2014. április 22., kedd

Tanárképzés Sziszifusznak

Fotó: EISimay
Az oktatás napi átpolitizálása mellett sokszor elfeledkezünk arról, hogy tanárként emberek vesznek részt abban a folyamatban, amit tanításnak, nevelésnek nevezünk. Az iskolában. Ahol egyre inkább egyfajta pótszülői tevékenység is hárul a gyermekkel foglalkozó pedagógusra. Mert a szülő elvált, mert veri a gyerekét, mert elhanyagolja, mert…

Lehet persze közhelyekbe menekülni, és a pedagógusképzés során se szeri, és száma is sok, amikor valóban ez történik. Álmából felzargatva is elismételheti, például, bárki: „a tanár teljes személyiségével vesz részt az oktató-nevelő tevékenységben”. A vizsgán bárki el fogja tudni mondani az említett közhelyet. Szép példákkal is alá fogja tudni támasztani. Remek vizsgajegyek fognak születni. Igaz? Nagyon is igaz. Az említett állítás is nagyon igaz. De vajon a kezdő pedagógust felkészítik-e erre? Nem szakmailag, hanem emberileg? Nem a vizsgára, hanem a valós élethelyzetre. Különösen az olyan szakterületeken, ahol halmozottan erőteljes értelmet kap a tanár, mint ember. Ahol a 6-10 éves, vagy kisebb, vagy nagyobb gyereket nem elméleti síkon, tankönyvi példaként verik, hanem naponta. Ahol az iskolában feltűnő agressziós jelek mögött az otthon megtapasztalt feleslegesség van. Amikor nem azért rúg a gyerek a tanár felé, mert utálja, hanem mert egyszerűen nem ismer más lehetőséget arra, hogy észrevetesse a puszta létét.

Amikor a gyerek egyetlen lehetősége a belső túlélés valamilyen önbiztosítása. Akár a korai felnőtté válás árán, mint a libatop esetén, amely sziklevelesen magot hoz, ha a kényszerítő körülmények úgy hozzák. S ami tömegesen ismert jelenség volt a gyermekmunkások kiterjedt alkalmazása idején Európában is. S amit különben a társadalom megszívott. Nem kicsit, hanem nagyon. Alkalmasint sosem fogjuk talán megtudni, hogy az 1900-as évek elejének történéseiben milyen valós szerepet kaptak a gyermekként megkeseredett, valójában sosem felnőtt, de túl korán felnőtt-szerepre kényszerített egykori gyerekek. Mert lehet sok okosat mondani, de azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a hatások generációkra elnyúlók. A minta nélkül, vagy rossz mintával szocializálódott gyermek felnőttként a saját gyermekein keresztül örökíti az őt ért hatásokat. Ez is vaskos közhely. Valahogy mégis kimarad a pedagógusképzés során. Nem általában, hanem az egyik legtriviálisabb személy belső önmegtámasztásának megsegítését szolgálandó.

Az iskolában pórszülőként szerepet kapó személy egész „előélete”, de sokszor a szüleié is, pontosan ugyanúgy ott lesz a munkájában résztvevő teljese személyiségében, mint a valós szülőnek. Tanárként, segítő személyként, pedagógusként értelemszerűen korlátosabb megélési lehetőségekkel, mint a valós szülők esetében. Akár naponta szembesülve az így kialakuló tehetetlenség-érzéssel. Mert része a folyamatban nem egy esetben csak a diagnózis. Nem annak a diagnózisa, hogy átlagpistike tud-e jól olvasni, vagy be tudja-e kötni a cipőjét. Erre remek tesztek mögé bújhat bárki. Személytelen adattá konvertálva átlagpistikét. Nem utolsó sorban személytelenül lepasszolva egy „még szakértőbbnek” problémát, vagy vállvonogatva a szülőhöz vágva az adatokat. Kétségtelenül érintetlenül hagyva a tanár lelki egyensúlyát, és gyakorlatilag semmit sem segítve a gyermeken. Akin különben egyébként sem biztos, hogy tud segíteni.

A puszta meghallgatásától ugyanis nem fogják otthon jobb körülmények várni. Apuka nem fog kevesebbet inni, vagy nem megy vissza anyukához. Munkahelye sem lesz több a szülőknek. A gyermekben visszaköszönő helyzetek valós kulcsa nem egy esetben nem az iskola, és nem a pedagógus kezében van. Jószerivel arra két végletre korlátozva a lehetőségeket, hogy a tanár vagy beáll a sorba és személytelenül lökdösi az említett, amúgy is sokak által sokfelé lökdösött, gyermeket, vagy beleszemélyesül a helyzetbe és belebetegszik, személyiségében belerokkan a tehetetlenségbe. Különösen, mert a tanár is ember. Jó eséllyel elvált szülők gyermeke, de ellenkező esetben sem szentek nemzették. A „keze alá” kapott gyermekben esetleg saját maga is visszaköszön, és ez még hatványozottabban szorítja össze a segíteni akarás, és -képtelenség harapófogóját.

S ez az a helyzet, amiről a pedagógusképzésben mintha elfeledkeznének a közhelyek vizsga-tételsorba illesztése előtt. Pontosabban álmegoldások tobzódását láthatjuk. Amelyek egyik kirívó példája volt annak felvetése, hogy a tanári pályára csak hetediziglen igazolt szentek nyerjenek felvételt. A gyermek problémáival, mert már meg sem érti, fel sem fogja azokat, ugyan még kevesebbet fog törődni, de ez aligha számít esetleg. Pont. Pont, mert aki most arra számít, hogy ezt követően tuti recept következik, annak csalódást kell okoznom. Univerzális recept ugyanis aligha van. Könnyű lenne azt mondani, hogy a tanárnak nem szabad összetörnie, és kilapulnia a saját hegyén felfele tuszakolt kő alatt. Ami ellen a legjobb recept, ha nem akarja feltuszakolni. Ha megtanulja elengedni, és ellépni előle. Még akkor is, ha tudván tudja, az izomlázat holtáig nem heveri ki. De vajon, és nem csak tanárként, megtanulunk-e együtt élni a saját múltunkkal. A gyermekkorban összeszedett tüskékkel, a saját ballépésekkel, és minden mással. Nem a szavak, hanem a valóság szintjén. Tudomásul véve azt, hogy ezekkel együtt, ezek hatására is lettünk olyanná, amilyenné.

Egyébként a pedagógusképzés felelőssége nem az ebben, hogy az említett szándék elvetése nem lenne üdvös általában is. Az azonban biztos, hogy amennyiben a tanár személyiségét is nyomják az említett kövek, addig nehezebben fog tudni ténylegesen segíteni az órákra fogadott „gyermekének”. Abban, hogy a hegyen fölfelé mentükben szóljon: „A kövek mindig le fognak esni, de nem kötelező alatta maradni”. Amiért ezt a szép közhelyet magam sem tartom a „tuti receptnek” az teljesen világos. A személyiséget nyomasztó kövek alól mindenki számára más lehet a kitérés útja. Mert mindenki egyéniség, mindenki másban lehet igazán önmaga. Az említett képzési, majd tanári felelősség ezért lehet csak a szándék elvetése. Majd a cselekvés támogatása. Sajnos, a személyes tanári tanulmányok során a képzésben is csak a közhelyekig jutottam. Talán azért, mert a katedra túloldalán is ott ált a szerencsétlen tanár, és ő sem tudta mit kezdjen önmaga személyiségével.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook