Hol az ellenzék mostanában?

Ellenzéki támogatottság anno 2012
Fotó: EISimay

Kim Lane Scheppele régi kedvenc céltáblája a jobboldali fórumozóknak és általában is, a kormánypárthoz közeli orgánumoknak. Alighanem azért, mert baromi nehéz lehet tényszerű érvekre, és számszaki adatokra érzelemből támadni. Pedig a hölgy a legutóbbi, a választást górcső alá emelő, elemzésében sem tett mást. Megállapítva, hogy törvényes, de különben rohadt gáz választási eredmény született.

Magyarul a Galamus ismerteti az írást, és itt is megtalálható az az adat, ami alapján egy képviselői helyhez alsó hangon kétszer annyi szavazatot kellett összeszednie az ellenzéknek, mint a Fidesznek. Ami felveti a törvénnyel legalizált választási csalást éppen úgy, mint Kocsis Máté szavahihetőségének kétségességét. A Fidesz kommunikációs igazgatója szerint ugyanis minden szavazat ugyanannyit ért. De nem! S az említett, a The New York Times blog-rovatában 13.-án közzétett elemzés ezért válhat esetleg kínossá a Fidesznek. Számszerűsíti azt, amit nem szeretnének. Nyilvánvalóvá téve a bolsevik, illetve diktatórikus párhuzamokat. Ugyanakkor a helyzet a választási rendszerből fakad, és elvben bármelyik győztes pártra igaz lehetett volna. Amin azért érdemes egy kicsit eltöprengeni, mert a propagandagépezet internetes troll-kommandója pontosan ezt szajkózza. Azt, hogy a győztest kompenzáló rendszer bármelyik győztesre igazzá tette volna az extra előnyök besöprését. Elvben!

Annak eldöntése, hogy ki mit mondott volna, ha nem a Fidesz nyer, nyilvánvalóan lehet hit kérése, mivel a történelmi kategóriák nem igazán működnek a „mi lett volna ha” paraméterével. Ugyanakkor az EBESZ-nek a választásokkal kapcsolatos, és korábban megfogalmazott fenntartásai bárki által elolvashatóak. Ami azért lényeges, mert rávilágít a szavazások előkészítésének erősen manipulált voltára. Például a média világában, illetve általában a hirdetési piacon. De gondolhatunk arra is, hogy álcivil szervezeteken keresztül a kormányzati és pártpropagandát gyakorlatilag összemosták. Aligha véletlenül hajazva a rendszerváltás előtti korszakra. Függetlenül attól, hogy egy szervezetet a május 1.-ei felvonulást előkészítő Hazafias Népfrontnak, vagy Békemenetet szervező CÖF-nek hívnak. A tartalmi hasonlóság, a hatalom oldaláról, és a hatalom demonstrálására szervezett, a hatalmat támogató megmozdulás ténye aligha vitatható. Ugyanakkor ez a fajta hatalmi önfényezés csak annak jelenthetett újdonságot, aki nem emlékszik az elhíresült „kétmillás” Fidesz-gyűlésre a Kossuth téren. Márpedig a „pénz nem számít” jeligével megszervezett hatalmi gyűléseknek és az ellenzéki kommunikáció ellehetetlenítésének akkor is lett volna hatása, ha minden más kormányzati hatást kiveszünk a rendszerből. Holott minderre ráerősített a Parlament létszámának csökkentése, az egyfordulós választás, és a választókerületek átrajzolása.

Egyébként mindezeket a választási ismérveket alighanem már unalomig elismételgették. Sokan és sokfele. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a Fidesz gyakorlatilag lezsírozta magának a választásokat, és biztos lehetett a saját győzelmében. Legfeljebb a mértékét illetően lehettek kétségek. De, a Kim Lane Scheppele által ugyancsak emlegetett győztes-kompenzációs rendszernek köszönhetően, alighanem ebben a tekintetben is biztosra mehetett az Orbán Viktor. Ahogy a mögötte álló hatalmi kör úgyszintén. Van azonban egy sokkal súlyosabb probléma ott a sorok mögött elbújva. S korántsem az, hogy az Európai Unió, vagy a marslakók miért nem avatkoznak bele a kialakult folyamatokba. Az utóbbiak, mint tudjuk, amúgy is csak kormánypártivá megvedlett zenészekkel tartanak kapcsolatot.

Egy olyan gond, ami a választások minden manipuláltságát mellékes kérdéssé teszi egy kicsit. Olyan gond, ami az ellenzéknek a választások előtt megtapasztalt tehetetlenségével is rokonítható. Nem a médiaviszonyok okozta aszimmetriával, és a valóban megtapaszalható kormány felé lejtő viszonyokkal. Hanem azzal, ami miatt egy aktív bojkott is kivihetetlen lett volna. Nevezetesen a mozgósító-képesség lassú, de biztos eróziójával. Ami mindennél nyilvánvalóbban jelezte a valós ellenzéki vezető, valamint egy általa képviselhető pozitivista program hiányát. S ami visszaüt manapság. Akkor, amikor a német bevonulási emlékmű kordonbontási akciójánál nem tízezrek állnak egyfajta „sztrájkőrséget”. Nem elbontogatva naponta a tulajdonképpen semmiben semmi szerepet nem játszó kordont, hanem fizikailag meggátolva a szoborzat felállítását. S visszaüt akkor is, amikor a kétharmaddal jogszerűvé tett manipulációkra a „vesztes” százezrek meg sem próbálnak válaszolni.

Továbbra sem épületek felgyújtását hiányolva. De szinte biztosan abban, hogy a csak erőből és taslikból értő Vezér nem egy hétre menne szabadságra egy százezres tömeg láttán. Könnyen lehet, hogy igencsak elhúzódó akkumulátortöltés lenne az eredménye. Amíg azonban a Fideszre nem szavazó többség birkamód nézi kisebbségből hazudott képviselői többséget, addig teljesen mindegy, hogy a The New York Times blog-rovatában ki miről értekezik. S ameddig az ellenzék hangadóit láthatólag kielégíti az, ha odakintről megerősítik azt, amit idebentről sokkal jobban lehetne látniuk. Majd efeletti elégedettségükben továbbra sem tesznek gyakorlatilag semmit.

Andrew_s