonulásokon. Így, miközben magam ott voltam több tüntetésen is, szülőként kicsit keserű szájízzel olvasom az olyan kijelentéseket, hogy az „elmúlt hetekben fiataljaink olyan szolidaritást mutattak, amely megszégyenít mindannyiunkat, még azokat is, akik jelen voltunk a tüntetéseiken”.

Holott ez csak summázata azoknak megnyilatkozásoknak, melyek az egyik oldalon heroizálják a diákokat, míg a másik oldalon az egész felnőtt társadalmat az „indultak még” kategóriába utalja. Megfeledkezve arról, amiről az előbb szóltam. A diákság nem lenne diák, ha a szülő nem szolidáris. S nem lenne miért felvonulnia sem, ha a szülők nem támogatják eddigi útját. Így azoknak sincs okok szégyenkezniük, akik nem vonultak fel. Még a diákok közül sem kell mindenkinek szégyenkeznie. Legfeljebb azoknak, akik felülnek a hatalom megosztó taktikájának, vagy elvtelen kiszolgálóivá szegődnek a protokollbeszélgetések során. Azonban a szülőkre is igaz, hogy akkor sem mindenki támogatja a jelenlegi oktatáspolitikát, ha nem mindenki vonul az utcán a gyermeke mellett, vagy akár helyette.

De az ilyen kijelentések sajnos megfeledkeznek egy másik, igaz inkább közvetett hatásról is. Arról, hogy óhatatlanul szembeállítják kicsit a diákságot a szülőkkel. Lekicsinyelve azt a teljesítményt, amit a felnőtt társadalom kifejt szinte naponta, amikor sokszor pusztán a családi túlélés jegyében vállal valaki pluszmunkát, vagy komoly lemondásokat. Olyasfajta törésvonalat hozva be a diákok és szüleik közé, amilyen törésvonalat a rendszerváltás kapcsán beépítettek a generációk közé. Lekicsinyelve, a komcsik mételyévé silányítva mindent, ami az országban történt korábban. Beleértve azt a nagyon komoly, nélkülözésektől sem mentes munkát, amit az ország helyreállítása igényelt az után a háború után, melyet a miniszterelnök által mostanában fetisizált fakókeselyű árnyékában szenvedett meg az ország, Márpedig a diákságot bőven elég provokáció és megosztási kísérlet érte eddig, és alighanem fogja érni a továbbiakban anélkül is, hogy még ezzel a problémával is küzdenie kelljen. Engedjük meg, hogy a szülők felhőtlenül lehessenek szolidárisak a gyermekeikkel, és szintén felhőtlenül örülhessenek sikereiknek. Anélkül, hogy kívülről akarja valaki megmondani nekik, hogy miért kellene szégyellniük magukat, és miért ne. S anélkül, hogy a diákságnak azt sugallnák, hogy az egész felnőtt társadalom helyett, és akár velük szemben is tüntetnek.

Andrew_s