Kié a diák karrierje?

A felsőoktatásban tanulók szerződése, illetve a végzett hallgatók kapcsán a közelmúlt nem fukarkodott a hírekkel. A szó szerinti közelmúlt sem, hiszen ott van Orbán Viktor miniszterelnök lenézéstől sem mentes kinyilatkoztatása a romkocsmák és a munkanélküli értelmiségiek kapcsolatáról. Nem véletlen, hogy az interneten napok alatt atomjaira szedték, és demonstrálták, hogy értelmiségként mekkora kommunikációs öngóllá vált a miniszterelnöki nyilatkozat. De tekinthetjük akár a nagy PR-értékűnek szánt munkavédelmi program, melyből végső soron megtudhattuk, hogy a miniszterelnök nem tartja támogatandónak a tanultabb középkorú emberek munkavállalását. S persze ott van a legelőször említett hallgatói szerződések esete, melyet formai okokra hivatkozva az Alkotmánybíróság kaszált el.

Az is tudott, hogy a szinte azonnal benyújtották a hallgatói szerződést törvényként, tehát a kormányzat, úgy tűnik, nem mond le a végzett hallgatók adminisztratív eszközökkel való röghöz kötéséről. Ennek a jogi körülményeitől most egy kicsit tekintsünk el, hiszen annak bírálatával kapcsolatban elég sokan döntöttek a megnyilatkozás mellett. Beleértve azt is, hogy az immár törvénnyel alátámasztott munkahely-választási korlátozást is meg kívánják majd támadni. Már amennyiben megszavazásra kerül az ezt tartalmazó törvény. Azonban érdemes azt is figyelembe venni, hogy sokszor előfordulhat egy jogilag talán érvényesíthető szándék, melyet széles körben ugyanakkor nem sikerül elfogadtatni. Márpedig az is nyilvánvaló, hogy az oktatáspolitikai jobbágytörvényt a kormányzati kommunikáció csatornáin igyekeznek igazságosnak és tömegesen támogathatónak feltüntetni. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is eredmény nélkül, mert nem kis csúsztatásokkal próbálják besorolni a szemet-szemért egyszerű igazságai közé a felsőoktatásban tanulók tanulmányi költségeinek visszagyűjtését.

Ez látszólag nagyon egyszerű, hiszen az állítás a teljesen egységsugarú gondolkozást akként szólítja meg, hogy a társadalom fizeti annak a fránya diáknak a tanulmányait, tehát a társadalom joggal várja azt, hogy lerobotolja, vagy visszafizesse. Lehetőleg kamatostól. Tehát valahogy úgy kezeli ez a fajta kommunikáció a továbbtanulást, mintha a továbbtanulás lehetősége szívesség lenne a diákkal szemben akkor is, ha a diák ténylegesen tanul, tehát nem egyfajta ejtőpályának kezeli a diákéveket. Mely utóbbi esetben tehetnénk persze egy kitérőt abba az irányba, hogy milyen munkakarriert, egzisztenciális célokat képes felmutatni a jelen hazai közvilág. De egyelőre, mivel nagyon messzire vinne esetleg, ezt a szálat most elejtem inkább, hiszen a naponta mondhatunk véleményt például az elhelyezkedési lehetőségekről. Tehát maradjunk az alapkérdésnél, és annál, hogy ki kinek mit is hitelez meg, és milyen elvárásokkal. Még akkor is, ha olykor esetleg leegyszerűsítettnek is tűnnek majd a gondolatok.

Az biztos, hogy az utódok tanítása evolúciós előnyt jelent. Mert szinte bizonyos, hogy azok a csoportok, amelyek képesek voltak többé-kevésbé szervezetten megtanítani az utódgenerációt a felhalmozott közös tudásra, jobb fennmaradási eséllyel rendelkeztek. Így a fiatalok tanításának társadalmi szerepe meglehetősen nagy múltra tekinthet vissza. Az is valószínű, hogy maga a pedagógus társadalmi szerepét is valahol az évmillióknak ebben a messzeségében kell keresni. Az elmondottakból több dolog is biztosan következik. Az egyik a tanár kiválasztására vonatkozik, és nyugodtan feltételezhetjük, hogy számos erénnyel kellett rendelkeznie. Leginkább tapasztalattal, amit érdemes volt átadni. De azzal a képességgel is, hogy át is tudja adni tapasztalatait a fiatalabb nemzedéknek. Mivel pedig mind a tapasztalat, mind a tanítási képesség a csapat fennmaradását szolgálta, a tanító egyedek komoly társadalmi értékkel kellett, hogy rendelkezzenek. Tekintettel arra, hogy hasonló figyelhető meg még azokban, a már írott történelemmel rendelkező, társadalmakban is, ahol a tanár gyakran rabszolga volt, a tanár társadalmilag felértékelt szereplőnek számítana, ha a társadalmi előnyösség oldaláról néznénk a szerepét.

Természetesen akkor, ha az általa képviselt tudásnak is meg van a társadalmi értéke. Mert csak akkor számít a továbbadás értéknek. Ha tehát mondjuk, a történelem ismereténél gyorsabb karriert ígér az adótörvények kijátszásának képessége, akkor a történelemtanárok presztízse óhatatlanul csökken. Minél szélesebb körben veszíti el a tényleges tudás az egzisztenciaépítésben betöltött szerepet, a tanári pályára egyre inkább azok fognak kerülni, akik vagy a szent őrült kategóriájába sorolható kisebbséget, vagy a másra alkalmatlanok szélesebb merítését fogják képviselni. Megvalósítva ezzel azt a maradványelvű pedagógusképzést, melynek kimeneti oldalán nem okvetlenül az arra legalkalmasabbak lesznek megtalálhatók. Következésképpen az általunk tanított diákok sem biztos, hogy szellemi magasugróként fogják elhagyni az iskolapadot. De mert az előrejutáshoz a nyelvvel elvégezhető altesti szívességek és a hierarchia felé mutatott feltétlen lojalitás esetleg fontosabb a tudásnál, ezt nem is fogják feltétlen hátrányként elkönyvelni. Az is nyilvánvaló persze, hogy tartósan eben az ördögi körben ténferegve az iskolák lassan elvesztik valós szerepüket, és a teljes társadalom haladhat széles nyelvcsapásokkal a lejtőn lefele.

A tanulás evolúciós előnyeiről, a tanítás múltjáról mondottakhoz visszakanyarodva a tanárokon kívül a tanítvány szerepe is vizsgálható és vizsgálandó. Az teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy ha az előző ciklust megtörendő, vagy csak pusztán a tudást átörökítendő nézzük, a tanítás a társadalom érdeke. Nyilvánvalóan a közösség érdeke, hogy a következő generáció ne a szakóca pattintásának önerős elsajátításával kezdje a villanyborotva használata felé vezető út megtételét. Mert akkor várható el a fejlődés, illetve akár csak az értő, hatékonyságra törekvő munkavégzés is. Amikor tehát azt próbálják kommunikálni kormányzatilag, hogy a diák alapvető érdeke a tanulás, akkor az, jelentős mértékben, demagógia. A kisebb, valós tény nyilvánvalóan az, hogy a tanulmányok eredményeként, ha azt a társadalom pozitívan jelzi vissza, a diák előnyösebb helyzetbe kerülhet. S itt kiemelném a társadalomszintű pozitív visszajelzést. Ha ugyanis ez hiányzik, de a tudás megvan, akkor hajlamosabb lesz a diák olyan helyet keresni a Föld nevű bolygón, ahol pozitívan fogadják. Nem a munkanélküliek még éppen csak megtűrt rétegeként gúnyolódnak rajta. Ha a megerősítésre nem kívánnak energiát áldozni, akkor természetesen ott van látszatintézkedésként a tanulás mesterséges visszafogása, illetve olyan körülmények kialakítása, mely a köz érdekéből kasztérdeket képes transzformálni.

Ezek rövid távon megoldják a kommunikációs problémát, miközben hosszabb távon pangást, haladás-képtelenséget okoznak. Az is következik mindebből, hogy társadalmilag hasznosabb a valós tanulmányi teljesítményen alapuló diákfinanszírozás, majd a megszerzett tudás társadalmi elismerése, mint a jogszabályok farigcsálása. Igaz, a jogszabály-lefektetés fontos erődemonstráció lehet, míg a tanult szakemberek elismerése nem annyira látványos. „Csak” hasznos. Lenne. Lehetne.

Simay Endre István