Ha nem tudod, hogy mit tegyél...

Mond uram mi a fenét csináljak?
Forrás: Amerikai Népszava

Ha nem tudod, hogy mit tegyél, akkor ne tegyél semmit. Gondolom sokaknak ismerős hozzáállás a világ problémáihoz, és nem is kell kormányzati tényezőnek lenni ahhoz, hogy valakinek így működjenek a problémamegoldó reflexei. Amikor azonban valaki kormányfő, vagy házelnök, akkor óhatatlanul feltűnő, ha hátradől, és semmit sem tesz. Még akkor is, ha néha az lenne a legjobb. Azonban a pozíció kötelez. Valamit muszáj mondani, mert a híveknek el kell tudni adni, és lehetőleg a sikerek részeként azt, hogy éppen semmi nem jut az eszébe, amivel a maga teremtette zsákutca hátsó tűzfalán túl tudna jutni a felcsattanás előtt. Mert nem biztos, hogy a hatalom leharcolt tragacsa kibírja azt, ha kezét-lábát felkapja, és a gázpedálra rátesz egy téglát.

Még akkor sem, ha talál önjelölt, és a hatalom iránt feltétlenül szervilis téglákat. A mindenkori hatalom felé szerviliseket. Annyira szolgaian hátratett kezekkel, hogy még egy tükröt sem tartanak azzal a felirattal, hogy „ki itt komcsizik, vegye elő önéletrajzát”. Mert a hatalommal együtt járhat a szelektív amnézia ígérete is. De ez egy annyira, de annyira másik történetnek látszik. Holott a naponta felbukkanó kommunikációban visszaköszönnek azok a valamikor megtanult szlogenek, és azok a valamikor berögzült reflexek. Aminek, az önnön harcostársak önnön kitüntetése csak a legutóbbi, és éppen ezért inkább feltűnő, mintsem kirívó esete. Bajnak tekintsük ezt? Talán igen, talán nem. Annyiban nem tekinteném bajnak, hogy az elszólások, önkéntelen gesztusok előbb utóbb leleplezik azokat a törekvéseket, azokat a cselekvési mintákat, amitől a krumplileves valóban krumplilevessé válik. Legyen az akár a diktatúrához való viszony, vagy a miniszterelnöki hatalom Istentől való eredeztetése. Ugyanakkor bajnak tekinthető akkor, ha nem feltétlenül értünk egyet egy olyan hatalmi struktúra restaurációjával, melynek lebontásáért sokan tettek sokat annak idején. Márpedig nem mindenki szereti a krumplilevest, és nem mindenki szereti, ha ennek ellenére erőszakkal próbálják leönteni a torkán.

Jogos lenne a kérdés, hogy mindennek mi köze van a kormányzati, parlamenti szereplők tehetetlenségéhez, vezetési stílusához? A Parlament esetében ez eléggé nyilvánvalónak látszik, mivel Kövér László vezetési stílusát az olykor elengedett megjegyzéseken kívül a kialakítandó hatalmi rendszer is mutatja. Kövér Lászlónak ugyanis meghozta a Karácsony a személyes testőrséget, rendőrséget, gárdát, ki tudja mit. Mármint ki tudja mit a tartalmánál fogva, mert azt tudjuk, hogy a csúcsfizetésért szolgáló Kövér-gárdát Országgyűlési Őrségként anyakönyvezték. De ennek létrehozása a tehetetlenség bizonyítéka is, hiszen jelzi, hogy a házelnök nagyon nincs a helyzet csúcsán, ha csak a saját képességeire, a saját retorikai készségeire van utalva. Ám, hogy még az ilyen, őrséggel megtámogatott konfliktuskezeléssel se kelljen olyan sokszor szembesülnie, az ülések megritkítása mellett döntött. A plenáris üléseket ismét háromhetes ciklusokban szándékozva megtartani. Ami visszatérés az előző Orbán-kormány azon időszakához, amikor szintén nem voltak már szakmai érvek, és csak számukra felesleges frusztrációként élték meg az ezzel való szembesülést. Ezért pedig az vesse az első követ Kövér Lászlóra, aki szeretne élő, egyenes adásban égni az ellenzéki kérdésekre adott választalanságban pörkölődve. Miközben a főnöke úgyis mindent a saját kicsi kezével akar vezérelni.  Mert természetesen ez a fajta ülésezési rendszer azt is jelzi, hogy „hiába ugráltok, úgyis az lesz, amit mi mondunk”. Ahogy annak idején parlamenti patkónak elég volt évente négyszer együtt bóbiskolnia, mivel helyette Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET), illetve a párt legfőbb szervezetei hozták a döntéseket. Tulajdonképpen, a diáktüntetésekről palizálva a kijelentést, „biodíszletté” degradálva a demokrácia közhatalmi szervezetét.

Egyébként éppen a diákság ügye az, ami a legjobban mutatja azt, hogy Orbán Viktor mindent maga akar megoldani, ha közben nevetségessé is válik. Mert elég nevetséges volt a három napos, majd egy hetes határidők megadása egy olyan kérdés rendezésével kapcsolatban, amit legfeljebb rendőri erővel lehetett volna annyi idő alatt lerendezni. Az pedig, mint láttuk legutóbb, nem jött be. Balog Zoltán pedig áprilisig akar megbeszélni a legutóbbi információk szerint. Előrevetítve azt, hogy Orbán Viktor a „ne tegyél semmit” jegyében az időhúzásban látja a megoldást. Az ugyanis, hogy valóban az oktatási reform lenne a legnagyobb tette a kormányzatnak, az kétséges. De az, hogy a „miniszterelnök szerint az új oktatási rendszert 2013-ban kell bejáratni, gördülékennyé tenni”, az világosan árulkodik arról, hogy fogalma nincs a helyzet megoldásáról, megoldhatóságáról. Megpróbál tehát időt kiharcolni, és bízik abban, hogy ezalatt valami csoda történik. Ha pedig az nem, akkor legalább a diákságot sikerül megosztania, lejáratnia. Esetleg hű keresztes-hadaival, annak jegyében, hogy „Európának keresztény kontinensként ismét tisztelnie kell az értékteremtő munkát, és munkaalapú társadalmat kell építenie”, a diákság érdekeit képviselőket kikiálthatja a kereszténység üldözőinek. S akkor mégis úgy érezheti, hogy tett valamit.

Andrew_s