2012. november 5., hétfő

Orbán tudatalatti diktátuma.

Forrás: http://www.gandul.info/
A véletlen elszólások sokszor vezettek már odáig, hogy rejtett szándékok lepleződtek le, és szinte ki sem mondható gondolatok bukkantak felszínre. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a pillanatnyi feszültség, a frusztráltság az idegesség könnyebben vezet olyan állapotokhoz, amelyben a személyes önkontroll lazulása miatt gyorsabban törnek felszínre azok a gondolatok, melyeket utána kínos hallgatás, vagy még kínosabb magyarázkodás követhet. Valami ilyesmi járhat az ember eszébe akkor, amikor Orbán Viktor akaratlan beismerését olvashatja a tudósításokban arról, hogy voltaképpen milyen volt a viszonya a kádári éra belpolitikájához, és az akkori hatalomgyakorlás mindennapjaihoz.

A parlamenti munka során, az azonnali kérdések című szakaszban ugyanis arra a kijelentésre ragadtatta magát az MSZP-s képviselőkkel szembeni megszólalások során, hogy: „Én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az önök párttársai voltak”. Itt aztán némi hatásszünetet kellene tartanom, de mert írásbeli műfaj, kinek-kinek magára bízom, hogy tart, vagy nem tart egy kis szünetet annak érdekében, hogy teljes mértékben átérezze a kijelentést. Azt a kettősséget, amit az idézet, és sok tudósításban viszontlátható szavak jelentenek. Az egyik triviális része a kijelentésnek nyilvánvalóan egy vád a jelenlegi baloldal felé, miszerint az MSZP-ben ülnek azok, akik, úgymond, „csinálták” a diktatúrát. Amire persze fel lehetne tenni azt a réges-régi lemezt, hogy a jelenleg ma konzervatívnak megvilágosodott oldal képviselői között, és a pártok holdudvarában szintén jócskán találhatók olyanok, akik emlékezhetnek a saját MSZMP-s, vagy KISZ-tagkönyvükre. De ez a lemez már annyit forgott, hogy szinte átlyukadt az internetről unalomig ismert névsorok elemei mentén. Így aztán Orbán Viktor azon kijelentése, hogy kinek a párttársai vettek részt aktívan a kádári világ útvesztőinek kijelölésében, enyhén szólva is komoly történelem-ismereti hiányosságokat tételez fel. A parlamenti képviselők, és az ország lakosságának egészét tekintve egyaránt. De nem is ez a kissé komolytalan kitétel az, amiért érdemes lehet elgondolkodni a kiemelt két mondat.

Különösen az, amiben a miniszterelnök gyakorlatilag elfogadja a diktatúrát, mint hatalomgyakorlási módszert. Elvégre ő nem harcolt a diktatúra ellen, amiből persze az is következik, hogy közvetve elismeri saját betagozódását az akkori párthierarchia rétegei közé. Ez különben szintén nem lenne túl nagy negatívum, mivel a párttagságtól teljesen függetlenül sokaknak meg kellett hozni valamilyen szintű kompromisszumokat. Így ez önmagában csak akkor válik kellemetlenné, ha valaki váltig az ellenkezőjét szeretné sugallni, miközben igazgató, tanszékvezető, pártfelügyelet alatt álló cég munkatársa, minisztériumi tisztviselő, stb. volt. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a személyes és családi egzisztenciális biztonság érdekében sokan kialakították azt a kompromisszumos játékteret maguknak,ami egyrészt a lehető legnagyobb szabadságot biztosította neki magának, és betartotta azokat a játékszabályokat, amit a legvidámabb barakk házirendje reá rótt. Azok, akik akkortájt már éltek, nem nagy rácsodálkozással fogják ennek beismerését sem kezelni. Akik meg nem éltek akkortájt, azoknak valójában mindegy. Remélhetőleg.

S ont ez a reménycsomag az, amibe Orbán Viktor kijelentése belegázol. Ha ugyanis számára, aki közben miniszterelnök lett, a diktatórikus jellegű hatalomgyakorlás már akkor, az 1980-as években, sem volt elítélendő, akkor erősen kérdéses lehet, hogy most mennyire lehet demokratának tekinteni. Így óhatatlanul felértékeli azokat a törekvéseket, melyek a kézi-vezérléses irányítástechnikák felé viszik el a közéletet. S persze átértékeli azokat a kijelentéseket, amiket maga Orbán Viktor tett a prezidenciális rendszerrel kapcsolatban. Nem azért, mintha egy elnöki rendszer alapvetően diktatórikus, authoriter és antidemokratikus rendszer lenne. Azonban a maga erősen centralizált voltával kétségtelenül egyszerűbb belépést biztosít a teljesen egyszemélyi, akár erővel biztosított hatalomgyakorlás irányába. Így aztán cseppet sem lesz irigylésre méltó helyzetben az, akire majd a magyarázatok találása és közreadása jut szerepül. Nem azért, mintha a miniszterelnök környezetében nem lennének olyanok, akik bármit, bármikor és bárkinek el tudnak mondani. Azonban ezek között egyre kevesebb van, akit komolyan is lehet venni. Márpedig amikor nem vesznek komolyan valakit, akkor tulajdonképpen könnyen beletévedhet abba az utcába, amikor decibellel próbálja az érveket helyettesíteni. Óhatatlanul inkább erősítve az erővel támogatott hatalomgyakorlás látszatát, mintsem gyengítve Orbán Viktor kijelentésének hatását.

Azt a hatást, ami mögött kétségtelenül ott marad az a tartalom, ami a Fidesz vezetője által megcélzott hatalmi struktúrát sejteti. Válasz nélkül hagyva természetesen azt a kérdést, ami visszaható módon is ott lebeg a tudósításokban idézett mondatok mögött. Az, hogy amennyiben Orbán Viktor az MSZMP párthierarchiájában, esetleg a KISZ hierarchiájában sikerrel debütál a neki megfelelő sínekre állva, vagy térdelve, akkor nem Orbán Viktornak hívnák-e azt, aki átmenti a teljes szocreál diktatúrát. Mert ugyebár ő nem harcolt a diktatúra ellen. Miközben természetesen tudom, hogy a „ha” nem történelmi kategória. Azonban az akkori viszonyok aligha maradtak hatás nélkül arra a fiatalemberre, akit ezek szerint, az általa akkor el nem utasított, diktatúra a második-harmadik vonalba száműzött. Lehet, hogy a valós képességeinek megfelelően, de a személyes hatalmi ambícióival ellentétesen. Értelmezhetővé téve azt is, hogy jelenleg, a kétharmados parlamenti szavazótábort a kezében tartva, miért tesz meg a miniszterelnök szinte mindent a hatalom megtartásáért. Legyenek azok akár az államosítási lépések éppen úgy, mint a választási törvények rugalmas, és folyamatos alakítgatása. A diktatúra ugyanis elsősorban hatalmat jelent. Hatalmat egy olyan szervezet kezében, melynek vezetője akár korlátlannak érezheti a saját hatalmát. Az egykori, magát valószínűleg örök másodiknak érző, ifjú politikus pedig érezheti úgy, mint kitartásának istentől való jutalmát, a jelen hatalmát. Orbán Viktor eközben egész egyszerűen elvesztette azt az élet-dimenziót, amiben nem rendelkezik hatalommal, és nem ő a megmondóember. Mert neki ez a helyzet visszasüllyedést jelentene. Vissza abba a szférába, ahol ismét csak a második helyen van. S ezzel a saját személyisége szerint ez nem a második helyet, hanem a leírtságot jelentené. Azt a leírtságot, amit sajátos módon a jelenlegi, önkontrollt vesztett kirohanásaival szinte önmegvalósító jóslatként érhet el. Egyszerűen azért, mert egy demokratikus ország miniszterelnöke, ha tényleg demokrata, nem lebegtetheti meg diktatúrát, mint eszközt.

Felvetve azt, hogy ilyen körülmények között mennyire képes megőrizni a saját személyiségének épségét. No meg persze azt a kérdést is, hogy mennyire tekinthető ép személyiségnek az, ami már a tényektől sem hagyja magát zavartatni, és minden probléma mögé egy összeesküvés-elméletet kell önmaga felmentése érdekében kreálnia. A felmentést ebben az esetben nem csak az önmaga előtti felmentésre értve, hanem azok szemében is felmentést kreálva, akik átállíthatnák a teljhatalom felé vezető vágányok váltóit. Addig természetesen, amíg pusztán a hatalom gyakorlásának eszköztára nem képes biztosítani azt, hogy a „parlament felállva, vastapssal üdvözölje népünk nagy vezérét”. Az, hogy Orbán Viktor személyisége hol tart ezen az úton, legfeljebb találgatni lehet. Ahogy számos esetben olvashatóak is ezek a találgatások. Tulajdonképpen feladva a lehetőséget arra, hogy érdemei elismerése mellett, és egészségi állapotára hivatkozva kiszálljon a hatalmi harcból. Azonban aligha valószínű, hogy esetleg Selmeczi Gabriella ilyen irányú bejelentéssel állna elő. Annak fényében ugyanis, hogy Matolcsy György legutóbb is a 2020-ig tartó hatalmukról tudósított, sokkal valószínűbb egy másfajta magyarázat. Első körön természetesen a baloldalt téve felelőssé, hogy kihozta az elszólást a miniszterelnökből. Utána jöhet a korlátok nélkül való média gazsága, amiért ne hallgatja agyon azt, amit Orbán Viktor mondott. Elvégre, mint azt már Schmitt Pál bukása kapcsán is megtudhattuk Kövér Lászlótól, az újságíró tehet arról, ha a politikai vezetők bármelyike hibát követ el. Ahogy az már demokráciában lenni szokott. Az olyan „demokráciában”, amikor külön gyereket tartottak a király csemetéje helyetti büntetések begyűjtésére.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook