2015. december 6., vasárnap

Örömoktatás - 2015

Forrás: Southern California Bluebird Club
A következőkben olvasható írás nem friss. 2011-ben született egy pedagógiai továbbképzés keretében. Annyiban sem friss, hogy lényegében 2011-ben közzé is tettem. Az euroAstra-n, „Örömoktatás” címen látott internetet. Az eltelt idő, akár azon elgondolkodva, hogy miért van keletje a gyűlölet-politikának, nem csökkentette a gondolatok nagy részének aktualitását. Így nagyon kevés, jobbára stilisztikai javítás után olvasható a következőkben. Íme:

Örömoktatás

Valószínűleg kevés megfoghatatlanabb jelenség van a mindennapokban, mint az, amit boldogságnak nevezünk. Nem azért, mert olyan keveset hallunk róla, vagy olyan keveset emlegetjük. De még azoknak is fogós kérdés lehet a definiálása, akik vallási meggyőződésből akár, de a napi keresését hirdetik. Alighanem azért, mert kinek-kinek mást jelentenek azok a különleges pillanatok, amikor igazán jól érzi magát a bőrében. Mert talán még ez a legelfogadhatóbb hétköznapi fogalom erre az összetett, és sokszor, nem egy esetben filozófiai nézőpontból is körbejárt lelki jelenségre.

Mert az is nyilvánvaló, hogy az érzelmekre a tudományos megközelítések is megalkották a maguk fogalomrendszerét. Így az emberi lélek kutatóinak, a pszichológusoknak is meg van a maguk fogalmi rendszere az érzelmekre (http://www.euroastra.info/node/13978). köztük a boldogságra is. De a más tudományt művelőknek, például a biológusoknak, biokémikusoknak is megadatott a saját megközelítés lehetősége. S mert a legtöbb agyi folyamatnak van biológiai, biokémiai alapja, joggal alkothatnak ezen utóbbi tudományok művelői is külön tudományos háttérbázist a boldogság mögé. Szerencsére, amikor egy kisgyerek mosolyog, a legritkábban kezdünk hormonokról, agyi idegsejtek receptorairól gondolkodni. Az evolúció, és vele a társas kommunikáció evolúciója gondoskodik arról, hogy bizonyos jeleket felismerjünk, azonosítsunk. Még akkor is, ha a tudományos magyarázatával ott, és akkor adósak is maradunk. Úgy magunknak, mind környezetünknek.

Az elmondottak nem jelentik azt, hogy bizonyos viselkedés, akár az önkéntelen kommunikációs jelek elnyomása, vagy szándékolt figyelmen kívül hagyása ne lehetne a tudat által befolyásolható, kiváltható. Ehhez valószínűleg bőven elegendő, ha bárki körülnéz a személyes környezetében. Szinte bizonyosan fog találni embereket, akikre az ismerősei azt szokták mondani: nem tud, vagy nem mer örülni. Eközben persze tudjuk, hogy ezt a megállapítást legtöbbször nem is annyira a másik ember valós állapotának ismerete sugallja. Mert a gondolataiba nem látunk bele. Az azonban valószínű, hogy ezek az emberek azok, akik a pozitív érzelmeiknek nem merik kommunikációs jelét adni.

Márpedig ez a kommunikációs gátlás, néhány betegségtől eltekintve, szinte biztosan egy tanult viselkedési állapot. Ha ugyanis egy újszülött fejlődését tekintjük, a pozitív érzelmeknek a kinyilvánítása ösztönös. Egy mosolygó kisbabáról gyorsan meg tudjuk állapítani, hogy örül. Ha ebben a folyamatban gátlás alakul ki, akkor ez azt is jelentheti, hogy mindazok a pszichikai folyamatok is fékezettek, melyek az örömérzéssel kapcsolatosak. Ez az adott egyén számára sem feltétlenül hasznos, mert az örömérzéssel kapcsolatos belső folyamatai sem fognak megfelelően működni. Sem biológiailag, sem érzelmileg. Ugyanakkor a közösség számára sem fog az egyén megfelelően működni. Ennek az a kimondott, esetleg kimondatlan, társas elvárás az oka, hogy a legtöbb esetben a mosolyogni, örülni tudó ismerőst felülértékeljük. Már akkor, ha az öröm kinyilvánítása őszinte, és nem csak a gépies, arcizomgörcsszerű kötelező mosoly fagy az arcára az illetőnek. Ezzel párhuzamosan az is könnyen belátható, hogy annak az érzelemnek a legőszintébb a külső megnyilvánulása, kommunikációja, amit valóban meg is él az ember. Az erre való képesség tehát közösségileg, a kapcsolatrendszerek kialakításában mindenképpen hasznos. De hasznos a kapcsolatok fenntartásában is. Ha ugyanis valaki képes valóban átélni, megélni az érzelmeit, akkor a közösség más tagjainak a hasonló állapotát is könnyebben fogja átérezni. Mindenképpen empatikusabb attitűddel fog közeledni embertársaihoz, és egyben könnyebben fogja elkerülni azokat a helyzeteket, melyek akaratlan konfrontációkhoz vezetnek. Természetesen az elmondottak nem azt jelentik, hogy ezek az emberek soha senkit nem fognak, akár akaratlanul is, megbántani. Ám a visszajelzések nyomán biztosabban, és gyorsabban tudják személyes kommunikációjukat finomhangolni. A közösségbeli kommunikáció sikere pedig nem egy esetben a kulcsot jelenti a közösségen belüli szerep sikeréhez is. Azonban arról is érdemes lehet szólni, a túlzott pozitív kommunikáció sokszor ugyanúgy egy elfojtás eredménye, és szintén az őszinteség látszatát kezdi ki.

Ha az emberek közösségbeli viselkedését, egy osztályteremben vagy munkahelyen számba vesszük, az eddigiek ellenkezője szintén igaz. Annyiban mindenképpen, hogy az érzelmi kommunikáció elfojtása sokszor indokolatlan feszültségekhez vezet. Különösen a pozitív kommunikáció elfojtása. Mert ez az adott személynél óhatatlanul a negatív kommunikációs jelek arányának növekedését jelenti majd. Márpedig az állandóan fanyalgó, „citromba harapott” embertársainkkal szemben óhatatlanul nagyobb fenntartásaink támadnak, támadhatnak. Ugyanúgy, mint azokkal szemben, akiknél a kommunikáció, akár ezt a jelenséget tudatosan kompenzálva, a már említett másik végletbe csap át. Ez, a társas kapcsolatok kudarca sokszor kihat az egyén egész viselkedésére, és nyilvánvalóan kihat minden olyan állapotára, mely a közösséggel kapcsolatos. Márpedig kevés az olyan ember, aki tudatosan a személyes kudarcokat keresi az örömszerző helyzetekkel szemben. Ha pedig a személyes kommunikáció kudarca nem teszi lehetővé, hogy a kiegyensúlyozott lelki működés megvalósuljon, akkor más örömszerző, örömkereső folyamatok indulnak be. Ez, bár az egyén számára nem mindig egyértelműen pozitív, lehet a közösség szempontjából hasznos kimenetelű is. Például, ha egy egyébként kreatív gondolkodásra képes ember a munkájába temetkezik, akkor ez a tágabb közösség számára előnyös lehet. Miközben a szűkebb közösség, mint mogorva zsenit fogja kezelni. Amellett, hogy emberünket esetleg sokkal boldogabbá tenné egy jó beszélgetés, mint a háta mögötti megértő hümmögés.

Kevésbé megértő hümmögésre számíthat az, akinek az öröm-önkiszolgálás más, akár romboló megoldásai jutnak csupán. Az egyént romboló megoldásai elszigetelődéshez, a közösségből való kirekesztődéshez vezetnek. Ez nyilvánvalóan nem jó az egyén számára, mert az ember alapvetően közösségi lény, és viselkedésének elfogadható határait sokszor éppen a közösség reakciói alapján tudja meghatározni. Ha a kirekesztődés akkor következik be, amikor az egyén különben jól érzi magát a közösségben, de rosszul kommunikálja az érzelmeit, akkor az egyén számára a negatív visszahatás különösen erős lehet. Többszörös ismétlődés esetén emberünk olyan úton indulhat el, ami kifejezetten, és szándékoltan a közösség rombolásának az ösvénye. Ennek mentén már indokolt lehet a negatív visszajelzés az egyén számára, de a destruktív útra lépőt ez már kevésbé zavarja. Mert részéről is megszűnt a pozitív hozzáállás az adott közösséghez. Különösen veszélyessé válhat ez az út akkor, ha a rombolás az egyén számára, akár a bosszú, a gyűlölet belső megélése és feloldása révén, de pozitív megerősítést ad. S természetesen nem kevésbé okoz problémát az sem, ha az örömkeresés útján olyan alternatívát választ az egyén, ami egy alternatív valóságban szolgálja ki a pszichikumát. Itt és most meglehetős tág értelmezését tekintve ennek az alternatív valóságnak. Minden olyan állapotra, és cselekvési térre kiterjesztve azt, amely az egyén, illetve a valós közösség, a valós környezet kapcsolata közé ékelődik. Legyen az akár egy kemikáliával kiváltott pszichoszomatikus, biokémiai puffer-zóna, vagy egy internetes játék virtuális világa. Még akkor is, ha az utóbbi virtuális világába más, valós, emberek is leereszkednek, és ott közösséget alkotnak. Ha ezek a közösségek nem tudnak kitörni a való világba, akkor könnyen kialakulhat az egyén személyiségének végleges bezáródása ebbe a közös környezetbe.

Mindezek alapján érthető, ha az érzelmek, és különösen a pozitív érzelmek, megélési képességének, és kommunikálásának hiánya szinte belépőjegy lehet a drogok, a játékfüggés világába. Az utóbbiról korábban, némileg más nézőpontból már szóltam (http://www.euroastra.hu/node/49313). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell megtanulni az érzelmeinket a helyükön kezelni, és valamilyen szinten kordában tartani. Éppen azért, hogy ne egy túlzott kifejezésvilág okozzon közösségen belüli elszigetelődést. De az is nyilvánvaló, hogy az az iskola, vagy akár az a tanár, amely, vagy aki a pozitív érzelmek megnyilvánulásának teljes elfojtását várja el a gyermektől, valójában alkalmatlan a feladatra. Nem az információátadási, lexikon-oktatási feladatra, -- amennyiben ez csak a matematika vagy más tantárgy adathalmazaival való bánás képességét jelenti --, hanem arra a komplex nevelési, szocializációs feladatra, amit szintén be kell, be kellene töltenie.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook