2014. április 15., kedd

Hol a diákság mostanában?

Diáktüntetés, anno
Fotó: EISimay
A választások után érthető a csalódás sokakban. Kortól és nemtől, nemektől és igenektől is függetlenül. Ez érthető. Tulajdonképpen a teljesen fásult apátia uralma lenne, ha nem így lenne. Az is teljesen rendben van, hogy a csalódottság gödrében köldöknézve elindul a kiútkeresés. Természetes emberi reakció. Ahogy a mentségkeresés is.

Mely utóbbinak egy jól begyakorolt formája az önfelmentő bűnös-keresés. A mentségek közül ugyanis az a legkézenfekvőbb, ha mindent más szúrt el. Ez a reakció az, ami Prinz Dániel írása nyomán az elsők közt juthat eszünkbe. A szerzőt a HVG-n a „tavalyelőtti diáktüntetések egyik résztvevőjeként” aposztrofálják. Joggal. De rögtön felidézve az akkori diákmegmozdulások hangulatát és gyakorlatát is. Azt a hangulatot, melynek egyik legjelentősebb momentuma a változtatni akarás volt. Leginkább azon, hogy ne a diákság feje felett hozzanak döntéseket. A spontánnak ható szerveződés hátterében hamarosan felsejlettek a különböző új és kevésbé új szervezetek, megjelentek hangadók, és kevésbé hangadók. Ahogy ez már lenni szokott. Szó nincs arról, hogy ez gond lenne. Már egy óvodai csoportban is megfigyelhető a spontán vezető megjelenése. Csak akkor még legfeljebb a spenót elutasításáról szól a tiltakozás. Ami idővel továbbfejlődik. Mármint a tiltakozás. Mármint később. Mármint felnőttebb korban.

Ami persze nem jelenti azt, hogy nem esik jól már az oviban is, ha a tiltakozást csak be kell jelenteni, és jön a kedves anyuka vagy apuka. Megmagyarázni, hogy a gyerek tulajdonképpen szereti a spenótot, és pusztán az óvó-néni iránti szeretet jele a képébe köpött zöld maszat. De még jobb, ha ír egy igazolást a gyerek genetikus spenótutálatáról. Ám végeredményben mindenképpen kimentve a felelősség és a spenótevés kötelezettsége alól. Később ez is továbbfejlődik. Apuka legfeljebb elkíséri a csemetét a diáktüntetésre, de a felelősség már egyre inkább a diáké. Ezt úgy hívják, hogy a csemetének fel kell nőni a feladathoz, amit vállal. Ha erre nem képes, akkor nem kell felvállalnia. Akkor a szülő felelőssége az, hogy ráébressze a csemetét a saját korlátaira, a duzzogó másra mutogatás értelmetlen voltára. Ahogy teljesen értelmetlen Prinz Dániel mutogatása is a „ballib” oldalra. Még akkor is, ha feltételezem: tudja mi a baloldaliság, és tudja mi a liberalizmus. Amivel máris beljebb van, mint sok körbemutogató az interneten.

Azt sem vitatom el tőle, hogy a véleménye szabad, miszerint a „ballib oldal szakértelme nem legendás, hanem legenda”. Ami akár dicséretnek is felfogható. Azt jelenti ugyanis, hogy a szerző, bár meghaladottnak tekinti, de elismeri az ellenzéki szakértelmet. Ezt követően persze az írásában jól követhetően kellene kidomborodnia annak, hogy mennyiben tekinti meghaladottnak, és mi az a személyes hozzáadott értéke, ami alapján szebbet, jobbat mutat fel. Ehelyett olyan trivialitások sorjáznak, hogy: „vannak Magyarországon olyan helyek, ahol egyáltalán, de tényleg egyáltalán nincsen munka”. Vagy például az, hogy az „ország oktatási rendszere teljesen képtelen az otthonról hozott hátrányok bárminemű kompenzálására, a felsőoktatásunk bűnrossz és a túlnyomó többség számára elérhetetlen”. Egyik megállapítás sem olyan, amelyek megtételével ne lehetne akár egy hordóról is eredményesen szónokolni. Amellett ismertek. Kinyilvánításukhoz nem igazán szükséges nagy bátorság vagy felelősségtudat.

Az írást lezáró költői kérdés pedig kifejezetten aggasztó. Imígyen hangzik: „Mi lenne, ha megengednék nekünk, hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg?” Nem is annyira aggasztó, hanem siralmas. Már csak azért is, mert annak idején, a diáktüntetések környékén a diákság egyik nagy kívánsága volt, hogy a politikai pártok hagyják őket békén. Ezt követően azon polemizálni, hogy nem hagyták őket megvívni a saját csatáikat, és erről az ellenzéki ballib politikusok tehetnek, butaság. Alighanem egészen másról van szó. Rájöhettek sokan, hogy vonulgatni tök jó buli, de alapvetően nem vezet sehova. Akkor semmiképpen, ha a követelések inkonzisztensek, ha jobbára csak elutasításról szólnak, és akkor, ha képtelenek a politikai pályán kiállni értük. Márpedig egységes diákmozgalomról nem igazán beszélhettünk. Amit a hatalom ki is használt, és lassan de biztosan fel is szalámizta a diákságot. Ami ellen lehet, hogy védelmet nyújthatott volna egy ellenzéki egységfrontba való betagozódás. Ám való igaz, olyan sem volt. Amitől persze még megvívhatták volna a saját csatáikat. Illetve nem. Pont emiatt is állt nekik a zászló, hogy megvívják a saját csatáikat.

Nem engedték? Na és? Ha komolyan vesszük, akkor megjelenik képzeletünkben Petőfi Sándor, amint engedélyt kér a Nemzeti dal megírására. A valóságban erről szó nem volt annak idején. Igaz, Petőfiék nem azon polemizálgattak, hogy azok a fránya öregek miért is nem cseréltek rajtuk időben pelust. Ellenben persze a diáktüntetések egykori résztvevője a nagy mutogatásban is adós marad a nagy válasszal. Arra a kérdésre például, hogy hol vannak most a diákok? Hol vannak a vezetőik? Ha annyira csalódottak a helyzetben, miért nem szerveznek most diáktüntetést? Rendben van, hogy szerintük mindenki öreg és gyepesedett agyú, aki elmúlt harmincöt. Az ellenzék pedig sík hülye szerintük. De akkor a mutogatás és a felelőskeresés helyett miért nem tesznek valamit? El kell engedni kérem a csocsó botjait, le kell tenni a biliárddákót, kihörpinteni a poharakat, és lépni. Nem lelépni az előre gondolkodás, no meg persze a cselekvés felelőssége elől. Nem anyuékat kell hívni toporzékolva, hogy az a csúnya Gyurcsány-bácsi rossz spenótot főzött. Ki kell menni a rétre. Friss leveleket kell gyűjteni, és odaállni a tűzhely mellé.

Lehet, hogy elsőre leég, másodszorra elsózódik, harmadszorra a szája ég meg a kóstolónak. De ez benne van a pakliban. Aki úgy gondolja, hogy enélkül megúszhatja, az ne kritizálja a más főztjét. Akkor sem, ha egyszer, valamikor már majdnem legendává vált egy majdnem permanens, és majdnem eredményes tüntetésen.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook