Az orvosi várótermek tág teret nyújtanak az
elmélkedésre, és a különböző történetek meghallgatására. Nincs ez másként ott
sem, ahol különböző balesetek különböző kezelési fázisaiban leledző elszenvedői
keverednek össze. Mindenkinek meg van a maga története arról, hogy vele éppen
mi történt. A várakozás, a kezelések közben pedig az ember csak elgondolkodik.
Például az olyan marhaságokon, hogy az
egészségügy a talpára van állítva. Amit nem is olyan régen harsogott bele a
propaganda az emberek képébe. Jelentem: nincs talpra állítva. Illetve lehet,
hogy talpra van állítva, de akkor úgy, mint az idő előtt járni tanított gyerek.
Nyaklik össze-vissza, és többet ártanak neki a talpra állítási kísérlettel,
mint amennyit használnak. De fel lehet vágni a szomszédok előtt. Persze, ez az
egészségügy esetében, a folyosók oldaláról nem így néz ki. Ott nem szempont a
szakszervezetek lekenyerezettségi foka, az orvosigazgatók bársonyszékének billegése,
és megannyi más, a statisztikákat turbófokozatba kapcsoló paraméter. Ahogy az
is legfeljebb a szempontrendszer határán érdekel valakit, hogy a VIP-ellátásban
részesülő politikusok miért látják a talpára állítva az egészet. Holott fekszik
az kérem, fekszik. Talpára állítva csak derékszögben meghajolva látszik.
Feltéve, hogy a falhoz tolták előtte. Bár, az említett folyosón inkább falhoz
állítva látszik. Ahogy a hivatástudat által falhoz szegezett szakszemélyzet is.
Ez a minap annak kapcsán jutott eszembe,
hogy a kisujjamból kihúztak két drótot. Ott ültek „X” alakban közel másfél
hónapig. Nem szavaztak semmire, hanem szolgáltak. Segítségül rommá tört csont
összetákolódásának. S csak remélni lehet, hogy nem leltári tárgyak, mert
elkértem emlékbe. Meg igazolásul, hogy tényleg nincsenek bennem. Meg emlékeztetésül,
hogy az ember csak akkor higgyen a járdára való fellépésben, ha már rajta van.
Biztosan, stabilan. Mert az egész ennek ellenkezőjével indult. Egy járda szélen
lecsúszott lábbal, Az eredmény egy annyira összetört ujj lett, hogy a
traumatológián közel egy óráig rakták össze, egy hirtelen odahívott vezető
orvossal, az eredményül kapott, csontszilánkokból álló, puzzle-t. Éjszaka. S
furcsa módon a folyosón sem morgott senki, hogy a vértől csepegő kézzel beállító
delikvenset előttük kerítette sorra a csapat. Amely előzékenységet nyilván csak
az utánam jövőknek, később tudhattam viszonozni. Még megköszönni is csak itt,
ismeretlenül.
A viszonzás sem várat ilyenkor sokat. A
későbbi kontrollok során bőven megtekinthető az, amit a balesetek világa kínál
a kórházban. Törött lábak, kisiklott izületek. Vezetőszáron hozott, a
cellaverekedésben megsérült őrizetes, fékező buszban elesett utas. Minden, ami
jön. Az egészségügy két vállra fekvése nyilván nem is ebben nyilvánul meg. Abban
ellenben igen, hogy mindezen „felhozatallal” a láthatóan hajszolt személyzet
próbál emberséggel megküzdeni. Táskásra fáradt szemmel kötözve be a vérző
sebeket, és tudj’ Isten honnan, esetleg műtőből műtőbe sietve. Még talán nem a
M.A.S.H. világát idézve, de igen messze attól, ami Dr. House korházát, vagy
akár csak a miniszterelnök által magának vizionált egészségügyet jellemezné. Azokat
a helyeket, ahonnan kilépve szinte már luxusmunkahelyek kel teli országot lát a
kórházi szakellátásból távozó. Habár lehet szakellátás kérése is. Ha például a
szemészetről távozik vakon, akkor bármit el is hihet. Míg hasra nem esik egy
kátyúba. Már akkor, ha nem a miniszterelnöki lagzi felvonulási útvonala felé
veszi az irányt.
A hétköznapokban szinte a szükségkórházak
felszereltségét tükröző körülmények között mentenek életet azok, akiknek éppen
úgy a feje felett dőlnek el a dolgok, mint az ellátottak esetében. Teszik a
dolgukat. Emberségből, hivatástudatból. Az éjszaka századik sérültjét is
ellátva. Aki talán sokkal súlyosabb állapotban kerül oda, mint egy nyílt törés
egy kisujjon. Mert ez talán a másik tanulsága a traumatológiának. Ha ez ember
elég időt tölt el a folyosón, és nem szenved krónikus önsajnálatban, akkor
rájön: tulajdonképpen kutya baja. A többiekhez képest. Akik számára ugyanúgy ez
az ellátás a mindennapok valósága. Pártállástól függetlenül. Az itt dolgozóknak
ugyanakkor respect a teljesítményért. Amelyik hordószónok szerint ez az, ami a
köznépnek jár, az húzzon le egy hetet a baleseti sebészeten betegszállítóként.
Állandó beosztásban. Ha ezután sem gondolja meg magát, akkor menjen a fenébe.
Miközben nagyon vigyáz magára. Mert esetleg egy törött ujjal még ő is
megkaphatja ugyanazt az ellátást, amit másnak kijárt.
Addig meg a nemzetközi jelzéseknek
megfelelően: ökölbe szorított kézzel, feltartott középső ujjal, kecsesen integetve
üdvözlöm a hordóról harcolókat.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése