2012. május 12., szombat

A latrinacsászár ellenségképei.

Forrás: http://cae2k.com

Kísérleti terepek. Nagyjából ez jutott eszembe arról, ahogy a média szép lassan tele lesz azzal a ténnyel, hogy Egerben lezsidózták Székhelyi József színművészt, és erre való hivatkozással látszik megtagadottnak a fellépése. Az ügyben a maga keresetlen bunkóságával megszólalt a FIDESZ egyik őstagja, szellemi őstermelője, Deutsch Tamás is. Azonban az elsődleges probléma aligha önmagában ez. S nem is ezért jutottak eszembe a kísérleti terepek a jelenségről.

Önmagában nem is amiatt a humánetológiai vonatkozás miatt, hogy hordában élő főemlősöktől származunk, ahol az egyes hordák önmegkülönböztetése a másiktól alighanem fontos lehetett. Elvégre a nagyobb vadászterület, a másik horda, majd törzs nőstényeinek meghágása, és hímjeinek elfogyasztása evolúciós előnyt is jelenthetett. Mely esetben azért nem ártott tudni, hogy melyik csapattag hova is tartozik. Amikor tehát az emberiség felnövekedvén országhatárokra váltotta a hordavezér által körbevizelt facsoportot, kormányzati erőre az alfahímet, és elvontabb kategóriákra azt, hogy éppen kit kell hivatalból rühelnie, sokat nem lépett előre a ranglétrán. Csak finomabb módszerekkel utáljuk a másikat, és talán nem esszük meg. Bár néhányan azért ábrándoznak a kicsit csíkosabb, a világot kicsit másként látók lassú tűzön való pirításáról. S ilyenkor talán nem ártana megemlékezni arról, hogy a nem is oly távoli múltban volt olyan hatalom, mely szó szerint próbálkozott hasonló módszerekkel.

Elfeledkezve arról az apróságról, hogy a saját evolúciós nagyszerűségét hirdetve végső soron nem előre lépett, hanem mellét döngetve kiállt a rétre, és visszalépett pár millió évet. Elfeledkezve arról, hogy az emberiség, tetszik-nem tetszik a globalizáció felé halad, és a Föld nevű galaktikus szigetecske erőforrásait fajszinten szokta az evolúció osztogatni. Ha tehát bárki azt hiszi, hogy itt felsőbbrendűsége teljes tudatában üvöltözhet a pálmafán, akkor azért jó rudnia, hogy az csak addig érvényes, amíg valaki derékba nem rúgja azt a pálmát. Melynek lombjából rohadt nagyot lehet zuhanni. S talán fentről még azt sem látja, hogy lent egyedül rugdossa-e valaki a törzset, vagy a zuhanás után kövekre pottyan-e törött derékkal? A párhuzam az elmondottak és a politika sakálszerepre vállalkozó üvöltői között nem a véletlen műve. Egyszerűen azért, mert amikor ellenségképek megfogalmazására, majd azok fennen hirdetésére fordít valaki energiát, akkor azt jelenti, hogy erőforrást pazarol valamire, ami a problémákat nem megoldja, hanem mélyíti. S mert a politikus által használt erőforrások jobbára az általa irányítottak szellemi, illetve anyagi erőforrásai, végső soron a mások erőforrásait használja saját személyes, vagy vélten csoportos céljaira.

Miközben természetesen nem árt felmérnie azt sem, hogy meddig mehet el. Meddig mehet el anélkül, hogy ne magasra emeljék, hanem a mélybe lökjék kedvenc hordójáról, melyről körbe lehet mutogatni, hogy „az tehet róla”, meg „ő az ellenség”. S ez alatt elfelejti azt mondani, hogy „ti tehettek rólam”. Akár szó szerint is, de átvitt értelemben feltétlenül. Kevés politikus szokott ugyanis a választóinak azzal érvelni, hogy „meg ne válasszatok, mert nőni fog a munkanélküliség, újabb adókkal fogok kísérletezni, és eközben a sógoroknak, komáknak adom a földjeiteket”. Ám ettől még ez utóbbi valósul meg. Legfeljebb, ha elég cinikus, és elég bambának nézi az alattvalókat, bocsánat, választókat, akkor még ki is jelenti, hogy le se tojjátok, amit pampogok, mert majd meglátjátok, amit csinálok.

Hogy ennek mi köze a zsidózáshoz, cigányozáshoz? Rengeteg. Nem csak azért, mert az uralkodó politikai elit esetleg tevőlegesen támogatja azt, hogy a népség, a nagy közös horda tagjai között keressenek a tagok kicsit csíkosabbat, kicsit más világlátással bírókat. Sokkal inkább azért, mert elbizonytalanít, és életvitelében megingat sokakat. Kibillentve akár társadalmi rétegeket abból a komfortzónából, amit a megszokott viszonyok, és akár a puszta társadalmi lét fenntarthatósága jelez számukra. Mint amikor a kukta alatt csak a tüzet rakják, de a szelepet leszorítják. Nyilvánvaló, hogy előbb utóbb a gőzt muszáj kiengedni, és akkor tudni érdemes, hogy hol, és merre lehet a szelepet megemelni, vagy a szelep alatt megfúrni a fedőt. A feszültség keltette nyomás katlanában pedig szinte önként adódik az, hogy a hasonló helyzetbe kerültek összébb sodródnak, és egymásnak segítenek haragudni mindenki másra. De, hogy felismerjék a mindenki mást, ahhoz történelmi hagyománya van azt utálni, akinek a bőrszíne, vagy vallása eltérő,

Ahhoz pedig, hogy hol kell megfúrni a robbanásveszélyes terepet, célszerű önmagukban izolált helyzeteket teremteni. Így végső soron azonos jelenségláncolatra lehet felfűzni Gyöngyöspata és Eger, de akár az EU elutasításásnak az esetét is. Függetlenül attól, hogy az események végkifejletében bocsánatkérések, leváltások történnek-e majdan. Mert a jelenség a lényeges, és csak kevéssé az utóélete. Akkor is, ha ez is cinikusan hangzik. Ha ugyanis átmegy a szűrőn az, ha feketeruhások masíroznak egy faluban, vagy gyülekeznek a fővárosban, akkor az azt jelenti, hogy abba az irányba lehet a gőzt kiengedni. Az adott irányba tehát a falakat már sikerült látványosan odébb tenni. Nyilvánvalóan társadalmilag nem teljes elfogadottságnak örvendő cigányság kárára építve fel a nagy ellenségkép egyik elemét.

Hasonló a helyzet Egerben is, ahol egy másik tradicionálisnak tekinthetőn megkülönböztetett csoport, a zsidóság kárára zajlott egyfajta kísérletezgetés, a tűrőképesség felmérésére, a szelepek tartóképességére. Gyakorlatilag függetlenül az érintett művész származásától, de kihasználva azt, hogy a színművész eléggé szem előtt van ahhoz, hogy lemérhető legyen a hatás, de nem eléggé ahhoz, hogy feltétenül nemzetközi jegyzékváltást okozzon. Itt úgy tűnik nem járt a polgármester teljes sikerrel, mert végül visszakoznia kellett. Ám kár lenne azt hinni, hogy a hatalom kommunikációs gépezete nem fogja ezt a visszakozást úgy beállítani, hogy mindez a zsidóság nyomására történt, de azért mi, itt a hordón cinkosan összekacsintunk ám veletek. Pontosan annak a mintájára, ahogy a gazdasági döntéskényszer okozta megszorításokat a külső erőkre lehet fogni. Minél hangosabban, hogy elnyomja azokat a kérdéseket, melyek nem a tüneteket, hanem az okokat firtatják. Az okok ugyanis sokszor éppen annak a tarisznyájából kerülnének elő egy leltárnál, aki a hordón kiabál. Ám ameddig a hordó körül egymással vannak elfoglalva a hordabéliek, és akár meg is eszik egymást, addig kevésbé foglalkoznak azzal, hogy a marakodás közben felszabaduló javakat ismét csak a hordó árnyékában várakozók fogják összeszedegetni.

Egyre újabb bástyákat emelve az egyre magasabb hordó köré. Egyre jobban védve azt, aki egyre magasabbról nézi le a lenti kísérleti terepen tébláboló, marakadó, egyre inkább csak kihasználandó masszaként látott tömeget. Mígnem már talán lentről is egyre többen hiszik el, hogy nem egy karizmatikus hordószónokot, hanem Simeon méltó utódját látják. S nem is egy hordón, hanem a szentség oszlopán. Ekkor az, aki már a saját hatalmi gőgjében amúgy sem lát mást, mint amit látni enged a szeme előtti köd, már nyugodtan fütyülhet a világra, és trónolhat az arany éjjelin. A nagy társadalmi kísérlete sikerrel járt. Neki magának, és az éjjelit örömmel a saját fejére borító híveknek mindenképpen. Mert a feltétlen, és a hatalom számára feltétlen módon kiszolgáltatott hívek számára a latrina császára lehet maga az isteni vezér. Olyan, akinek szavára bármikor elhiszik, és életüket áldozva meg is harcolnak azért a hitért, hogy éppen ki a büdösebb, Meg sem érezve már a saját szagukat.

Simay Endre István

2 megjegyzés:

Comments on Facebook