Hatalmi mécseshitel

Amennyiben asszociációs játékot kezdenénk, a kommunizmusról akár számos különböző képzet is felbukkanhatna a kollektív tudatalattiból. Jézustól Sztálinig ívelve át a történelmi korokat, és ideológiai képzeteket. Ennek megfelelően a kommunizmus áldozatainak a köre sem biztos, hogy mindenkinél azonos. Talán ez is indíthatta 2013-ban Áder Jánost, hogy egy hivatalos lista készítését kezdeményezze az áldozatokról. Talán ez is segíthette volna annak a tisztázását, hogy amikor idén mécsest gyújtott, akkor ki előtt is tisztelget.

Mert idén, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Áder János mécsest gyújtott. A Terror házánál. Ahol az ÁVH-nak valóban sok áldozata sínylődött. Ahogy korábban is. Az a bizonyos épület a II. világháború alatt is a rendőrterror, az önkény helye volt. Mert az épületeknek is története van. Ahogy az egyes embereknek is. S ahogy az egyes eszméknek is. Talán ezért is hat furcsán, amikor a kommunizmus eszméit zászlójára tűző egykori állampártban, illetve annak ifjúsági szervezetében viselt tagságot, netán vezető szerepet látszanak feledni egyes emberek. Például parlamenti házmesterek. Kövér bajusszal. Miközben bőszen komcsiznak. Vagy miniszterelnökök, amikor mások gatyáját próbálják minősítgetni.

Orbán Viktor egy éve ugyanis még a narancsszínűre cserélt vörös alsógatyákról értekezett az áldozatokra is megemlékezve. Talán ez idén már azért sem lehetne téma, mert Paks kapcsán a saját, narancsosra fakult, alsója is ismét vörösben pompázik. Esetleg még komoly ideológiai törést sem szenvedve el eközben. Nem a gatya, hanem Orbán Viktor. A rendszerváltó szerepében tetszelgő vezér, aki saját szájával ismerte el, hogy a Kádár-rendszer ellen ő aztán egy gyufaszálat sem igazán tett keresztbe. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az újkori kommunizmust hirdető rendszerek által be-, és feldarált emberek emléke előtt ne kellene éppen úgy tisztelettel adózni, mint bármely más önkény ártatlan áldozatai előtt. S még az sem lenne természetesen gond, hogy a magyar államiság nevében a hon közjogi méltóságai hajtanak fejet az áldozatokra emlékezve.

Álságossá legfeljebb az teszi ezt a megemlékezést, hogy ugyanezek az emberek egy percre sem néznek szembe önnön személyes történetükkel. Úgy téve, mintha igaz lenne, hogy amiről hallgatnak, az eltűnik. Amit éppen az a kiabáló gyávaság emel ki a csendből, amivel például Kövér László szokott komcsizni. Amikor a saját szellemiségének sötét szobájába marad egyedül. A saját, rendszerváltás előtti, emlékeivel. S ez a hatalomban kiépült közös decibel-platform az, ami élővé teszi a kérdést, hogy vajon valójában mire, illetve kire emlékeznek azok, akik a mából emlékeznek vissza az egykori MKP-, MSZMP-, és KISZ-tagokra. A rendszerre, amit szolgáltak. Valamint az áldozatokra, akiket a hatalom szolgálói kiszolgáltattak balsorsuknak. Nem feledve természetesen, hogy ebben az esetben sem igaz a kollektív bűnösség, mint tényállás. S éppen ezért lett volna szerény következménye annak, ha a jelenlegi hatalmat élvező vezetők kiállnak, és fellebbentik saját állampárti kapcsolataikról a feledés függönyét. Nem most, hanem még az első komcsizásaik, gatyavizsgálataik előtt.

Mert most már kicsit későnek tűnik. Mára odaszáradt a kérdés, hogy például Orbán Viktor milyen minőségben jelent meg, a saját önmeghatározása szerint, a megemlékezésen. Az újbudai Memento-nál. Mert még az is lehet, hogy a rendszerváltás és nem a kommunizmus áldozataként. A rendszerváltás áldozataként, mert ez az aktus kényszerű, és évtizedes vargabetűkre, alakoskodásokra kényszerítette a személyi kultuszos teljhatalom eléréséig. Mely teljhatalom, ha sikerül időben a KB-ba, majd az első titkári székbe agitálnia magát, szinte az ölébe hullhatott volna. A hatalom, és mindaz, ami azzal jár. Bár ahhoz, hogy választ kapjunk arra a bizonyos, a miniszterelnök belsőjébe temetett kérdésre, aligha számíthatunk. Ellentétben azzal, ami nyilvánvaló: lassan a külsőségekkel sem kell látszólag törődnie. Jól mutatja ezt egy, a Rákosi-rendszernél korábbi önkényuralom tisztára mosásának szándéka.

S mielőtt bárki a hajánál fogva előrángatott szempontnak gondolná ez utóbbit, elég a kommunizmus áldozatainak emlékére megemlékezők névsorán végignézni. Ott látjuk azt a polgármestert, Rogán Antalt, aki szerint az antiszemita Horthy fasiszta szövetségeseinek bevonulását éltető emlékműre égető szükség van. A tervrajzok elégetése helyett. S ott van a névsorban Szakály Sándor, aki szerint a gestapós segédlettel elkövetett tömeggyilkosság idegenrendészeti akció volt csupán. Felvetve azt a kérdést is, hogy vajon, ha esetleg Putyin azt kívánná, akkor hajlandó lenne-e Orbán kérésére a Gulag áldozatainak a sírját is megtiporni? Netán társas-kirándulásnak minősítve a malenkij robotra hurcoltak útját? Esetleg testkultúra-mozgalomnak aposztrofálni a recski rabok dolgoztatását? 

Mert a hiteltelenségnek is vannak fokozatai. Még akkor is, ha senki, akiért pro forma a mécsesek égnek, nem fogja kikérni magának a megemlékezőt. A lelkiismeret pedig lehet polgári, de bizonyos körökben nem politikai kategória. Talán erről is mesélhetnének a kommunizmus szellemeit magukban kergető hatalmi csavarkák.

Andrew_s