2015. december 10., csütörtök

Alkoholtól angyalokig

A drámapedagógia kapcsán írandó bevezetőként nyugodtan idemásolhatnám egy korábbi poszt lead-jét. Nem teszem. Még akkor sem, ha a társulat más, a téma más, csak a cél hasonló. Hogy mihez képest? Nem a vasedényhez, hanem ahhoz a darabhoz képest, ami legutóbb 2015. december 9-én volt látható a MU-színházban. A címe: „Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve”. Előadója a RÉV Színházi és Nevelési Társulat.

Azért persze tovább is van. Vagy inkább itt kezdődik. Vagy inkább a végén kezdődik. A játék tulajdonképpen igen. A végén kezdődik. Majdnem a végén. Amikor megjelenik Kovács János a színen, akkor már kifejlett alkoholista. Mint a játékidő végére megtudjuk: túl az első, angyallátomásos, delíriumos rohamon. Munka nélkül, haveroknál csövezve. De előre szaladtam, mert ezek olyan részletinformációk, amelyek apránként keverednek elő. Abból a bugyorból, amelynek a neve: élet. S amelynek egyes, az alkohollal kapcsolatos stációit hivatott a játék elővarázsolni. A MU-szinház színpadán nem annyira a 18-as karika boldog tulajdonosainak, mint az azon már átkeveredett korosztálynak. De eredendően mégis inkább középiskolásoknak. Abban a reményben, hogy hatással lehet az alkoholhoz való személyes viszonyokra. Amely azért mégis csak egyedi.

Talán ezért nem is baj az, ha egyes jelenetek után hiányérzete marad a nézőknek. Ahogy az sem, ha mások kicsit túljátszottnak tűnnek. Hiába, no. Rég voltam tizennyolc éves. S bezzeg az én koromban….is ittak a fiatalok. Még csak nem is sokban különböző okokból, mint amit a játékbeli Kovács János elképzelt élete villant elénk. Feszültségoldás, beavatási rítus, csoportnyomás, kivagyiság, önbizalomhiány, családi példa, és még ki tudja mi minden okból. Tulajdonképpen bármely okból. Számos esetben a kezdetben, vagy menet közben visszahőkölő pohárszorongató torkán legurítva a következő kortyot. Amely folyamat végén sok minden van. Sok minden lehet. Egyedileg. Mint az alkoholba fojtott pillanatok mögött. Joggal téve fel a kérdést: Mennyiben segíthet a dráma-pedagógia az alkohollal kapcsolatos viszony felülvizsgálatában?

Talán semennyire? Talán az absztinenciáig? Valószínűleg az egyik válasz sem igaz. egyszerűen azért, mert nincs univerzális válasz. Általában sincs. Egy drámapedagógiai foglalkozástól elvárni különösen hiú ábránd lenne. Ne is várjuk el. Ha azt eléri, hogy a tizenéves néző végiggondolja a helyzeteket, vagy akárcsak megjegyezze, már tett valamit. Még akkor is, ha esetleg csak apró csengőket, helyzet-figyelmeztetéseket ültet el a személyiségében. S aligha vállalkozhat egy ilyen előadás többre. Egyfajta ön-, és közismereti tréningre. Talán nem is csak az alkohol kapcsán, hanem minden olyan esetre, amikor egy csoport beavatási rítust akar olyasmiből csinálni, ami hosszú távon nem előnyös, és esetleg már akkor is megalázó. Figyelmeztetve arra is: aki ma ilyen áron fogad be a csoportba, az simán ellened fordul, ha sikerült bedarálnia. Aki az első poharat nyújtja, aki megtapsol, ha elájulsz, az fog kiátkozni, amikor nem tudsz ellenállni, és nála is többet iszol. Amikor szétromboltad magad. Amikor mindenedet, az életed is tönkretetted a hatására. Akkor fog megtagadni. S lesz ok, és lesz helyzet, amikor nem tehet mást. Akármilyen embertelennek is fog tűnni. Akármennyire félredobott leszel: félredob. Ha van esze, félredob. Mert, ha nem teszi: veled pusztul.

De ez már talán csak a kor mondatja. A biológiai. Valamint a hírek, amelyek alapján a folyamatosan lecsúszó alkoholista után már nem nyúl a család, nem nyúlnak az ismerősök, és eldobják a szeretők. Okkal. Nagyobb áldozat, több emberre kiterjedő áldozat az akarata ellenére megpróbált segítség kísérlete, mint az elszigetelődés. Nem közönyösségből, hanem felelősségből. A család, a környezet többi tagja felé. S hát igen. Ez a gondolat így, nem jelenik meg a játékban. De a jelzés, a sárga lámpa kigyullad azért. Azt véletlenszerűnek gondolom, hogy felmerül-e a majdani középiskolás nézőben. Ahogy az is: egyfajta beavatási, felnőtté avatási rítus az is, ha valaki NEM-et tud mondani. S általában keményebb, szilárdabb döntés. mert az biztos, hogy az övé. A csoportnyomás pedig a hangyáké.

Egy másik vonulat megjelenését kevésbé hiányoltam. Annak a bevillantását, hogy a függőség a pszichikum olyan öngyilkossága, amit a test aktív vagy passzív kivégzése túl gyakran követ. Nem feledve persze azt sem, hogy az okok sokszor rokonok. Az, aki elveszti önnön fontosságának tudatát, a hitet, hogy számít önmagának, hogy személyes fontossági listán az ő neve is szerepel, az sokszor pusztítja el magát. S aki így dönt, annak az eszköz már csak az időt szabja meg. A célt sosem. Mert a célja már eldőlt. Lebeszélni azzal, hogy ki mindenki másnak van rá szüksége: aligha lehet. Sem öngyilkost, sem alkoholistát. De ez már nem középiskolásoknak való vidék.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook