Informális felsőházunk tája

Amikor a választások szóba kerülnek, szinte mindenki a képviselői helyekben kezd gondolkodni. Nyerésre esélyes párt esetén a miniszterelnök személyében. Ugyanakkor, a történelemórákra visszagondolva tudjuk, hogy a magyar Parlament felépítése hosszú ideig nem az egyházas rendszer volt, amilyennek manapság ismerjük. Ahogy a világon számos törvényhozás működik egyfajta előzsűrizéses rendszerben a manapság is.

Az nyilvánvaló, hogy a választáskor bejutott képviselőkkel szemben a szavazók képviselete lenne az alapvető elvárás. Az is nyilvánvaló, hogy amikor a képviselő nagyobb felelősséggel tartozik a pártjának, mint a szavazóinak, akkor ez eléggé felejthető opció. Tulajdonképpen a képviselő egyéni lelkiismeretére van bízva, hogy mennyire képviseli a „zembereket”, és mennyire a saját egyéni érdekeit. Már akkor, ha a kettő összetűzésbe kerül egymással. Ez jól megfigyelhető például a hazai Parlament esetében, hiszen a képviselő nem visszahívható. Így a megbízatásának akár de facto hátat fordító képviselő is oda van betonozva a székébe. Visszahívni még nyilvánvaló diszfunkció esetén sem lehet. Ez ellen mérsékelten működő érvnek látszik az, hogy a visszahívhatóság működésképtelenséghez vezetne.

A választó számára egy idő után biztosan jobban működne a Parlament, mivel azt érezhetné, hogy az általa delegált ember felett ő gyakorolja a munkáltatói hatalmat. Ugyanakkor a visszahívhatósággal cizellált képviseleti rendszer kétségtelenül jelentősebb, akár párton belüli kompromisszumkényszert is jelenthet. A képviselő ugyanis a delegálók érdekeinek képviseletére lenne hagyatva. Azon keresztül kerülne megméretésre. Miközben az is nyilvánvaló, hogy egy teljesen pártlistás szavazás alapvetően a pártok vezetésének a kezébe helyezi a képviselők feletti munkáltatói jogokat. Akár az áll a fizetési borítékon feladónak, akár nem. Látszólag nyugodalmasabb parlamenti munkáét eredményezve, de a delegálókat gyakorlatilag teljesen kiszorítva a felügyeleti jogból. Miközben azért a pénzt mégis csak az adófizetők dobják össze a Parlamentben pártosdit játszók számára.

Egyben az is nyilvánvaló, hogy mivel a képviselő a pártnak tartozik lojalitással, alapvetően a pártközpont által kialakított grundon focizik. A „zemberek” a fasorba sem igazán kerülnek a fontossági sorrendet tekintve. Így, noha látszólag egyházas képviseleti rendszer működik, a tényleges döntéshozás a képviselők szintjénél magasabb szintre kerül. Alapvetően a párt vezető testülete hozza meg a döntéseket. A képviselőknek pedig joguk van arra rábólintani. Igaz ez akkor is, ha vegyes rendszer működik ugyan a választáskor, de a képviselő nem visszahívható, és pártlistán bekerültek aránya elegendően magas ahhoz, hogy bármit meg-, illetve leszavazzanak. Az egyéni körzetek képviselői tulajdonképpen egy informális alsóház lakói. Bármit mondhatnak, bárhogy dönthetnek. Befolyásolási képességük szinte semmi. A szintén informális felsőházhoz, a pártvezetéshez, és az ahhoz végletekig hű vazallusokhoz képest semmiképpen.

A tényleges döntések egyre koncentráltabban meghozhatóak, és szinte bizonyosan áttuszkolható a törvényhozásnak nevezett, csúfolt képviselői gombnyomogatáson. Ha valakinek erről azok az évek jutnának eszükbe, amikor az MSZMP KB, illetve a Hazafias Népfront vezetése dolgozta ki azokat a törvényeket, amiket a képviselőknek joguk volt megszavazni, és megtapsolni, az téved. Nem sokban, de téved. A rendszerváltás előtti parlament tagjai ugyanis visszahívhatóak voltak. Ellentétben az azt követő megoldással, és ellentétben azzal, ahogy a következő választások után várható lesz a Parlament működése. Annak ellenére, hogy mind a kétkamarás parlament, mind a visszahívhatóság időről időre felmerül. Az is nyilvánvaló az előzőekből, hogy a formálisan is kétkamarás rendszer fordítva működik az előzőekben írt pártvezetési leosztással. Ott ugyanis a homokozóból felfele, egy átlátható döntési hierarchián át halad a javaslatok útja. A felsőház dönthet szemben az alsóházzal, de ez a döntés jól látható, adott esetben számon is kérhető. A visszahívhatóság pedig, mint említettem, jelentősen kivonná a párt hatásköréből a törvények ügyében döntőket.

Ezzel szemben az informálisan többkamarás rendszer előnye nyilvánvaló a hatalom megtartásában érdekelt elitnek. Formálisan, például egyéni képviselői indítványokon keresztül, a képviselők felelősek a törvényjavaslatoknak még a benyújtásáért is. Ugyanakkor az informális felsőház egyfajta előzetes normakontroll, és mutyimegállapodások alapján dönthet. Akár teljesen átláthatatlanul, de szinte mindenképpen mentesülve a külső betekintés alól. Amikor tehát a választási törvényekről esik szó, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy működésében mi várható az egyes megoldásokat preferáló törvényi környezettől. Amennyiben lehetővé teszi egy informális felsőház kialakulását, akkor szinte biztosan a demokratikus döntéshozatali mechanizmusok ellen dolgozik. Függetlenül attól, hogy alkalmat ad a választási csalásokra, vagy sem. Miközben egy bizonyos hatáson túl csalni sem válik érdemessé. Ugyanis elegendő annyi képviselő, amennyi a döntéshozatal demokratikus látszatához elegendő. A szavazáskor úgyis a párt-lobbi fogja meghatározni a döntést. Az ellenszegülő ugyanis repül. Zsebén érezve az esetleg korábban még megvolt gerince súlyát. Áder János aláírta a Fidesz által kezdeményezett új választási törvényt.

Andrew_s