Oktatáspolitikai szamárpad.

Forrás: Beacon Hill Childrens Farm

A jövő évtől az oktatási rendszert több jelentős változás érti, melyek nyomán lehet azt mondani, hogy az oktatáspolitika kormányzati sikerágazat, de azért a kételyek száma sem csekély. Az iskolák államosítása és közvetlen kormányzati irányítás alá vonása például olyan, amit többen szakmailag sem tartanak megalapozottnak. Annyira, hogy egyes vélemények szerint gyakorlatilag a káoszelmélet letükrözését jelenti az iskolákba. A tanítás iskolai légkörének pedig az sem használ, hogy a tanárok, a PDSZ szerint, a lenézett kategóriába kerültek a miniszterelnöki értékrendben. S történik mindez az éppen csak lélegzetvételnyi szünetet tartó országos diákmegmozdulások árnyékában.

Ennek az állapotnak a kialakulása akkor is komoly oktatáspolitikai baklövést sejtet, ha egyes részlépések még indokolhatóak lehetnének. Egyébként éppen ez rejthet nagy veszélyt, ami a kormányzati kommunikáció részéről nyilvánulhat meg. Ugyanis semmi nem garantálja a jelen helyzetben, hogy ne a populizmus egyik közkeletű receptjét alkalmazzák az oktatáspolitikában. Első lépésként egyes féligazságokat, önmagukban, a rendszer egészéből kiszakítva védhető pontokat kiemelve, és azzal elárasztva a médiát. Ezzel elérve azt, hogy problémákat, körülményeket részletekbe menően nem ismerő embereket megragadják, és egyfajta elfogadó „hangulatba” hozzák. Majd ezt követően a kiragadott részek közti űrt a lényeghez nem tartozó, a szakmaiságot akár teljesen nélkülöző, de jól hangzó szólamok habarcsával kerekítsék emelvénnyé. Jól megfigyelhető ennek a korántsem új forgatókönyvnek az alkalmazása akkor, amikor a tandíjakat, a külföldieknek képző magyar egyetemeket, a tanítás színvonalát, a diákvezetők iskolai karrierjét, és még ki tuja mit gyúrtak már eddig is össze a cél érdekében.

Egyébként éppen ez utóbbiak egyike, a diplomák színvonalának, és a tanítás minőségének felhánytorgatása verte ki a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezeténél (PDSZ) azokat a bizonyos biztosítékokat. Azzal ugyanis, hogy Orbán Viktor globálisan minősítgetett megerősítette, hogy miniszterének korábbi kiszólásai nem a véletlen nyelvbotlásai közé tartoztak. Egyben feladta a labdát, és azt be is rúgták a kapujába. Az ugyanis igaz, hogy amennyiben az iskolák globálisan rosszak, akkor minek a hallgatói szerződés. Hacsak nem az a fondorlatos gondolat vezérli az oktatáspolitikusokat, hogy szándékosan rossz szakembereket képzünk, és ezek külföldre jutatásával érjük el a versenytársak hanyatlását. Bár ehhez végső soron elegendő lenne Matolcsy György exportálása, és kár lenne ágazati szinten az oktatást tönkre tenni. Mendrey László PDSZ-elnök különben hivatkozott, joggal, a javuló PISA-eredményekre is, mint a miniszterelnök állításait cáfoló tényre. Ugyanakkor a közvélekedés kétségtelenül nem mondható egyértelműen pozitívnak a tanárok, iskolák közvéleményi elfogadása terén. S ez az a pont, aminek féligazsága mentén Orbán Viktor képes lehet a PDSZ-t, mint a saját pecsenyéjét féltő hőzöngő szervezetet beállítani.

Van ugyanis pár pont, amiről a PDSZ közleménye nem emlékezik meg, de véleményem szerint kétségtelenül fontosabb lenne hosszú távon, mint a PISA-tesztek pillanatnyi állása. Ezeket korábban is említettem már többször, s így csak felvillantanám. Az egyik a tudás általános presztízsének társadalmi elfogadottsága, melynek növelése szinte automatikusan emelné a tudást közvetítők presztízsét is. Azért, mert a tanárok társadalmi elismertsége, bármennyire is rosszul essék, nem automatikus. A közhangulat mindaddig nem fog melléjük állni, amíg egy pártstátusz előbbre vezet, mint a tárgyi tudás. Így, noha a pillanatnyi megélhetési problémákat kétségtelenül a bérharc szolgálja, a hosszú távú szakmaiság jegyében az kevés a PDSZ részéről. Bár azt is elfogadom, hogy a szakszervezet könnyedén csapdába kerülhet. Amennyiben nőne a tudás presztízse, akkor bizony valóban csak a pedagógiai, a tanári ténykedésre legalkalmasabbakra lenne szükség a pályán. Márpedig korántsem biztos, hogy egy általános pályaalkalmassági felmérés mindenkit megerősítene azon a poszton, amit a tanítás jelen rendszerében betölt.

Az is nyilvánvaló, hogy mindehhez nem vezet egyik párt izolált politikáján keresztül az út. Lett légyen az akár a legjobb. Egyszerűen azért, mert a diák több időt tölt az oktatásban, és a tanári életpálya is hosszabb, mint választási ciklusok. Amennyiben az oktatáspolitika ciklusonként, négyévente átalakításra kerül, akkor a lehető legjobb szándék mellett sem valósulhat meg generációkon át kiszámítható rendszer. S ez az amit a PDSZ nyilatkozatából szintén hiányolok. Annak a „nagykoalíciós” kompromisszumnak az igényét, javaslatát, ami a legalább a szakpolitika szintjén megvalósíthatná akár tudásvagyon presztízsének növelését is. Párhuzamosan az olyan források bevonásával, mely értelmezhetővé tenné például tanárok szakmai minősítését a jelenlegi minősítgetések helyett. No meg persze elég vonzóvá tenné a tanári pályát szent őrülteken kívül más, a tanárságra alkalmas szellemi munkásoknak. Lehetővé téve azok leváltását, akik jelenleg csak „leadják az anyagot” az iskolába beterelt „gyerekanyagnak”.

Mindezek a PDSZ-szel kapcsolatos hiányérzetek nem csökkentik az oktatáspolitika baklövéseinek a súlyát. Továbbá annak a veszélyét sem, hogy a populista kommunikáció agyonnyomja végül az iskolarendszert. Azonban azt hiszem a tanéri grémiumnak előbb-utóbb a valós problémák, például a tudás értékének háttérbe szorulása, az alkalmassági kérdések felé is nyitni kellene. Akkor is, ha ehhez olykor tükörbe kellene néznie a tanári beosztásban előfordulók egy részének.

Andrew_s