 |
A drámapedagógia kapcsán írandó bevezetőként nyugodtan
idemásolhatnám egy korábbi
poszt lead-jét. Nem teszem. Még akkor sem, ha a társulat más, a téma más,
csak a cél hasonló. Hogy mihez képest? Nem a vasedényhez, hanem ahhoz a darabhoz
képest, ami legutóbb 2015. december 9-én volt látható a MU-színházban.
A címe: „Kovács János felnövekedése és
bukása 14 stációban elmesélve”. Előadója a RÉV Színházi és Nevelési Társulat.
Azért persze tovább is van. Vagy inkább itt kezdődik.
Vagy inkább a végén kezdődik. A játék tulajdonképpen igen. A végén kezdődik. Majdnem
a végén. Amikor megjelenik Kovács János a színen, akkor már kifejlett
alkoholista. Mint a játékidő végére megtudjuk: túl az első, angyallátomásos,
delíriumos rohamon. Munka nélkül, haveroknál csövezve. De előre szaladtam, mert
ezek olyan részletinformációk, amelyek apránként keverednek elő. Abból a
bugyorból, amelynek a neve: élet. S amelynek egyes, az alkohollal kapcsolatos
stációit hivatott a játék elővarázsolni. A MU-szinház színpadán nem annyira a
18-as karika boldog tulajdonosainak, mint az azon már átkeveredett korosztálynak.
De eredendően mégis inkább középiskolásoknak. Abban a reményben, hogy hatással
lehet az alkoholhoz való személyes viszonyokra. Amely azért mégis csak egyedi.
Talán ezért nem is baj az, ha egyes jelenetek után
hiányérzete marad a nézőknek. Ahogy az sem, ha mások kicsit túljátszottnak
tűnnek. Hiába, no. Rég voltam tizennyolc éves. S bezzeg az én koromban….is
ittak a fiatalok. Még csak nem is sokban különböző okokból, mint amit a
játékbeli Kovács János elképzelt élete villant elénk. Feszültségoldás, beavatási
rítus, csoportnyomás, kivagyiság, önbizalomhiány, családi példa, és még ki tudja
mi minden okból. Tulajdonképpen bármely okból. Számos esetben a kezdetben, vagy
menet közben visszahőkölő pohárszorongató torkán legurítva a következő kortyot.
Amely folyamat végén sok minden van. Sok minden lehet. Egyedileg. Mint az
alkoholba fojtott pillanatok mögött. Joggal téve fel a kérdést: Mennyiben
segíthet a dráma-pedagógia az alkohollal kapcsolatos viszony
felülvizsgálatában?
Talán semennyire? Talán az absztinenciáig? Valószínűleg az
egyik válasz sem igaz. egyszerűen azért, mert nincs univerzális válasz. Általában
sincs. Egy drámapedagógiai foglalkozástól elvárni különösen hiú ábránd lenne. Ne
is várjuk el. Ha azt eléri, hogy a tizenéves néző végiggondolja a helyzeteket,
vagy akárcsak megjegyezze, már tett valamit. Még akkor is, ha esetleg csak apró
csengőket, helyzet-figyelmeztetéseket ültet el a személyiségében. S aligha
vállalkozhat egy ilyen előadás többre. Egyfajta ön-, és közismereti tréningre.
Talán nem is csak az alkohol kapcsán, hanem minden olyan esetre, amikor egy
csoport beavatási rítust akar olyasmiből csinálni, ami hosszú távon nem
előnyös, és esetleg már akkor is megalázó. Figyelmeztetve arra is: aki ma ilyen
áron fogad be a csoportba, az simán ellened fordul, ha sikerült bedarálnia. Aki
az első poharat nyújtja, aki megtapsol, ha elájulsz, az fog kiátkozni, amikor
nem tudsz ellenállni, és nála is többet iszol. Amikor szétromboltad magad. Amikor
mindenedet, az életed is tönkretetted a hatására. Akkor fog megtagadni. S lesz
ok, és lesz helyzet, amikor nem tehet mást. Akármilyen embertelennek is fog
tűnni. Akármennyire félredobott leszel: félredob. Ha van esze, félredob. Mert,
ha nem teszi: veled pusztul.
De ez már talán csak a kor mondatja. A biológiai. Valamint
a hírek, amelyek alapján a folyamatosan lecsúszó alkoholista után már nem nyúl
a család, nem nyúlnak az ismerősök, és eldobják a szeretők. Okkal. Nagyobb áldozat,
több emberre kiterjedő áldozat az akarata ellenére megpróbált segítség
kísérlete, mint az elszigetelődés. Nem közönyösségből, hanem felelősségből. A
család, a környezet többi tagja felé. S hát igen. Ez a gondolat így, nem
jelenik meg a játékban. De a jelzés, a sárga lámpa kigyullad azért. Azt
véletlenszerűnek gondolom, hogy felmerül-e a majdani középiskolás nézőben.
Ahogy az is: egyfajta beavatási, felnőtté avatási rítus az is, ha valaki NEM-et
tud mondani. S általában keményebb, szilárdabb döntés. mert az biztos, hogy az
övé. A csoportnyomás pedig a hangyáké.
Egy másik vonulat megjelenését kevésbé hiányoltam. Annak
a bevillantását, hogy a függőség a pszichikum olyan öngyilkossága, amit a test
aktív vagy passzív kivégzése túl gyakran követ. Nem feledve persze azt sem,
hogy az okok sokszor rokonok. Az, aki elveszti önnön fontosságának tudatát, a
hitet, hogy számít önmagának, hogy személyes fontossági listán az ő neve is
szerepel, az sokszor pusztítja el magát. S aki így dönt, annak az eszköz már
csak az időt szabja meg. A célt sosem. Mert a célja már eldőlt. Lebeszélni
azzal, hogy ki mindenki másnak van rá szüksége: aligha lehet. Sem öngyilkost,
sem alkoholistát. De ez már nem középiskolásoknak való vidék.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése