A költészet napja, április 11.-e, olyan
esemény, mely elég sok mindenre adhatna alkalmat. A politikára, hiszen
emlékezhetünk József Attila szobrára. A versekre, melyek rímekkel felszerelve
terjednek szerte. S általában a kultúrára, ami elég visszaszorulva látszik a
mában. A közös jellemzője mindezeknek alighanem az, hogy eseményekben,
előadásokban jelenik meg a köz számára.
Jó alkalmat adva a bemutatkozásokra, a
jelenlétre, az ottlétre. Kinek-kinek, amit nyújtani tud az alkalom, a társaság,
az ismeretség, az ismertség. Az előadások egyike volt Egri Bálint önálló estje
Thália színházban. Annyira önálló, hogy saját egyszemélyes zenekaraként lépett
fel. Saját szerzeményeit adva elő. Így a „hús és tej” címmel megvalósult
produkció az Egri vár önálló estjeként került a színházi est programjába. Röviden
szólva az estről, megérte jelen lenni. Hosszan szólva pedig alighanem jöhetne a
kritikai méltatás. Annak sorolása, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett.
Ilyenkor szokták hosszan sorolni a világítás apróbb bakijait, a szerző és
énekelve gitározó előadó fellépését, szövegeit, előadásmódját, és általában
mindenét. Lehetőleg kitérve arra, hogy közben mit gondolt.
Ám ilyen bátor nem vagyok. Már csak a
személyes ismeretség okán sem lehetnék, mivel az Egri vár alapítóját jó pár éve
sikerült megismernem. Szimpatikus és tehetséges fiatal színészként. Akinek,
Rejtővel szólva, „már akkor is múltja volt”. A színészetben mindenképpen. Ezért
aztán balgaság lenne most olyan szólamokba bocsátkozni, amiből az tűnne ki,
hogy „korához képest jó volt” az előadóest programja. Tudva azt, hogy az ilyen
jellegű véleményeknek mindig van egy olyan üzenete, ami egészen mást sugall. Azt,
hogy tulajdonképpen rémes volt, de azért tehetséges kezdő a srác. Amiből csak
egy lenne igaz. A tehetség. Egri Bálint nem kezdő, és a műsor korántsem volt
rémes. Megkockáztatom: jó volt. Jó volt. Minden kockázat nélkül is, mivel ez
úgyis szubjektív megítélés kérdése. Összhatásé. Szövegeké, verseké, húroké.
Megmutatva azt az embert, aki különben ott
ül, áll a színpadon. Kiadva az embert a húrok mögött. Akkor is, ha ki akarja
adni magát, és akkor is, ha nem. Mert írásba hazudni egyszerű lehet, énekben,
szóban, nehéz. Különösen, ha ez nem is cél. Mert egy önálló esten, ugyan kinek?
A közönségnek, aki pont azért ment, hogy az illető művészt lássa? A zenésztársaknak,
akik nincsenek ott? Önmagának? Az úgysem sikeres. A tükör ott van közel, és
belenézve amúgy is látja azt, aki át akarta verni. S talán ez lehet az egyik
varázsa az ilyen programoknak. Az őszinteség, aminek egyik hozadékaként
elmondhatja az előadó, hogy „nézz rám, és meglátod magad”. A múltad, a jelened,
és talán a holnapod. Esetleg meglátod a melletted ülőt is. A múltját, a
jelenét, és azt, amit a holnapok hozhatnak. A Tháliában az est ezt ígérte, és
ezt teljesítette. Kedves Bálint, köszönet érte!
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése